Isten, asszem tartozol egy bocsánatkéréssel – 30 éves a Nine Inch Nails első lemeze
1989-ben a New York-i TVT Records kiadóhoz érkezett egy demo. A clevelandi Right Track Studióból küldte egy 24 éves srác, aki akkoriban egyébként a stúdió gondnoka, takarítója és hangmérnöksegédje volt, a demót többnyire éjjelente vette fel, amikor amúgy sem zavart senkit. A dobhangokat leszámítva mindent maga játszott fel az anyagon, de a TVT vezetőjét, Steve Gottliebet nem is a hangszerelés fogta meg, hanem a szomorú és dühös dalszövegek, meg az énekesből áradó energia.
A 24 éves takarító Trent Reznor volt, és ebből a demóból lett az 1989. október 20-án megjelenő Pretty Hate Machine, a Nine Inch Nails első lemeze.
Trent Reznor mára az egyik legismertebb élő rockzenész, van több Grammy- és egy Oscar-díja is, a Nine Ich Nails pedig 9 nagylemezen van túl, és 30 éve tölti meg a stadionokat szerte a világon. A Pretty Hate Machine is egészen nagy kereskedelmi és kritikai siker lett, még ha sok tekintetben távol is áll Reznor későbbi munkáitól, és 1989-ben alig vette észre valaki, miben magasodik ki az anyag az akkoriban kiadott rengeteg szomorkás szintipop-album közül.
Kevésen múlt, hogy a TVT egyáltalán kiadta a Pretty Hate Machine-t, Gottlieb ugyanis nagyon nem volt elégedett az anyaggal. A demo nagyon tetszett neki, ráérzett, hogy Trent Reznorból mekkora sztárt faraghatna, a Pretty Hate Machine kész számai azonban eléggé messzire kerültek a demón hallgató daloktól, Reznor ugyanis a korszak legfelkapottabb producereivel együttműködve a vártnál sokkal iparibb, hidegebb, sátánibb lemezt készített, mint amit Gottlieb várt volna.
A 90-es években meg is jelent egyébként a TVT-nek küldött demo Purest Feeling címen, és azon tényleg érződik, mennyi más irányba is fejlődhetett volna a dolog.
Ehhez képest a Pretty Hate Machine három kislemezdala végül ilyen lett:
Látszik, hogy az egészen rockos Head like a hole-t leszámítva, azért ezek még mindig inkább szintipop-számok, de például a Down in it tényleg nagyon messze van például a Depeche Mode Personal Jesusétől, pedig a két kislemez megjelenése között csak két hét telt el.
A Pretty Hate Machine szinte kizárólag pozitív kritikákat kapott, igaz egyik sem volt túl lelkendező, a New York Times például egy Kiábrándult fiatalok szomorú és/vagy dühös számokat adnak elő összeállításban írt Reznorról 90 elején, de azt, hogy az átlagból kiemelkedőnek tartották a lemezt, már csak az is elárulja, hogy az elsőlemezes Nine Inch Nails az akkorra már rég befutott Jesus and Mary Chainnel és Siouxsie Sioux kísérletezőbb együttesével a The Creatures-szel szerepelt egy cikkben.
A Nine Ich Nails azonban a 90-es években nagyon gyorsan hatalmas rajongói táborra tett szert, Reznor dalszövegei és előadásmódja ugyanis nagyon betalált a szocialista tömb összeomlása utáni fogyasztói-kapitalista eufóriában is kiábrándultságot érző fiataloknál.
„Why are you doing this to me?
Am I not living up to what I'm supposed to be?
Why am I seething with this animosity?
(Hey god) I think you owe me a great big apology”
- szól a Terrible lie szövege.
Daphne Carr zenei újságíró is arra mutatott rá ebben a 2018-as cikkben, hogy a Pretty Hate Machine sikerének titka valószínűleg éppen az lehetett, hogy a gépzene mögött Reznor szövegei és hangja nagyon is emberi maradt, a Reagan utáni világot, az érzelemmentes, hideg környezetet ellenpontozó kétségbeesett sikoly pedig éppen az volt, amit milliók akartak hallani. Ugyanazt a közérzületet jelzi, ami miatt a 20. században világhírűvé vált Edvard Munch 1893-as Sikoly című képe is.
1999-ben ebből problémája is támadt Reznornak, ugyanis a 15 halálos áldozattal járó Columbine iskolai lövöldözés után kiderült, hogy az egyik elkövető Eric Harris nagy Nine Inch Nails rajongó volt. Akkor ez volt a leghalálosabb iskolai lövöldözés az Egyesült Államokban, a tragédia megrázta az egész országot. Az okok feltárására kongresszusi vizsgálóbizottságot hoztak létre, és a bizottság meghallgatásain többen is azzal vádolták a Nine Inch Nailst, és Reznor egyik felfedezettjét, Marilyn Mansont, hogy a zenéjük hozzájárult a lövöldözéshez vezető, erőszakos kulturális környezet kialakulásához a problémás fiatalok körében. Azóta persze látjuk, hogy ez baromság, ma a problémás fiatalok nem Nine Inch Nailst hallgatnak, mégis sokkal súlyosabb iskolai lövöldözések voltak az utóbbi néhány évben, mint a 90-es években, simán csak egyszerűbb volt a zenészeket vádolni, mint feltárni az igazi problémákat, például azt, hogy túl könnyű fegyverhez jutni az Egyesült Államokban.
A 2010-es újrakiadáskor már sokkal lelkendezőbb kritikákat kapott a Pretty Hate Machine is, elvégre ekkor már könnyebb volt az azóta világhírűvé vált Nine Inch Nails sztoriba illeszteni, Reznor későbbi munkái pedig felhívták a figyelmet arra, mennyi mindenben volt úttörő az 1989-es album. Idén még a Black Mirror új évada is kikacsintott a lemezre, a sorozat egyik részében a Miley Cyrus által alakított popsztár kétféleképp is feldolgozza a Head like a hole-t, így
és így is:
És - ugyan ez nem a Pretty Hate Machine-hez kapcsolódik, de - 2019 egyik legnagyobb slágere, az Old Town Road is egy Nine Inch Nails hangmintával kezdődik.
Ezzel:
Ezzel nincs is semmi gond, ugyanis ez a hangminta a Nine Inch Nails hatodik nagylemezéről van, amit Creative Commons licensz alatt adtak ki, így pedig mindegyik szám szabadon újrafelhasználható.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.