Abban nincs nagy vita az emberek között, hogy az ember a legértelmesebb élőlény a Földön. Sőt, egy rakás kutató foglalkozik azzal, hogy felmérje, mennyire értelmes a bolygón élő többi élőlény, és az utóbbi évszázadokban rendre olyan eredmények jöttek ki ezeken a – régen még nagyon kezdetleges, aztán egyre komplexebb – teszteken, hogy nem igazán kell attól tartanunk, hogy bármelyik állat átvenné tőlünk az uralkodást a világ felett. De az ember nemcsak kíváncsiságból elemzi az állati intelligenciát, önmagunkat is jobban megismerjük az ilyen kutatások által, és nem utolsó szempont az sem, hogy az emberi lélekben újra és újra feléled valamilyen irracionális félelem az értelmes állatoktól. Ez visszatérő kép a popkultúrában is, elég csak A majmok bolygója filmekre vagy az azok alapjául szolgáló regényre gondolni.

Az emberek jelentős része egyszerűen szereti azt gondolni, hogy hozzá képest az állatok ostobák. Azt a meggyőződést hivatott erősíteni a londoni állatkert Majmok teadélutánja nevű rendezvénye is, amiben csimpánzokat ültettek le egy teával és süteményekkel megterített asztal mellé, a gondozó pedig csészékbe töltötte nekik a teát.

link Forrás

Mikor 1926-ban először megtartották a teadélutánt, a cél az volt, hogy az emberek nevessenek, ahogyan a csimpánzok dobálják a bögréket és összevesznek a süteményen, Frans de Waal főemlőskutató Are We Smart Enough to Know How Smart Animals Are? című könyvében viszont azt írja, hogy a majmok idővel az állatkerti étteremben körülöttük ülő embereket figyelve megtanulták a jómodort: rájöttek, hogyan kell szépen kiönteni a teát maguknak a kancsóból, elosztották, és békében majszolták a süteményeket.

Némelyik nézőben ez a kép már kényelmetlen érzéseket keltett, ezért az állatkert közbelépett: a gondozók elkezdték arra tanítani a csimpánzokat, hogyan viselkedjenek egy kicsit állatiasabban a teadélutánon, hogy a látogatók továbbra is megkapják, amiért jöttek. 1972-ben aztán teljesen leállították a rendezvénysorozatot.

Ma már egyre több tudományos kutatás és ismeretterjesztő könyv foglalkozik az állati intelligenciával úgy, hogy kimondja: eddig valószínűleg az egész témához rosszul álltunk, hiszen az állatok gondolkodását nem kontextusában vizsgáltuk, hanem az emberi intelligenciához hasonló jegyeket kerestünk állatokban, holott nekik semmi szükségük nincsen ilyen képességekre. A mókus például nagyon jól elvan anélkül, hogy 10-ig tudna számolni, a csimpánzokról pedig alig 10 évvel ezelőttig azt hittük, nem különösebben gyorsak az arcfelismerésben, aztán kiderült, hogy csak azért, mert emberi arcokat próbáltunk felismertetni velük. Ugyanígy sokáig az elefántról is azt hitték, nem ismeri fel a saját tükörképét, de aztán valakinek eszébe jutott, hogy talán nem emberekre méretezett tükröket kellene használni a kísérletben, hanem nagyobbat. Az utóbbi évtizedekben a sokáig lenézett fejlábúakról is hihetetlen dolgok derültek ki.

A szárazföldi állatok egy osztályánál azonban rendületlenül kitart a közvélekedés az egyedek többségének ostobaságáról: a madaraknál.

A magyar nyelvben is él több szólás vagy szó, ami ezen a meggyőződésen alapul: az ostoba embereket tyúkeszűnek nevezzük, ha pedig valaki bennünket néz hülyének, azt mondjuk „ne nézz madárnak”.

Ezt igyekszik eloszlatni két, a közelmúltban megjelent és elég jó fogadtatást kapott ismeretterjesztő könyv: az amerikai tudományos újságíró Jennifer Ackerman The Genius of Birds című könyve és két francia ornitológus, Philippe Dubois és Elise Rousseau áprilisban Tyúkeszűek-e a madarak? címmel magyarul is megjelent írása.

Utóbbi lényegesen rövidebb és banálisabb, inkább azoknak ajánlott, akik tényleg semmit nem tudnak a madarakról, hiszen a könyv gördülékeny nyelvezete és tagolása miatt nagyon könnyen olvasható, és az alig 140 oldalon 1-2 óra alatt kényelmesen végigér az ember. Olvasás közben pedig azért sok érdekesség ragadhatja meg az ember figyelmét, például arról, hogy hiába a sas a bátorság és az erő jelképe, a vörösbegy sokkal bátrabb és keményebb harcos, a sólyom pedig sokkal ügyesebb vadász. Ezen kívül sokat megtudhatunk több madárfaj szexuális életéről is, kiderül, hogy vannak fajok, amik egyedei kicsapongó életet élnek, de olyanok is, amik egy életen át hűségesek egy választott párhoz.

A legérdekesebb részek azonban a madarak gondolkodásáról szólnak. Dubois és Rousseau kiemelik, hogy az intelligencia nem feltétlenül azonos az alkalmazkodóképességgel, de ha az lenne, abban számos madárfaj elég jól vizsgázna. A széncinegéknek például nem tartott sokból rájönniük, hogy városokban hangosabban kell énekelniük, hogy ne nyomja el a partnereknek szánt dalukat az autók zaja. Az amerikai kolibrik pillanatok alatt felfedezik, hogy a madáretetőkben könnyebben jutnak cukorhoz, mint a virágok kelyheiben, a galamboknak pedig már-már az emberhez hasonlóan absztrakt fogalmaik vannak a térről és az időről.

De a varjúfélék még ebben a mezőnyben is lenyűgözőek. Vannak például városi varjak, amik kiismerték a közlekedési csomópontok működését, és piros jelzéskor a zebrák közelébe pottyantják a diókat, amiket nem tudnak feltörni. Mikor a lámpa zöldre vált, és elindulnak az autók, a kerekeik kilapítják a diót, majd az újabb pirosnál a varjú leszáll, és békében kicsipegeti a magot a feltört héj darabjai közül.

Több kísérlet is igazolta, hogy varjak, szarkák, a szajkók, a csókák és hollók komplex eszközhasználatra is képesek, egészen virtuóz módok használnak faágakat, de felfogják azt is, hogy a drótokat kampóvá tudják görbíteni. A hollók ráadásul az eszközhasználattal kapcsolatos felismeréseiket átadják az utódaiknak és fajtársaiknak is, ez pedig olyan képesség, amit sokáig a főemlősök kiváltságának tartottunk.

De a varjúfélék esze a vadonban is működik, az európai szajkó például hatalmas készleteket halmoz fel magának a télre dióból, makkból és más magokból mindenféle rejtekhelyeken. Nem is az a csodálatos, hogy több tucatnyi rejtekhelyet is simán észben tud tartani, hanem az, hogy ha a madár a magok dugdosása közben észreveszi, hogy egy másik madár figyeli, ennek nem adja jelét, hanem színészkedni kezd, úgy tesz, mintha magokat dugna el, azonban amíg figyelik, semmilyen értékes élelmiszert nem hagy hátra egyik ál-rejtekhelyen sem.

A varjúfélék cáfolják az állatvilágban a leglátványosabban azt a tételt, ami szerint minél nagyobb egy élőlény agya, az annál okosabb. Egy holló agya összehasonlíthatatlanul kisebb, mint egy elefánté vagy egy majomé, viszont kétszer annyi ingerületátviteli hely van benne, mint a legtöbb emlős agyában, ez pedig sokkal komplexebbé teszi.

Szintén nagyon komplex agymunkát igényel a vándorló madarak tájékozódása is.

Jennifer Ackerman könyve jóval összetettebb munka, és kizárólag a madarak intelligenciájával foglalkozik. Rengeteg példán keresztül mutatja be a legértelmesebb madárfajokat, kiemelve, hogy a madarak között egyébként valóban vannak – akármilyen mércével nézzük – elég ostobák is, a szórás hatalmas. Természetesen Ackerman is sokat foglalkozik a varjúfélékkel, leír például kísérleteket, amikben varjak 8 lépéses kirakósjátékokat oldanak meg 2 perc alatt, hogy az ételhez jussanak, és ezek olyan komplex feladványok, hogy sok embernek is beléjük törne a bicskája, főleg, ha ilyen rövid idő alatt kell megoldani őket.

Ackerman sokat foglalkozik a madarak éntudatával is, ami a állattani osztályon belül eltér az egyes fajoknál. Míg a szarka például könnyen felismeri magát a tükörben, és ha szennyeződést lát magán, igyekszik eltávolítani (nem a tükörről, hanem a saját testéről), addig a harcias vörösbegynek ilyen képessége nincsen, sőt a vörösbegy gyakran a saját tükörképét is megtámadja, mert azt hiszi, egy másik egyed fenyegeti a területét.

Ugyanígy kötődik az intelligenciához a kommunikációs készség: több kísérlet igazolta, hogy bizonyos madárfajok nemcsak a saját, hanem más madárfajon hangjeleit is meg tudják tanulni, főleg ha nem a saját fajtársaik közelében nevelkednek. Ez a képesség az embereknél is megtalálható, és erről is sokáig azt hittük, nem lehet meg a madaraknál.

A két könyvet mindenkinek érdemes elolvasnia, aki többet akar tudni a madarakról, hiszen mér ha csak minimális tudásunk is van róluk, sokkal nagyobb élvezettel figyeljük őket. Kell is figyelnünk a madarakra, a klímaváltozás, az emberi tevékenység és a biodiverzitás csökkenése több ezer madárfajt juttatott a pusztulás szélére. És nemcsak eszmei értékük, vagy intelligenciájuk miatt kell vigyáznunk rájuk, hanem azért is, mert tőlük függ egy rakás másik állat- és növényfaj jövője is.