"Európa nem félreértésből rohanta le Ázsiát, majd fosztogatta jó ötszáz éven át"

Sári László író, tibetológus, rádiós és keletkutató Dilettánsok történelme címmel írt gondolkodásra késztető könyvet arról, miért és hogyan érti félre a Nyugat a Keletet. Bebizonyítja, hogy rendkívül mélyreható és sok évszázados meg-nem-értésről van szó, amelynek súlyos következményei voltak, vannak és bizonyára lesznek is. Évtizedes kutatás és intenzív gondolkodás áll a szöveg mögött, amely nem száraz tudományos értekezés, hanem szenvedélyes és helyenként kimondottan szellemes kultúrakritika és vádirat a „művelt nyugati” civilizáció ellen. A szerzővel a könyvről, tibetológiáról, „keleti” hétköznapokról és rejtélyekről beszélgettünk. (Aki élőben szeretne többet hallani a könyvről, az menjen el a szeptember 25-ei könyvbemutatóra: az A38-on lesz 18 órától.)

Hogyan lettél tibetológus?

Ez az a kérdés, amire én is szeretném tudni a választ. Persze, hogy érdekel, miért épp ez lett a sorsom, hogyan történt, hogy az egykori fiatalember ilyen döntést hozott. Hogy jutott eszébe? Mi ütött belé? Bevallom, hogy csak tippjeim vannak. Útban a gyermekévek aranykora felé minduntalan eltévedek. És mivel nincs egyértelmű és meggyőző válaszom a kérdésre, nem egyszer elbizonytalanodom, nem járok-e kényszerpályán a tibetológiával. De hát ez őrültség, ki az ördög kényszerítene bárkit is tibetológusnak?

Persze tippjeim azért vannak, és szép számmal tudok felelősöket is megnevezni, olyanokat, akik az idevezető útra állítottak. Első helyen áll apám, a tengerésztiszt. Először csak a mesebeli, pálmafás déli tengerekről küldött színes (!) képeslapjai varázsoltak el, már az 50-es években. 4-5 évesen tátott szájjal, lélegzet-visszafojtva bámultam Kelet szédítően színes forgatagát (kikötőket és nagyvárosokat), hittem is meg nem is, hogy létezik ez a világ. Még a bélyegek, a postai pecsétek meg az egy-kétsoros feliratok is valószínűtlen és értelmetlen kuszaságoknak látszottak apám szépen rajzolt betűi körül, tanácstalanul, szinte rémülten toltam félre a képeslapokat, aztán elég gyorsan rájuk csuktam a fadoboz nyikorgó tetejét. Megkérdezni se mertem anyámat: mi ez, mami? Hol van ez a hely? Mit csinál ott apám, haza lehet onnan találni? Ilyen izgatók, olykor félelmetesek voltak az első találkozásaim Ázsiával. Kora gyerekkorom képzeletvilága ezeken a színes lapokon kapott szárnyra, és szállt-szállt egyre messzebb, és egyre beljebb Ázsiába.

Amikor apám egy-egy útjáról megjött, óriási csomagokkal érkezett. Ezekből is ámulatba ejtő, szó szerint elbűvölő tárgyak kerültek elő. A formájuk, a színük, sőt az illatuk is (máig érzem az illatukat!) valamilyen mágikus (vagy legalábbis gyanúsan rejtélyes) funkciót sejtetett. Némelyik még ma is itt kallódik valahol a padláson, ma sem tudom, mi célt szolgáltak valaha. (Valószínűleg gyerekfejjel nem értettem meg apám erre vonatkozó magyarázatait, vagy teljesen elfelejtettem már, mit is mondott róluk. Kár…)

A kisgyerekre legnagyobb hatással egy apró, festett bőrdarabokból varrt, hatalmas egyiptomi párna volt. Úgy bámultam, mint a kaleidoszkóp vakító színeit, nem tudtam elszakadni a látványtól. A párna néha mintha megemelkedett volna, forogni kezdett, közeledett és távolodott, bűvölte a kisfiút, aki sokszor álmodott vele, és álmában egy kicsit félt is tőle. (Még mai álmaimban is megjelenik néha, forog-forog, egészen közel jön az arcomhoz, majd elmegy, de minduntalan visszatér, mintha valamit mondani akarna. A gyerekek még értik a tárgyak nyelvét, akkor kellett volna jobban figyelnem rá, amikor először találkoztunk, amikor először „szólt hozzám”. Ma már csak csupa spekuláció, amit álombéli mondanivalójából érteni vélek. Nem is hiszek egyetlen álomfejtésemnek sem.)

Iskolásként aztán egyre gyakrabban nyaggattam apámat, hogy vigyen magával a tengerre, pálmafás szigetekre, Ázsia-szagú nagyvárosokba, vigyen el a tarkába öltözött emberek zajos országaiba. Nem vitt el, hogyan is vihetett volna? Mégis őt okoltam itthoni keserű sorsomért, haragudtam rá, hogy miatta kell iskolába járnom, ahol a délelőtt csupa unalom, a délután meg örökös bosszankodás a Gutenberg téren, mert a Czeglédi minden gólpasszomat a trafik kirakatába lövi a kapu (a Fodor József-szobor posztamense) helyett. A hülye! De az iskola körül támadt minden gondomért-bajomért őt okoltam. Ha megkönyörülne rajtam, heverhetnék a pálmafák alatt, langyos és habos hullámok nyaldosnák a talpamat.

Ha visszagondolok, úgy látom, ezzel kezdődött minden. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a délutáni foci után rendszeresen ázsiai útleírásokat és egyéb hasonló irodalmat vittem haza a könyvtárból. Nem kellett érte messze mennem, a könyvtár is a Gutenberg téren volt. Ezeknek a könyveknek a szerzőit tekintem életem további alakítóinak, másképpen szólva – ne kíméljük őket – sorsom felelőseinek. Hogyan is tudott volna egy tízegynéhány éves gyerek vitába szállni Henry S. Landorral (a nagy szemfényvesztővel), az okos, higgadt és meggyőző Sven Hedinnel, az igazi nagy tudós Stein Auréllal és Baktay Ervinnel, a lenyűgözően pontosan és részletezően elbeszélő természettudósokkal, Lóczy Lajossal és Cholnoky Jenővel, a mindenről merészen nyilatkozó Ferdinand Ossendowskival, a halk szavú, de mindenkinél meggyőzőbb Kőrösi Csoma Sándor nyomdokaiba lépő Giuseppe Tuccival és Ligeti Lajossal? Ők mintha teljesen egybehangzóan, mindannyian azt állították volna, hogy Ázsia a világ közepe, a nyugtalan nyugati hős minden kérdésére Ázsiában vannak elrejtve a bölcs válaszok.

Ezeknek a kiválóságoknak a könyvei mindig akkor váltak igazán izgalmassá, sőt borzongatóvá számomra, amikor Tibetről olvashattam bennük. Pedig ott nem voltak pálmafák, nem voltak kéklő, meleg tengerek, szépséges trópusi lányok; ott szörnyű hideg volt, örökké porfellegeket kavart a fagyos szél, a Világ Tetejeként emlegetett ország holdbéli tájait démonok lakták.

Viszont: azt állították egyesek, hogy a tibeti nyelvű írásbeliség jóval terjedelmesebb, mint a latin nyelvű, vagyis a tibetiek (akik sohasem voltak 2-3 milliónál többen) terjedelmesebb irodalmat hoztak létre, mint a nyugati világ írástudói latin nyelven. Ráadásul ennek az irodalomnak több mint kilencven százaléka teljesen ismeretlen előttünk, nyugati szem még sohasem látta a tibeti könyvek ezreit! Hűha! Itt vannak hát! Ezekben a könyvekben vannak elrejtve a világ legértékesebb szellemi kincsei! Itt van az én helyem! Itt van nekem dolgom, itt, az óriás hegyek tibeti kolostorainak könyvtáraiban, nem a meleg tengerek csábító szigetein! Nem sokat haboztam: mi érhet többet a szellem legizgatóbb titkainál, a titkok feltárásának örökös izgalmánál? Van ennél fontosabb, szebb, felemelőbb? Naná, hogy mindenki tibetológusnak megy, akinek egy csöpp esze van! Pont nekem ne lenne?! És máris ott ültem az egyetem Belső-Ázsiai Tanszékének szobáiban, tanáraimmal elmélyülten bogarásztuk a tibeti szövegeket.

Így történt hajszálpontosan. Olyan egyértelmű volt a döntés, hogy sokáig nem is értettem, miért csak ketten vagyunk diákok a pesti egyetem tibeti szakán – az öt évfolyamban összesen! Hát nem lenne minden jóérzésű, becsületes embernek kutya kötelessége, hogy a tibeti szövegekből fölfedje az egész világ létezésének titkát? Hogy megtudjuk végre, mire való az emberlét, mi az ember rendeltetése ezen a földön? Nem ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásán fáradozik a nyugati elme évezredek óta? Vagy manapság már csak minket kettőnket érdekelnek ezek a kérdések a Szerb Jancsival? Ezért vagyunk csak ketten a tanszéken? Hol vannak a tibetológusok seregei? Nem kellett sokat várnom, elég gyorsan választ kaptam a kérdésre.

Nemcsak az egyetemi szobákban találkoztál Tibettel és a Kelettel: jártál ott sokszor, könyveket írtál (pl. Lin-csi-sorozat, útirajzok), filmforgatókönyvet alkottál (Csoma legendárium), és rádiósként is igyekeztél megismertetni velünk ezt a világot. Mesélj a legfontosabb, legemlékezetesebb kalandjairól!

Ha gyakorlott sztorizó lennék, most áradhatna belőlem a sok szép mese meg rémtörténet, mint a romantika korának utazóiból. Mert ma is történnek ám az utazóval meglepő dolgok Ázsiában, csak ma már majdnem mindenre van valami magyarázatunk. Ezért aztán mostanában nem nagyon ájuldoznak a nyugati szalonokban az asszonykák, amikor megérkezik valaki Keletről, és előadja a történeteit. Én az első mesélnivaló történetemnek azt a meghökkentő élményemet szántam, hogy amikor az ember a Himalájában elindul fölfelé, vagyis odalent hagyja a zsúfolt és zajos városokat meg falvakat, úgy négyezer méter magasságban váratlanul csupa nordikus ábrázatú (tojásfejű), hosszú, szálfa egyenes helybélivel találkozik. Ázsia szívében hirtelen eltűnnek az ázsiaiak! Ez engem teljesen elképesztett. Azt sem tudtam ilyenkor, hogy hol vagyok. A férfiak és asszonyok errefelé sokkal jobban hasonlítanak mondjuk a dánokra (nekik is azokra a viking őseikre, akiket a legrosszabb, jelmezes tévésorozatokban látunk), mint bármilyen keleti földlakóra. Itt győződhet meg róla azt ember, hogy a hegyvidéket tényleg mindenütt a világon az inas, vékony, hosszúkás arcú, barna bőrű, úgynevezett dinári típusú népesség lakja. Bármerre járunk fenn a hegyekben, mindenütt velük találkozunk. Mintha nagy műgonddal a hegyvidéki klíma és az életkörülmények formálnák ezeket az embereket egyformára. Legalábbis a földrajzi szélességnek nagyjából azon a fokán, ahol a Pireneusoktól a Balkánon, a Kaukázuson át a Himalájáig járunk-kelünk, dináriakba ütközünk. Persze a klíma és a környezet nincs ilyen közvetlen hatással a génekre, de azért eléggé elgondolkodtató ez a hasonlóság. Az antropológusok többféleképpen is magyarázzák, olykor nem is tudom, melyiket higgyem. Az egyik legvalószínűbb oka ennek a jelenségnek, de csak Ázsiában, hogy itt a mongolid rasszt jóval megelőzte az europid típusú ember megjelenése, s Tibetben, a magasabb hegyekben máig kizárólag ők élnek. Ők azok a nomádok, akik ezt a magasságot még nagyon jól bírják, a mongolid rasszhoz tartozók már nem viselik el a ritka levegőt. Ezért aztán nem is telepedtek itt meg, nem keveredtek az europid népességgel.

Nahát, ez volt az egyik legizgatóbbnak szánt mesém Tibetről, amivel első útjaim után itthon előálltam. Nem mondhatom, hogy a meglepetéstől halálra sápadtak az asszonykák, és csak úgy kapkodtak a levegő után, ahogy például a híres-neves 19. századi utazó, Henry S. Landor tibeti történeteit hallgatták annak idején minden háznál. Pedig – máig állítom – igencsak meghökkentették volna őket is ezek a Himalájában otthonosan lődörgő (gyakran állig felfegyverzett!) vikingek.

Lejjebb, a Himalája termékenyebb, kellemesebb klímájú déli völgyeiben nemcsak a környék mongolid lakossága telepedett meg szívesen, hanem szép számmal jöttek ide indiai, iráni és belső-ázsiai török népek is. Így aztán ezekben a völgyekben óriási az embertani és kulturális keveredés. Ám a népek és a vallások igen jól megférnek egymással ezen a tájon, az is előfordul, hogy több vallás szerzetesei élnek együtt egy kolostorban, és közösen áldoznak isteneiknek. De ez olyan mesés, idillikus kép, hogy el sem hiszik Európában.

Aztán arra sem könnyen talál magyarázatot az ember – különösen, amikor életében először jár ezen a vidéken –, hogy vajon az europid külsejű „igazi” tibetiek odafönt a hegyekben miből tartják fenn magukat. Arrafelé semmilyen gyümölcs és zöldség nem terem meg, néhány szál száraz kórón kívül nem látni ott már semmit. A fennsíkokon mindenhol csak a végtelen kősivatag terpeszkedik, és hatalmas lefolyástalan, sós vizű tavakat kerülgetnek a nomádok. Erre a kérdésre meg az a válasz, hogy az egész tibeti népesség, nyelv és kultúra talán nem is létezne, ha nem lenne a tibetieknek egy valószínűtlenül szívós és ügyes háziállatuk, a jak. Ez a hatalmas, erős, hosszúszőrű állat a hegyvidék legnagyobb csodája és áldása. Biztonságosan közlekedik a sziklás hegygerinceken, jó teherhordó, és annyira igénytelen, hogy ötezer méteren is megél, beéri az ott termő néhány szál kóróval. Hatalmas jószág, némelyiknek a marmagassága eléri a 190 centit, a hossza négy méter is lehet. A nomádok a bőréből készítik sátraikat, csónakjukat, ruházatukat, szarvából, patájából használati eszközeiket, húsa, teje pedig az élelmük.

Lent a völgyekben többnyire nem a sötét szőrű, bivalyra emlékeztető jakot tartják, hanem szép színeseket. Legszebb talán a barna-fehér foltos, de van hófehér is. Ha az ember hosszan elnézi ezt a különös állatot, amint a szabadban legelészik, lehetetlen, hogy ne gondoljon arra, ennek a jámbor óriásnak a természetét is bizonyára a békés himalájai kultúrák formálták. Mitől lenne különben ilyen csendes, szelíd, fegyelmezett? A jószolgálat élő szobra... Na, ez a buddhista állat már egy fokkal érdekesebb szereplője volt tibeti útibeszámolóimnak, mint a himalájai vikingek.

Amivel aztán csaknem Landor történeteihez (Utazás a rejtelmes Tibetben) hasonló érdeklődést sikerült keltenem a „szalonokban”, az egy másik tibeti csodalény, a híres jeti lett. Ha nem hoztam szóba egy-egy meséléskor, az egybegyűltek ártatlanul, mintegy mellékesen mindig megkérdezték: na és mi van a jetivel? Ja, igen, a jeti! Tényleg, el ne felejtsem a jetit! – mondtam ilyenkor, mire persze felragyogtak a szemek.

Szóval a jeti immár kétszáz éve a himalájai történetek egyik legnépszerűbb szereplője. Mára az ember veszedelmes ellenségéből idegenforgalmi kulcsszereplővé lépett elő. Korábbi rémtetteinek mesélgetéséből a serpák szép hasznot húznak, és meg kell hagyni, ők aztán igazán tudnak is róla mindent. A helyiek láthatóan nem szédítik a turistákat. Nem hazudoznak. A mai napig a jeti művének vélik egy-egy jak valóban különös pusztulását a környéken, vagy egy-egy falubeli társuk ugyancsak titokzatos eltűnését. Nemcsak a kisebb helyi lapok, de például a nepáli főváros, Katmandu újságjai és tévécsatornái is beszámolnak az ilyen esetekről. Kitekert nyakú jaktetemekről a falu szélén, eltűnt állatokról (birkákról, kutyákról) és emberekről. Rendőrségi nyomozás is indul ilyenkor, de az események följegyzésénél, az adatok, a nyomok rögzítésénél több eredménye általában nincs.

Fehér ember talán még sohasem látta a jetit. A hóban hagyott nyomok fényképezésénél többre még nem jutott, pedig komoly tudományos érdeklődés is mutatkozik iránta. Olasz kutatók egy csoportja évtizedek óta mindenütt megjelenik, ahol feltűnik a jeti, a havasi ember. Nincs könnyű dolguk. Pedig jetihez hasonló lényekről jöttek már hírek a Kaukázusból és a Tádzsikisztán, Afganisztán, Pakisztán és India területén magasodó Hindukus-hegységből, Mongóliából az Altaj csúcsairól, és persze mindenfelől a Himalájából: az indiai Kasmírból és Szikkimből, Nepálból, Bhutánból és Tibetből, mégsem tudni róluk szinte semmi kézzelfoghatót.

Az emberi lábnyomra emlékeztető, de annál sokkal nagyobb nyomokból arra lehet következtetni, hogy ez a furcsa óriáslény valahol elakadt a törzsfejlődésben az emberszabású majom és az ember között. Megmaradt valami gorillaszerű alakban, mely e tájakon nem növényevő, mint afrikai társai, hanem húsevő, ragadozó. Ezért viszi magával rejtekébe a zsákmányul ejtett jakot vagy embert. Hatalmasnak kell lennie, hiszen a jak maga is az. Egy bika súlya meghaladhatja a 700 kilót. Hová tűnik a faluszéli legelőről olykor több ekkora állat is egyszerre, vagy ha nem tűnnek el, miféle lény tekeri ki a nyakukat látszólag egyetlen csavarintással, és hagyja ott a különben sértetlen tetemeket? Ki végzi ezt az óriási pusztítást? A nepáli serpák határozottan állítják, hogy a határban a jeti garázdálkodik.

A legtöbb falusi családból látta már valaki a havasi embert, hallotta éjszakai üvöltését, vagy ha nem, hát elborzadva fedezte fel a nyomait. Ahány találkozás a jetivel, annyi történet. De a hegyi emberek roppant meggyőzően adják elő mindegyiket. Szent borzadállyal. Még akkor is, ha apjuk vagy nagyapjuk történetét mesélik. Azt mondják, hogy a jeti általában két lábon jár, de amikor nekiiramodik, akkor négy lábon fut. Pontosan úgy rakja egymás elé a lábait, ahogy a farkas. Csakhogy a nyomai sehová sem vezetnek. A Himalája meredekei közt lehetetlen követni az útját.

Tibet és Nepál területén állítólag számos ismeretlen csúcs és völgy rejtőzik máig. Ezek között az ember által még érintetlen hegyek-völgyek között ma is meghúzódhat a félig állat, félig ember jeti, a húsevő ázsiai gorilla. Vagy emberszabású gonosz démon. Bármelyik is, különös, hogy a Kaukázustól Nepálig hasonlónak írják le a hegylakók. Nagy, szögletes fej, óriási, szőrös test, ötujjú mancsok, erős karmok. Amitől a világon legjobban fél az ember, azt persze mindig, mindenütt körülbelül ilyennek képzeli. (A hollywoodi képzelet sem véletlenül teremtette King Kongot éppen ilyennek.) És mindig magányosnak, elvetemültnek, könyörtelennek kell látnunk azt, amitől félünk.

Szegény jeti – bár egyetlenegyszer, az 1930-as években egy egész csapatnyi tűnt föl belőle, és kövekkel megdobáltak valahol egy századnyi gyakorlatozó nepáli katonát – éppilyen magányos szörnyeteg. Annyira szabályos teremtménye a szörnyülködésre vágyó ember képzeletének, hogy kétségbe kell vonnunk a létezését. Pedig lehet, hogy tényleg létezik. Ott rejtőzik valahol túl az emberi világ határain, a Himalájának azon a tenyérnyi területén, ahol nem mi félünk tőle, hanem ő retteg tőlünk. Az is biztos, hogy ha majd minden négyzetcentiméteren ember terem e tájon is, s a jetinek már sehol a földkerekségen nem marad helye, ő akkor is létezni fog – a képzeletünkben. Az ember tudja, hogy nem mindenható, de félelmében annak képzeli magát. Félnivalója pedig mindig lesz, és addig lesz jetije is.

Persze a tibetológus nem azért jár Tibetbe, hogy a jakokat bámulja és a jeti után nyomozzon. A tibetológusnak Tibet a munkaterülete, ahogy a germanistának mondjuk Berlin, a russzistának meg Moszkva. Ami tehát már nem a bámészkodást illeti, hanem a munkát, nekem személy szerint kutatási területként a tibeti költészet jutott. Ez is legfőképpen mint legtisztább forrása a régi tibeti világlátásnak és életmódnak. A tibeti vers tartalmi jellemzői mellett természetesen a formai jegyeket is roppant fontos számba venni, s amikor már ez is megvan, akkor jöhet a legizgatóbb feladat, a versek fordítása.

Lelked szélfútta madártoll a címe annak a kötetnek, amely a háromszáz évvel ezelőtt élt, világirodalmi rangú tibeti költő, Cangjang Gjaco, a 6. dalai láma szerelmes verseit adja közre magyarul. Ez az a munkám, amiből a legtöbb örömöm származott, és ami a tibeti költészetből, úgy gondolom, a magyar olvasóknak is élményt jelent. Elég sokan ismerik és szeretik ezeket a verseket, némelyiket láttam esküvői meghívón mottóként feltűnni!

Amikor a tibetológus a régi ázsiai gondolkodásmód, társadalmi és gazdasági berendezkedési formák, folyamatok, együttélési módozatok jellemzőit vizsgálja, mindig az irodalom a legmegbízhatóbb forrása. Ezért aztán valójában mindent el kell olvasnia, amit csak talál, azt is, amit sem irodalomként, sem tudományként nem tekinthet értéknek. Elsősorban filozófiát, teológiát, műköltészetet és népköltészetet keres a könyvtárakban és máshol, ezekből szűri ki a számára fontos tudnivalót, gondolatokat.

Ami az orientalista munkájában a legnagyobb élvezetet jelenti, az az én esetemben a régi ázsiai gondolkodásmód és a nyomában megvalósuló történelem összevetése a nyugati világ gondolkodásmódjával és történelmével. A történelem mindent elmond az emberről, a történelem a cselekvő ember legbeszédesebb tükre.

Most megjelent könyved, a Dilettánsok történelme azt vizsgálja, hogyan érti félre a Nyugat a Keletet. Röviden kérdezve: miért és mióta? És mi a helyzet a Kelettel: ők is félreértenek minket, vagy inkább nem is foglalkoznak velünk? Egyáltalán: van-e még „Kelet”?

Attól tartok, Európa nem félreértésből rohanta le Ázsiát, majd fosztogatta jó ötszáz éven át. Lehetetlen azt gondolnom, hogy a nyugati világ katonái évszázadokig félreértésből raboltak és gyilkoltak mindenütt a világon, ahol megjelentek. Mint ahogy azt sem tudom elképzelni, hogy ezek a katonák (és országaik vezetői) komolyan gondolták, amit mindeközben magukról állítottak: a Föld minden lakójának érdekében, tiszta emberbarátságból cselekednek, érkezésük a civilizációt hozta el a „fejletlen népeknek”. Tényleg ők lettek volna a civilizátorok? Sajnos sokkal nagyobb baj ütötte fel a fejét a világhódítással. Európa az egész – rajta kívüli – világgal szembefordult, és azt az elvet hirdette meg nyíltan, hogy nincs szükség az ázsiai és más kultúrák megismerésére és megértésére, a tökéletes világrend úgyis kizárólag a legfejlettebb európai nemzetek útmutatásával és hadseregeinek közreműködésével valósulhat meg szerte a földkerekségen.

Európa saját portáján sem volt sokkal jobb a helyzet: az európai népek egymást sem akarták ismerni és érteni. Gyarapodni, erősödni akartak csupán, hogy ily módon vegyék ki részüket az „egyetemes fejlődésből”. A nyugati világ történelméből azt olvassuk ki, hogy a nyughatatlan emberi természet a legnagyobb áldozatok árán sem csillapítható. A földrész újkori gondolkodói ezt azzal magyarázták, hogy az örökös harcban állás „történelmi szükségszerűség”, mely örökös vérontással jár. Ám mindez nem hiábavaló – vallották –, a fejlődés oltárán meghozott áldozatok előbb-utóbb megtérülnek. A nyugati történelemcsinálók ennek a gondolatnak a jegyében háborúztak.

Az emberiség történelmében a legnagyobb véráldozattal a legkisebb kontinens konfliktusai jártak: Európa történelme nem más, mint pusztító háborúk folyamatos, végeérhetetlen sora. A vérontások elkövetői pedig mindeközben valóban haladást, fejlődést, szakadatlan tökéletesedést vizionáltak. A Nyugat máig tartó őszinte meggyőződése, hogy történelmi útja az üdvösséghez vezet, a világtörténelem addig tevékenykedik, míg meg nem alkotja az elveszett Édent.

Azt a kérdést, hogy hogyan próbálkoztak együttélni más közösségek máshol, más kontinenseken, és vajon mire jutottak, a nyugati történelemcsinálók és ideológusaik sohasem tették föl. Egyszerűen nem érdekelte őket. Ha csak egy kicsit is figyeltek volna például Ázsia szellemi értékeire (nemcsak az anyagi javakra), igen könnyen szemükbe ötlött volna, hogy a Nyugat és a régi Kelet kultúrái egymástól teljesen különböző államelméleti, vagyis együttélési elgondolásokat valósítottak meg. A kétféle modellt sohasem vetették össze a történészek (nem vizsgálták őket külön-külön sem), pedig azonnal feltűnt volna, hogy már az ókorban egészen sikeresen valósultak meg egyes olyan ázsiai államelméleti elképzelések, amelyek mindenekelőtt a társadalmi igazságosság megteremtését tartották szem előtt. Ilyenek voltak például a régi kínai államelméletek, és ilyen volt a kínai társadalmi gyakorlat is. Az is bebizonyosodott, hogy az ázsiai közösségek életében igencsak előnyösnek mutatkozott ez a viszonyközpontúnak nevezhető (a nyugati világban ismeretlen) szemlélet.

Ebből származik, hogy létrejöhetett az ókori kínai társadalmak közösségelvű berendezkedése, mely hosszú-hosszú időszakokra szolgált társadalmi stabilitással (magyarul: békességgel), a későbbi korszakokat pedig a 20. század elejéig a kezdetieknél is nyugalmasabb történelmi körülmények jellemezték. A régi Ázsiát nem dúlták forradalmak (ha előfordultak is, a forradalmi eszmék már 20. századi nyugati importból érkeztek), ritkán voltak éleződő társadalmi feszültségek, nem volt ún. osztályharc, valójában „osztályok” sem voltak.

A kínaiak aggodalmas pontossággal kidolgozott és megvalósított együttélési modellje volt az alapja (táplálója) példátlan mívességű kultúrájuknak és e kultúra folyamatosságának, ez a szemlélet teremtette meg a kínai társadalmi érintkezés kifinomult formáit, és ez vált garanciájává az ugyancsak páratlan többezer éves kulturális egységnek is. A háborúzó európai hódítóknak bizony ezt sem ártott volna észrevenniük.

Ha félreértés okozta volna Nyugat és Kelet kezdetektől fogva elhibázott viszonyát, az ázsiaiak mérhetetlen szenvedéseit, a „rossz viszony” még ma is bármikor kiigazítható lenne. A többévszázados vérengzést, fosztogatást, az ázsiai kultúrák iránti európai érdektelenséget a nyugati ember történelmében mindvégig fékezhetetlenül előtörő önérvényesítő akarat okozta.

Ez mutatkozik meg társadalmi- és magánélete legtöbb területén is, csaknem minden élethelyzetben. Azt mondhatnánk, hogy súlyosan hibás önértékelése, vagyis torz önképe erre predesztinálja. Az önmagát túlértékelő, sőt mindenhatónak képzelő európai hős ezt a törekvését tekinti mindenkori történelmi rendeltetésének.

Ezt azért kell rendkívül hátrányosnak ítélnünk, mert ha valóban az imént említettek képezik a nyugati féltekén az emberi természet legjellemzőbb vonásait, akkor (éppen történelmi tapasztalatainkból következően) jól tudjuk, hogy az emberi természet mint olyan sohasem változik. Legalábbis alapvonásaiban egyáltalán nem. Ha pedig nem változik, akkor a Nyugat–Kelet viszony sem változik (sem a jelenben, sem a jövőben), minden marad a régiben. A legjobb esetben látszólag és átmenetileg enyhülhetnek a konfliktusok, a gátlástalan és merész nyugati hőst napjainkban kissé fékezheti a Kelet gyors gazdasági és technikai megerősödése. (Ez a megerősödés annak következménye, hogy ellentétben az öntelt nyugati világhódítóval az ázsiaiak odafigyeltek a Nyugat ipari civilizációs eredményeire és kultúrájára, a legapróbb részletekig mindent eltanultak Európától.)

Amikor történelme során a nyugati hős egy-egy rövid pillanatra kiesett imént vázolt agresszíven önérvényesítő szerepéből, felettébb szerette magát az önfeláldozó emberbarát szerepében látni. Ilyenkor kizárólag a szakadatlanul jóra törő, jóérzéstől fűtött, megingathatatlanul erényes és együttérző ember ideálja lebegett a szeme előtt, ennek az utópisztikus emberképnek a megvalósítását tűzte ki magának munkálkodása céljául. Ezekben a pillanatokban a Nyugat legjobbnak vélt elméi az egész emberi világnak szánt pozitív utópiákat gyártottak, tiszta szívből, őszintén kívánták és remélték minden földlakó társuk boldogulását. Ám sem íróként, sem társadalomfilozófusként nem bizonyultak igazán tehetségesnek: naiv otrombasággal kieszelt társadalmakat rajzoltak elénk irodalmias szárnyalásaikban (Thomas More, Tommaso Campanella, Francis Bacon és későbbi társaik), vagy már az újkor politikai ideológusai (filozófusoknak mondjuk őket is) halálosan komoly, de ugyancsak lehetetlenül kigondolt, megvalósíthatatlan társadalmi programokat hirdettek meg.

Tételezzük fel, hogy amit tettek, mindannyian jó szívvel tették, őszintén hitték, hogy programjuk a legtökéletesebb államelmélet, ami a legteljesebb boldogsághoz, üdvösséghez vezet. Az újkori európai gondolkodást és történelmet máig utópisztikus politikai törekvések jellemzik, utópia utópia hátán mindenütt, sehol józanság és mérték, mint a régi kínaiak és görögök társadalmi elgondolásaiban.

A Dilettánsok történelme nagyjából az eddig sorolt elveket, eszméket tárja elénk és fejti ki, természetesen nem ilyen vehemenciával, ahogy ez az ilyenféle beszélgetésekben történni szokott, de mindenképpen az itt megfogalmazott történelemfilozófiai gondolatoknak a jegyében.

Egészen pontosan – ha szabad még néhány szót szólnom a könyvről – ez a munka egy nyugati és egy keleti történelmi konstrukciót állít föl, azt a kérdést vizsgálja, mi jellemzi a Nyugat, és mi jellemzi a régi Kelet történelmét. A nyugatiról összefoglalóan azt mondja, hogy az az emberi társadalom fejlődését (gyarapodását) szolgáló ún. haladó történelem, a keletiről pedig azt, hogy semerre sem haladó, sőt észrevétlen (mozdulatlan) történelem. Ezen túlmenően pedig megállapítja, hogy a nyugati társadalmak tudásalapúnak és technikai irányultságúnak mondhatók, a régi keletiek pedig morális alapúnak és kulturális irányultságúnak.

Ami azonban a keletieket illeti, ez a helyzet mára jócskán megváltozott: a (történelme során önmagával is minduntalan pusztító háborúkba keveredő) legkisebb földrész eszméi és gazdasági törekvései mindenütt a világon elterjedtek. Manapság a legkülönfélébb közösségek is a nyugati társadalmak berendezkedésének mintáit követik, bárhol éljenek is a Földön. Csakhogy az eszmék és a gazdasági törekvések elterjedésével az örökös harcban állás is általános világjelenséggé vált, vagyis a korábban emlegetett morális társadalmi alappal bíró és kulturális irányultságú régi Kelet létfeltételei ezek között a körülmények között teljességgel megszűntek. De nem léteznek ma már a nyugatitól komolyabb mértékben különböző életet élő közösségek máshol sem, hiszen társadalmiságuk legalapvetőbb vonásai jóformán mindenütt egyformák.

Mindennek a tetejébe: ha ezek az európai mintát követő társadalmak a nyugati történelem óriási tévedéseit, sőt bűneit is elkövetik, akkor a könyv címében használt dilettáns jelző a földkerekség minden lakóját megilleti. Még a nyugati történelemtől jó háromezer esztendőn át szinte mindenben különböző történelmet megvalósító ázsiaiakat is. Ezért szerepel a címben a jelző többesszámban, ami azt is egyértelműen jelzi, hogy ma már bizony egyáltalán nem létezik a fentiek szerint megkülönböztetett Nyugat és Kelet, a világ társadalmai mindenütt kéz a kézben járnak, és kéz a kézben haladnak a (kétséges) közös jövő, a végkifejlet felé.

Ami Nyugat és Kelet – a kötetben fölvázolt – múltjának alakulását, azaz történelmi útját illeti, arról ítéljen mindenki maga. Döntse el, hogy melyik bizonyult sikeresebbnek: a nyugati vagy a régi keleti történelmi konstrukció engedte az ember nembeli lényegét, az értelmet teljesebben kibontakozni. Mert ugye végsősoron erről lenne szó: az egész földkerekségen ősidők óta egybehangzóan valljuk, hogy az értelem legteljesebb mértékű kibontakoztatása (Arisztotelésznél: intellectus possibilis) a célunk, ez az emberi sokaság rendeltetése ezen a földön.

Akármilyen következtetésre jutunk is, meggyőződésem, hogy hasznunkra lesz a történelmi betekintés: az összehasonlításból igencsak beszédes kép tárul elénk. Az lenne jó, ha nyilvánvalóvá válna előttünk, hogy gyakrabban kellene egymás tükrében vizsgálnunk a kultúrákat, magunk és mások történelmét, majd szemügyre vennünk az eredményt: a különféle történelmek legjellemzőbb vonásait. Meghökkentő és kijózanító minden efféle vizsgálatból származó következtetés.