„Ha pisztolyt fognak a fejemhez, hogy írjak egy kodályi kórusművet, megírom”

Harminchat éves, számos díj és elismerés birtokosa, október 9-én mutatják be első operáját, amelyet Vizin Viktóriával és Gergye Krisztiánnal együtt hozott létre. Zombola Péter zeneszerző tanított a Színművészeti Egyetemen, jelenleg a Debreceni Egyetem és a Eszterházy Károly egyetem tanára, 2012 és 2017 között a Magyar Rádió Zenei Együtteseinek művészeti vezetője volt. Hosszú ideig nem érdekelte az opera műfaja, de a megfelelő alkotótársakkal bármit bevállal. Nemcsak erről mesélt, hanem a fegyverviselésben rejlő lehetőségekről, az esztétikai otthontalanságról és az alkotói válság természetéről is. Interjú.

„…és Echo” című operád Nárcisz és Echo mitológiai történetét beszéli el. Miként rezonáltál a történetre? 

Semmilyen módon nem rezonáltam a történetre. Arra a két emberre rezonáltam, aki felkért, hogy írjam meg a zenét, Vizin Viktóriára és Gergye Krisztiánra. Az egész Echo-történetet az ő szemüvegükön keresztül látom, de igazság szerint bármit küldhettek volna, biztosan vállalom, mert fantasztikus a kémia hármunk között. Krisztián évekkel ezelőtt készített koreográfiát Requiem című művem részleteire, Vikivel pedig három évvel ezelőtt dolgoztunk együtt először. 

Ez az első operád, pedig jó pár nagyszabású, oratorikus-vokális darabot írtál. Miért nem nyúltál a műfajhoz korábban?

Hosszú ideig, tulajdonképpen mostanáig ódzkodtam attól, hogy operát írjak. Úgy éreztem, hogy a műfaj nem élő. Valamiért élt bennem egy rossz beidegződés, hogy az opera valójában valamiféle konzerv, valami rettenetesen avítt dolog, amihez semmi köze annak, aki a mában él. Jönnek a turisták, elmennek a gyönyörű operaházba, minden remekül mutat: a nézők, a díszlet, az épület, de az egész nem szól semmiről. Az is elidegenített a műfajtól, hogy itthon azt érzékeltem, hogy az operakomponálást tartják a szakma csúcsának, valamiféle fétisként viszonyult hozzá sok, háború utáni magyar zeneszerző. És mégis, a számos bemutatott magyar opera között kevés tűnik maradandónak. Nemhogy a repertoárnak nem váltak részévé, de még a címük sincs igazán a köztudatban. Akkor kezdett kinyílni számomra az opera világa, amikor elkezdtem megismerni külföldi kortárs operákat, John Adams és Louis Andriessen darabjait. Ezek valódi aha-élményt jelentettek számomra. És van egy személyes szál is, amit említettél a kérdésedben: az operával szembeni averziómhoz hozzájárul, hogy számomra az oratórium az a nagyszabású vokális műfaj, amelyben otthon érzem magam. Oratórium-léptékben tudok gondolkodni, az operaszínpadtól idegenkedtem. 

Az oratórium és az opera műfaja a kezdetektől összefonódott. Számodra mi a kettő közötti lényegi különbség? 

Az oratórium koncentráltabb fogalmazást igényel a zeneszerzőtől: folyamatosan a zene van a középpontban. Az operában ezzel szemben szünet nélkül arra kell törekedni, hogy a zene egyensúlyban maradjon a színpadi történésekkel: a színészi játékkal, a mozgásokkal, a fénnyel. Hol ezeknek kell előtérbe kerülnie, hol a zenének. Egyébként nem tudom, hogyan definiáljam pontosan az …és Echo műfaját. Bábopera? Kamaraopera? Kortárs táncszínház? Dal? Elég sok minden van benne. A koncepció, hogy valamiféle műfaji hibridet hozzunk létre, nem az enyém volt, hanem Vikié és Krisztiáné. 

Sokféle stílust használsz a műveidben. Milyen a viszonyod a zenetörténethez? Szarkaként visszarepülsz a múltba és eltulajdonítod, ami tetszik? 

A szarkahasonlat, azt hiszem, találó, igen. Több fontos viszonyítási pont van számomra, az egyik az úgynevezett szakrális minimalizmus – Arvo Pärt zenéjéről írtam a doktorimat –, de mostanában egyre intenzívebben foglalkoztat a barokk zene, ami az …és Echóban elég jól hallható. Alapvetően ebből a két palettából dolgozom, mint a festők: meghatározott színekből keverem ki a saját világomat. Vagy ha tetszik, a komponálás úgy működik nálam, mint a rendszerelméletben a fekete doboz, amelynél csak a bemenet meg a kimenet látszik, de hogy közte mi történik, az nem. A különféle impulzusok beépülnek a gondolkodásomba, s valamiféle hol tudatos, hol öntudatlan szűrési folyamat után kerülnek bele az elkészült műbe. Az operámban sokféle zene van: előfordulnak olyan szakaszok, ahol a zene hasonlóan elidegenítő hatást kelt, mint a minimalizmusban, semmiféle érzelmi töltetet nem közvetít, máshol viszont tartalmilag és prozódiailag is pontosan lekövetem a szöveget. És vannak improvizatív szakaszok, mert bizonyos pontokon azt kérte Krisztián, hogy hagyjuk meg a színpadi szabadságát. Tudjuk, hogy A-pontból B-pontba fog eljutni, de nem tudjuk, hogy mennyi idő alatt. Szeretem az ilyesféle szabadságot. Ez is hozzá tartozik a színpadi zenéhez. Ott ülök a zongoránál, onnan irányítom a vonósnégyest és a zenei folyamatot, és ezeknél a pontoknál követem Krisztián mozgását. 

Fotó: Éder Vera

A darabot a Miskolci Operafesztiválon mutattátok be nyáron. Mennyire más a mostani előadás? 

Minden előadás különbözik. Ha száz év múlva esetleg előveszik az akkori historikusok, és kikutatják a különböző előadásokat, bajban lesznek, mert mindegyik eltér a másiktól. Néhány évvel ezelőttig az efféle képlékeny zenei anyagoktól tartottam, most azonban szívesen vállalkozom rá, hogy a pillanatra hagyjam a zene alakulását. Újabban egyre többet improvizálok, nem érzem úgy, hogy a lezárt, befejezett zeneműben kell megtalálnom a biztos pontot. Nem a kotta végére behúzott kettősvonalra van rácsatlakoztatva az akkumulátorom. 

Két zeneakadémiai tanárod, Jeney Zoltán és Orbán György egészen más esztétikai világképet képviselnek. Hogy alakult, hogy mindkét „iskolát” kijártad? 

Először Orbán Györgynél tanultam, és nagyon örülök, hogy jártam hozzá, mert elképesztő szakmai tudással vértezett fel, káprázatos füle és formaérzéke van. A tőle kapott tudás persze egy hagyománytisztelő tudás, az ember tökéletesen elsajátítja a kodályi-bárdosi kórusírásmódot például. Ha pisztolyt fognak a fejemhez, hogy írjak egy kodályi kórusművet, megírom. Volt azonban egy pont, amikor elkezdtek érdekelni másfajta zenék, olyan szerzők – például Andriessen –, akik ebből a hagyományból kilógtak. Jeney Zoltán is határozott stiláris vonalat képvisel, egész más jellegűt persze, mint Orbán György, de nála nagyobb volt növendékként a szabadságom, ráadásul mélyebben megismerkedhettem számomra izgalmas zenékkel. 

Nem okozott feszültséget, akár a zeneakadémiai közegben, akár benned ez az esztétikai kétlakúság? 

Nem igazán. Kicsit mindenhova tartoztam, vagyis valójában sehova sem. Ez most is így van. Szigetnek érzem magam. Nem érzem, hogy különösebben otthon volnék bárhol. Komponálni a repülőn, tíz kilométerrel a föld fölött szeretek a legjobban. A legotthonosabban pedig Amerika nyugati partján éreztem magam. A természeti képződmények, az egész gondolkodásmód valahogy nagyon erősen rezonált bennem. Bedarált a legbanálisabb amerikai álom: bérelni egy kocsit, Las Vegasban pókerezni, fegyverrel az övemen kimenni a prérire. És persze a szabadság. Európában – és különösen Kelet-Európában – az ember folyamatosan azt figyeli, hogy mit mondtak a szüleink, mit mond a hagyomány, mit mond az aktuális diktátor. Szünet nélkül alkalmazkodunk. Európában tiltások között élünk, Amerikában a lehetőségek között. Mondok egy példát: elmész kirándulni, ott egy hatezer láb magas hegygerinc. Európában ott lenne egy tábla, hogy merre nem szabad menni, hogy mit tilos csinálni. Amerikában a szövetségi hatóság kiírja, hogy mik a veszélyek, hányan haltak meg hegymászás közben, de nem aggódnak érted, nem korlátoznak. Felnőttként kezelnek. Ott is megvannak persze a nehézségek és nem gondolom, hogy Amerika volna az ideális ország. Azt hiszem, pusztán arról van szó, hogy ez a szabadság jobban illik a gyökértelen életemhez. 

Miért komponálsz? 

Néha magam se tudom. Olykor felmerül bennem, hogy le kellene lépni, abbahagyni a zeneszerzést, és teljesen új életet kezdeni itt vagy máshol. Nem szeretnék azért komponálni, mert ezt tanultam, mert ha az ember zeneszerzés szakot végzett, akkor ez a szokás. Van sportlövész vizsgám, lehetnék fegyveres őr egy pénzszállító autóban. Másfélszer annyit keresnék, mint egyetemi oktatóként. Rengeteg zenét írtam már, van köztük mindenféle, jó is, rossz is, nyertem mindenféle díjakat, és ez a lendület még tart. De olyasmit már nem vállalok el, amihez érzelmileg nem tudok kapcsolódni. Nem motivál, hogy a műjegyzékemben legyen még egy tétel. Olvastam régebben arról, hogy a zenetörténet kisebb-nagyobb alakjai milyen alkotói válságokon mentek keresztül, és akkor még nem értettem, hogy ez mi lehet. Most már értem. Hogy destruktív vagy konstruktív válságban vagyok, azt egyelőre nem látom. Néha olyan érzésem van, hogy az összes zsetont feltettem ruletten egyetlen számra, forog a kerék, és már másik számra tenném az egészet. 

Mennyire fontos számodra a pozitív visszajelzés? 

A visszajelzés fontos, a pozitív visszajelzés nem. Amit nagyon utálok, az a nyolcvanas évekre jellemző, de itt-ott még ma is felbukkanó „újabb kiváló darabbal gazdagodott a magyar zenetörténet tárháza” jellegű semmitmondás. Akkor már inkább háborítsam fel a kritikusokat és a hallgatóságot. 

Mennyire fogod szorosan műveid előadóinak kezét? 

Nem vagyok az a típusú zeneszerző, aki a haláláig nyomon követi darabjai sorsát. Nagyon tisztelem Kurtág Györgyöt, de az a fajta aggodalom, amellyel műveit betanítja, rám egyáltalán nem jellemző. Persze a zeném is másképp működik, mint az övé. Az a tapasztalatom, hogy ha jók az előadók, akkor nincs szükségük rá, hogy fogjam a kezüket, ha meg rosszak, akkor tök mindegy. Amikor a kettősvonalat behúztam a mű végére, megszűnik vele a kapcsolatom. Azt csinál, amit akar. Illetve azt csinálnak vele, amit akarnak. Persze ha megkérdezik az előadók a véleményem, szívesen elmondom, hogy mit gondolok, de nagy szabadságot hagyok nekik. Hosszú évszázadokon keresztül a nyugati művészi zene történetében a kotta csak a hangmagasságot és a ritmust tartalmazta. Az én kottáimban sincs túl sok információ ezen a két meghatározó paraméteren túl. Kereteket állítok fel a zenei térben és időben, és úgy látom, hogy az előadók alapvetően nem lépnek ki az értelmezés normális keretei közül. Lehet, hogy kicsit lassabban vagy kicsit gyorsabban fogják játszani a darabot, mint ahogy elképzeltem, de egy lassú zenét egy értelmes zenésznek nem jut eszébe prestissimo tempóra felgyorsítani. 

Kik azok a kortárs zeneszerzők, akik hatnak rád? 

Egy időben rengeteg kortárs zenét hallgattam. Ma már egyre kevesebbet. Sok régi zene van, ami leköt, amiben újabb és újabb érdekes részleteket találok. Berlioz Requiemje például ilyen. De általában is egyre kevesebb zenét hallgatok. Nagyon élvezem a csendet. 

Az interjút Fazekas Gergely készítette.

Hogy legyen, aki a következő polgármesterről is elmondja az igazat

A kormánymédia százmilliárdokból próbál túlharsogni minden kritikus hangot az országban, amikor pedig választás közeledik, felismerhetetlenre hajlítják a valóságot. Ha szerinted fontos, hogy valódi híreket is lehessen olvasni, akkor támogasd rendszeresen a 444 szerkesztőségét!

Egyszeri bankkártyás támogatás

Havi rendszeres támogatás (PayPal)

További támogatási lehetőségek.