Isten, asszem tartozol egy bocsánatkéréssel – 30 éves a Nine Inch Nails első lemeze

1989-ben a New York-i TVT Records kiadóhoz érkezett egy demo. A clevelandi Right Track Studióból küldte egy 24 éves srác, aki akkoriban egyébként a stúdió gondnoka, takarítója és hangmérnöksegédje volt, a demót többnyire éjjelente vette fel, amikor amúgy sem zavart senkit. A dobhangokat leszámítva mindent maga játszott fel az anyagon, de a TVT vezetőjét, Steve Gottliebet nem is a hangszerelés fogta meg, hanem a szomorú és dühös dalszövegek, meg az énekesből áradó energia.

A 24 éves takarító Trent Reznor volt, és ebből a demóból lett az 1989. október 20-án megjelenő Pretty Hate Machine, a Nine Inch Nails első lemeze.

Trent Reznor mára az egyik legismertebb élő rockzenész, van több Grammy- és egy Oscar-díja is, a Nine Ich Nails pedig 9 nagylemezen van túl, és 30 éve tölti meg a stadionokat szerte a világon. A Pretty Hate Machine is egészen nagy kereskedelmi és kritikai siker lett, még ha sok tekintetben távol is áll Reznor későbbi munkáitól, és 1989-ben alig vette észre valaki, miben magasodik ki az anyag az akkoriban kiadott rengeteg szomorkás szintipop-album közül.

Kevésen múlt, hogy a TVT egyáltalán kiadta a Pretty Hate Machine-t, Gottlieb ugyanis nagyon nem volt elégedett az anyaggal. A demo nagyon tetszett neki, ráérzett, hogy Trent Reznorból mekkora sztárt faraghatna, a Pretty Hate Machine kész számai azonban eléggé messzire kerültek a demón hallgató daloktól, Reznor ugyanis a korszak legfelkapottabb producereivel együttműködve a vártnál sokkal iparibb, hidegebb, sátánibb lemezt készített, mint amit Gottlieb várt volna.

A 90-es években meg is jelent egyébként a TVT-nek küldött demo Purest Feeling címen, és azon tényleg érződik, mennyi más irányba is fejlődhetett volna a dolog.

Ehhez képest a Pretty Hate Machine három kislemezdala végül ilyen lett:

Látszik, hogy az egészen rockos Head like a hole-t leszámítva, azért ezek még mindig inkább szintipop-számok, de például a Down in it tényleg nagyon messze van például a Depeche Mode Personal Jesusétől, pedig a két kislemez megjelenése között csak két hét telt el.

A Pretty Hate Machine szinte kizárólag pozitív kritikákat kapott, igaz egyik sem volt túl lelkendező, a New York Times például egy Kiábrándult fiatalok szomorú és/vagy dühös számokat adnak elő összeállításban írt Reznorról 90 elején, de azt, hogy az átlagból kiemelkedőnek tartották a lemezt, már csak az is elárulja, hogy az elsőlemezes Nine Inch Nails az akkorra már rég befutott Jesus and Mary Chainnel és Siouxsie Sioux kísérletezőbb együttesével a The Creatures-szel szerepelt egy cikkben.

A Nine Ich Nails azonban a 90-es években nagyon gyorsan hatalmas rajongói táborra tett szert, Reznor dalszövegei és előadásmódja ugyanis nagyon betalált a szocialista tömb összeomlása utáni fogyasztói-kapitalista eufóriában is kiábrándultságot érző fiataloknál.

„Why are you doing this to me?
Am I not living up to what I'm supposed to be?
Why am I seething with this animosity?
(Hey god) I think you owe me a great big apology”

- szól a Terrible lie szövege.

Daphne Carr zenei újságíró is arra mutatott rá ebben a 2018-as cikkben, hogy a Pretty Hate Machine sikerének titka valószínűleg éppen az lehetett, hogy a gépzene mögött Reznor szövegei és hangja nagyon is emberi maradt, a Reagan utáni világot, az érzelemmentes, hideg környezetet ellenpontozó kétségbeesett sikoly pedig éppen az volt, amit milliók akartak hallani. Ugyanazt a közérzületet jelzi, ami miatt a 20. században világhírűvé vált Edvard Munch 1893-as Sikoly című képe is.

1999-ben ebből problémája is támadt Reznornak, ugyanis a 15 halálos áldozattal járó Columbine iskolai lövöldözés után kiderült, hogy az egyik elkövető Eric Harris nagy Nine Inch Nails rajongó volt. Akkor ez volt a leghalálosabb iskolai lövöldözés az Egyesült Államokban, a tragédia megrázta az egész országot. Az okok feltárására kongresszusi vizsgálóbizottságot hoztak létre, és a bizottság meghallgatásain többen is azzal vádolták a Nine Inch Nailst, és Reznor egyik felfedezettjét, Marilyn Mansont, hogy a zenéjük hozzájárult a lövöldözéshez vezető, erőszakos kulturális környezet kialakulásához a problémás fiatalok körében. Azóta persze látjuk, hogy ez baromság, ma a problémás fiatalok nem Nine Inch Nailst hallgatnak, mégis sokkal súlyosabb iskolai lövöldözések voltak az utóbbi néhány évben, mint a 90-es években, simán csak egyszerűbb volt a zenészeket vádolni, mint feltárni az igazi problémákat, például azt, hogy túl könnyű fegyverhez jutni az Egyesült Államokban.

A 2010-es újrakiadáskor már sokkal lelkendezőbb kritikákat kapott a Pretty Hate Machine is, elvégre ekkor már könnyebb volt az azóta világhírűvé vált Nine Inch Nails sztoriba illeszteni, Reznor későbbi munkái pedig felhívták a figyelmet arra, mennyi mindenben volt úttörő az 1989-es album. Idén még a Black Mirror új évada is kikacsintott a lemezre, a sorozat egyik részében a Miley Cyrus által alakított popsztár kétféleképp is feldolgozza a Head like a hole-t, így

és így is:

És - ugyan ez nem a Pretty Hate Machine-hez kapcsolódik, de - 2019 egyik legnagyobb slágere, az Old Town Road is egy Nine Inch Nails hangmintával kezdődik.

Ezzel:

Ezzel nincs is semmi gond, ugyanis ez a hangminta a Nine Inch Nails hatodik nagylemezéről van, amit Creative Commons licensz alatt adtak ki, így pedig mindegyik szám szabadon újrafelhasználható.