A strasbourgi bíróság szerint jogsértő, ha az állam nem engedi be tudósítani az újságírókat az adófizetői pénzből fenntartott menekülttáborokba. Ezt egy kedden született ítéletben mondták ki, annak az ügynek a végén, amit még 2015-ben indítottam a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) segítségével. 

A menekültválság csúcsán ugyanis, még az Abcúg újságírójaként, többször próbáltam belépési engedélyhez jutni, hogy bemutassam, milyen körülmények uralkodnak a táborokban, de a hatóság minden alkalommal megtagadta ezt. 

Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint jogsértő az újságírók fizikai elzárása a tudósítás lehetőségétől, ami a közönségnek is sérelmet okoz, mert így

az állam ellenőrzésére hivatott újságírók nem tudják leleplezni a zárt ajtók mögött zajló esetleges visszaéléseket, jogsértéseket. Az állam azzal védekezett, hogy dolgozhattam volna civil szervezetek által készített jelentésekből, vagy interjúzhattam volna a tábor kapuján kívül. A bíróság szerint azonban az első kézből szerzett, az újságíró által ellenőrzött információ sokkal értékesebb a más forrásoktól, áttételesen megszerzett adatokhoz képest. 

Az ítélet azt is kiemelte, hogy a média szerepe különösen fontos a kiszolgáltatott helyzetben lévő csoportok esetén, hiszen a nyilvánosság garantálja, hogy az állami szerveket számon lehessen kérni a tetteikért. 

A menedékkérőket féltették 

2015-ben, a menekültválság idején sosem látott tömegben érkeztek menedékkérők Magyarországra, akiket az állam menekülttáborokban helyezett el. Ez tehát rengeteg embert érintett, mégsem lehetett közvetlenül bemutatni a benti körülményeket, mert rajtam kívül más újságírók sem kaptak engedélyt. Pedig amit tudni lehetett, az nem festett rózsás képet a helyzetről, a debreceni menekülttáborról például kimondta az ombudsman, hogy az ott uralkodó körülmények sértik a menedékkérők jogait.  

A szabályok szerint ahhoz, hogy egy látogató, akár egy újságíró beléphessen egy ilyen táborba (ami egyébként nyitott, tehát a menedékkérők is szabadon ki-bejárkálhatnak), hatósági engedélyt kell kérnie. Ezért többször is a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalhoz fordultam (amit ma már Országos Idegenrendészeti Főigazgatóságnak hívnak), de rendre elutasították a kérelmemet. 

Az indoklásban minden alkalommal arra hivatkoztak, hogy a látogatás veszélyt jelentene a menedékkérők magánszférájára és biztonságára. Azt írták, a menedékkérők a táborban élik a mindennapjaikat, és a folyamatos sajtóérdeklődés sérti a magánéletük tiszteletben tartásához fűződő jogukat. Hivatkoztak még a menedékkérők biztonságának védelmére is, mondván, hogy a róluk szóló információk megjelentetésével veszélybe sodornám őket és az otthon maradt családtagjaikat. 

Éppen ezért már a kérelmemben leírtam, hogy csak azokról a mendékkérőkről készülnének felismerhető képek, akik hozzájárulnak, és ha szükséges, hozzájáruló nyilatkozatot is beszerzek tőlük. Hiába, így sem fogadták el. 

Ezért a TASZ segítségével bírósághoz fordultam, de a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság érdemi vizsgálat nélkül elutasította a felülvizsgálati kérelmet, és megállapította, hogy nincs hatásköre eljárni. 

Így került az ügy Strasbourgba, ahol továbbra is a TASZ képviselt. A mostani ítéletnek része az is, hogy a hatóságok hiába indokolták a kizárást a menedékkérők magánszférájának védelmével, egyáltalán nem vették figyelembe, hogy megpróbáltam volna megvédeni az anonimitásukat. A hatóságok azt sem magyarázták meg, hogy a tudósítás hogyan veszélyeztette volna a tábor lakóinak biztonságát, ha írásos hozzájárulást kértem volna.

Akkoriban aztán jobb híján azt a félmegoldást találtuk ki, hogy kerestünk egy országgyűlési képviselőt, aki hajlandó volt a képviselői igazolványával bemenni egy-egy ilyen táborba, és ott képeket készíteni. Így készült cikk a vámosszabadi és a körmendi táborról is.