évforduló

2019. június 7.
2019. június 6.
2019. május 26.
2019. május 19.
2019. május 9.
2018. március 9.
2017. október 6.
2017. október 5.
2017. július 30.
2017. június 18.
2017. március 13.
2016. szeptember 11.
2016. szeptember 8.
2016. augusztus 18.
2016. július 5.
2016. július 1.
2016. június 4.
2016. május 20.
2016. május 2.
2016. február 4.
2016. január 8.
2016. január 4.
2015. december 17.

Öt éve ezen a koratéli napon kezdődött az Arab Tavasz

A remény, hogy jobb lesz, gyorsan elhalt. Még Tunéziában is elég felemásnak értékelik a forradalmat, pedig az az állam legalább nem omlott össze, nem úgy, mint Líbia vagy Szíria, vagy Egyiptom, ahol már újra a hadsereg van hatalmon. Győztes forradalomnak aligha lehet szomorúbb évfordulója.

2015. október 21.
2015. október 9.
2015. október 4.
2015. augusztus 24.
2015. július 14.
2015. május 29.

25 éves a Munkástanácsok Országos Szövetsége

Ez a „magyar keresztény értékrendű szakszervezeti konföderáció” 1990. július 14-én alakult több, mint 80 munkástanács részvételével. Esküszöm, nem hittem volna, hogy ilyesmi még van, ehhez képest most egy 25. jubileumi ülést tartottak a Rubin hotelben. (Fotó: Bruzák Noémi / MTI)

2015. március 20.

Ma 1 éve halt meg Welsz Tamás

A Simon Gábor-üggyel összefüggésbe hozott vállalkozó, a Sólyom Airways megmentője, a Budapest–Bamako-rali egyik szervezője, a Bissau-Guineában magyar konzuli címet használó, Panamában körözött és az Interpol által is keresett férfi 2014. március 20-án halt meg egy rendőrautóban, miután egyes források szerint azt közölte az őt kihallgatásra szállító rendőrökkel, hogy bevett valamit. Welsz halálnak körülményei máig tisztázatlanok.

2015. március 8.

Egy éve tűnt el a maláj utasszállító. Nézzük, hol tartunk az ügyben!

Sehol. Az évfordulón hozták nyilvánosságra az első átfogó vizsgálati jelentést, ez alapján sem visszaélésre, sem technikai hibára utaló jelet nem találtak, vagyis ki tudja, mi történt. Az egyetlen jelentősebb, eddig nem ismert információ a jelentésben annyi, hogy a gép fekededoboza jeladójának a szavatossága egy évvel a gép eltűnése előtt lejárt, talán ezért nem is találják. (Via MTI)

2015. február 25.
2015. február 3.
2014. november 18.
2014. október 30.
2014. október 21.
2014. augusztus 19.
2014. június 16.
2014. február 22.
2013. december 21.

Ma egy éve ért véget a világ

Ha valaki nem emlékezne rá, pontosan egy éve, 2012. december 21-én ért véget a világ, mivel a maja naptár onnantól nem számol tovább. Ami azóta történt, csak illúzió, mindenki nyugodjon meg, nem volt se trafikmutyi, se rezsicsökkentés, se holland-magyar, se Horváth András. És Nelson Mandela ugyanúgy él, mint mi mindannyian. Vagy ugyanúgy nem.

2013. augusztus 18.
2013. július 23.
2013. július 8.
2013. július 6.
2013. május 21.
2010. július 9.

Három éves a Geekz - and still kickin'

2007 július 9-én hoztuk le az első posztunkat - hogy a Cloverfield mekkora pofáraesés lesz, ekkor még csak nem is sejtettük - és azóta megállíthatatlanul nyomulunk. Aki pedig folyamatosan olvas minket, magára vessen.

A színfalak mögött mexikói szappanoperához hasonlatos hisztériázások zajlanak (ami általában kimerül abban, hogy én hisztériázok, a stáb pedig döbbenten bámul), ám ebből, ha jól végezzük a dolgunkat, az olvasónak semmit sem szabad észrevennie. Örülünk, ha tetszik, amit csinálunk, és még pár évig tervezzük, hogy folytatjuk.

A harmadik születésnapunkat jelölő alábbi bejegyzésben szerkesztőségünk néhány tagja összefoglalja, hogyan lett belőle geek; mi volt az a meghatározó hatás, ami elvakult-rajongói életpályára terelte.

Artemis

A sci-fi.

Isaac Asimov Alapítvány trilógiáját már említettem, mint meghatározó olvasásélményt. Ha tehetem, mindig ide sorolom a Gyűrűk Urát is, de mielőtt bárki azt gondolná, most elsüllyedünk a klisék mocsarában, gyorsan megjegyzem, eme mesterművek, csak hozzájárultak ahhoz, hogy a sci-fi szerelmesévé váljak és,  hogy egyre mélyebbre ássam magam, a tudományos-fantasztikum szubrétegeibe. Salvatore életműve nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Forgotten Realms fanatikus legyek, kezdve a Drizzt Do'Urden regényfolyammal, bezárva Artemis Entreri sötét elmefuttatásaival. Amiben végül teljesen megtaláltam magam, az William Gibson Neurománca, az embertelenségen keresztül bemutatott valódi emberi értékek boncolgatása, az elfajzott, technokrata társadalom, sötét bugyraiba való leereszkedés, mind jelentős hatással voltak rám. Azóta is a cyberpunk műfaján belül érzem magam a legjobban.

A filmek.

Ha a filmeket veszem sorra, azonnal Bruce Willis arca ugrik be, ahogy rágyújt, és újfent azon bosszankodik, hogy elcseszték a karácsonyát. Ezen kívül, rengeteg katartikus filmélményben volt részem, még sem tudok mást ide sorolni, mivel mióta az eszemet tudom, szeretem a filmeket, ehhez nem kellett semminek hozzásegítenie. Ha mégis mondanom kellene valamit, akkor a fent említett Die Hard sorozat, az első helyen szerepelne. Ezen nőttem fel, annyiszor láttam, hogy az már nem normális, és biztos vagyok benne, hogy legalább ennyiszer fogom még. A sorozatokkal, már más a helyzet. Itt nem kell sokat gondolkodnom, jön a válasz rögtön. A 24 első évada tehet, sorozatgeek-ké válásomról, ezt hívják úgy, hogy szerelem első látásra. A "real time" formátum, a kőkemény Jack Bauer és a dramaturgia okozta sokk, azonnal berántott. Ezután nem volt kérdés, hogy böngészgessek még kicsit, és kellemes meglepetésekre bukkanjak, más sorozatok terén is. 

 A képregények 

Sokáig gondolkoztam, ide soroljam-e, az évekig tartó Garfield addiktságomat, ezzel most meg is tettem, bár nem hiszem, hogy a frappáns egysorosok miatt döntöttem el, én szeretni fogom a képregényeket. Mégis terelgetett egy ösvényen, ami tele volt szuperhősökkel, furcsábbnál furcsább szerzetekkel, egészen odáig, amíg kezeim közé nem kaparintottam, Neil Gaiman Sandman sorozatának első részét, ami végleges lökést adott arra, hogy elmerüljek, a felnőtt képregények világában. Azóta átrágtam már magam, jópár klasszikuson, rengeteg élménnyel gazdagodtam, mégsem tudta még semmi sem felülmúlni, Gaiman zsenialitását, azt az általa teremtett, részletgazdag világot és azonnal beszippantó atmoszférát, ami miatt érdemes képregényt olvasni. 

Elmeboy

Willow

Nem hiszem, hogy a Geekz olvasóinak különösebben be kellene mutatni a tárgyalt címet: a George Lucas aktív bábáskodásával elkövetett és az időközben befutott karriere során közepesnél valamivel jobb iparosnak bizonyuló Ron Howard jegyezte film a kései 80-as évek egyik, ha nem ugyan definitív fantasy csúcspontja volt. Mai szemmel nézve már eléggé zagyva, helyenként pedig idegesítően blőd, nem is beszélve a klasszikusok szemérmetlen lenyúlásáról (nelwyn egyenlő hobbit), de nem feltétlenül hülyeség kijelenteni, hogy a klasszikus angolszász fantasy hagyományait a szélesvásznon talán a Willow tudta először ilyen koherensen és többé-kevésbé autentikusan megjeleníteni, mindezt ráadásul a Lucas fémjelezte, akkoriban tényleg lehengerlő trükktechnikával. Az már csak személyes adalék, hogy pont azon a karácsonyon láttam először, amikor megkaptam életem első AD&D Player's Handbook-ját, de így talán érthető, minden mai fenntartásom ellenére miért emlegetem most is. Nagyon határozott első lépés volt, Madmartigan pedig mindmáig a vagány, beleszarós kardforgató hős überelhetetlen iskolapédája.

League of Extraordinary Gentlemen

Hiába fogyasztottam bohó ifjúkoromban szép számmal (és akkor még jobbára válogatás nélkül) képregényeket, hiába tűnik úgy, hogy végül a panelelosztás-rajz-szöveg szentháromságban találtam meg a hozzám leginkább illő önkifejezési formát, az első úgymond komoly, egyszersmind legmeghatározóbb találkozásra a műfajjal nem egészen hét éve került sor, ez pedig Moore és O'Neill méltán népszerű viktoriánus szuperhős-története volt. Az egy dolog, hogy először találkoztam igazán színvonalas, „felnőtt” képregénnyel, megint más, hogy az első két oldal után lenyűgözött az a kreativitástól roskadozó világ és atmoszféra, amit az alkotók halál magabiztos kézzel elém skicceltek, de mikor rádöbbentem, hogy mennyire sokrétű ez az egész, valamint hogy pont a képregény mennyire kiválóan alkalmas ilyen komplex, máshogy nem, vagy legalábbis nem ugyanígy kifejezhető tartalmak megjelenítésére, na, az végleg betette a kiskaput. Merthogy a LoEG a felszínen is simán élvezetes kalandtörténeten túl egy olyan meredek posztmodern nyomvadászatra invitálja olvasóját, olyan többletélménnyel jutalmazza - egyszer s mind partnernek tekintve őt - , hogy az első olvasást követően laikusként és a negyedét sem felfogva is egyértelmű volt: ez valami nagyon nagy, és gebedjek meg, ha nem próbálok meg legalább irányultságában valami hasonlót létrehozni. Azóta is gyógyíthatatlan Alan Moore mániában szenvedek, Kevin O'Neill hányavetien agyonstilizált, ugyanakkor kínosan részletes, itt-ott metszetszerű ábrázolásmódjának zsigeri hatása pedig kínkeserves gyakorlás ellenére is mindmáig gátol abban, hogy bármikor is megtanuljak normálisan rajzolni.

HeroQuest

A Games Workshop-nek régi szokása, hogy a komoly, pénztárcagyilkos címeikhez ilyen-olyan melléktermékekkel csalizzák be a többnyire ifjú (vásárló)közönséget, ennek egyik eklatáns és viszonylag korai példája az 1988-as HeroQuest társasjáték. A bár kimondatlanul, de elég jól tetten érhetően a Warhammer világában elhelyezett játék során a tizenéves célközönség gyakorlatilag a szerepjáték alapjaival haverkodhatott egy klasszikus – és gyakorlatilag végtelenül variálható - dungeon hack keretein belül, amennyiben az archetipikus hősöknek (barbár, törp, tünde és varázsló) egy játékmester vezényelte (és nagyon kis ízléses műanyagfigurák formájában megjelenő), orkoktól, élőhalottak díszes kompániájától, káoszharcosoktól, és fene tudja még milyen mesebeli alakzatoktól hemzsegő labirintuson kellett keresztülpofozkodniuk magukat némi trezsőr, valamint a puszta túlélés reményében. Az alapvetően kötött játéktáblán az ajtók, akadályok (3D-s!), berendezési tárgyak, valamint a monszták poziciója tetszőlegesen változtatható volt, így az alapjátékhoz mellékelt tucatnyi előregyártott kaland végigjátszása után a kreatívabb játékosok bőven folytathatták boncidáig, ha ugyan az enyhén repetitív játékmenet és a tápos tárgyak begyűjtésében kimerülő karakterfejlesztés mellett még volt kedvük hozzá. Az enyhe fakocka-jelleg ellenére a HQ ideig-óráig még akkor is szórakoztató tudott lenni, mikor 18 évesen unalmamban újra előkotortam, és az is biztos, hogy remek előfeszítése volt későbbi szerepjátékos karrieremnek. Sajnos a saját példányom jóatyám határokat nem ismerő adakozó kedvének köszönhetően a tótkomlósi óvoda repertoárjában végezte – megtippelni sem merem, hogy azóta hány se németül, se olvasni nem tudó óvodás halt fulladásos halált, miután lenyelt egy orkot vagy zombit, de már maga a lehetőség gondolata is komor elégtétellel tölt el.

És valahol a kazamaták mélyén felcsendül a boszorkányúr gonosz, ráspolyos kacaja.

Wostry Ferenc

Kimondott vízválasztó filmes élményről nem tudok beszámolni: ez egy folyamat volt, kezdve a nyolcvanas évek elején fateromék által nyugatról beimportált videómagnón keresztül a szintén a nyolcvanas éveken keresztülhúzódó szakadatlan filmcserebere-áradaton át egészen addig, míg a kilencevenes évek elején egy pesti moziban a Kék bársony úgy fejbe vágott, mint addig és azóta film soha. Utóbbi élmény hatására rájöttem, hogy a filmek puszta nézése nem elég nekem - csinálni akarom őket. Természetesen ez nem gátol meg abban, hogy ne akarjak írni róluk, sőt: a tudásanyag (remélhetőleg élvezetes) megosztása a mókának hatalmas része.

Képregényes területen az a rakás német nyelvű Batman rontotta meg gyerekagyamat, amelyet a szomszéd haver (örök hálám, Zoli) rakott elém, tettének következményeiről mit sem sejtve. Évtizedek elteltével is bennem az érzés, a pörölycsapás erejű: az, ahogyan valaki egy életre rajongójává lesz ennek a gyermeki szem számára icipicit félelmetes, mégis, vagy éppen ezért übercool figurának. És ebből a pillanatból ágazik szét a többi, innen indul, hogy az ember mindent, ami képregény, meg akar ismerni.

A számítógépes és konzoljátékokhoz nincsen ilyen erős kötődésem - pontosabban már nincs, tinikoromban meg voltam őrülve értük. Amikor Commodore 64-en (ABC TURBO! PRESS PLAY! LOAD ERROR! SYNTAX ERROR! HOL A CSAVARHÚZÓM, FEJET KELL ÁLLÍTANI!!!) megláttam először a Commando-t; amikor az Aztec-ban az istennek sem tudtam bejutni abba a rohadt piramisba; amikor a Maniac Mansion felnyitotta a szememet arra, hogy mi mindenre lehet képes egy játék; amikor az iskolában szó szerint hülyére röhögtük magunkat a Commodore Világ levelezési rovatán - és, és, és... Számtalan kedves emlék..

Valószinűleg itt is arról volt szó, hogy újabb, határtalan lehetőségeket kínáló narratív formára akadtam - a történetmesélés potenciálja adja mindhárom fajta rajongásom lelkét. És az egykori barátok emléke, no meg a most is meglévők jelenléte, akiket filmek, képregények és játékok révén megismert az ember.

Beyonder

A főszerk.-hez hasonlóan én sem 1-1 konkrét filmet (képregényt, játékot, stb.) említenék, hanem a „műfajjal” kapcsolatos alapélményeimre próbálnék visszaemlékezni. Először arról, hogy mit jelent az én szótáramban a geekség: nálam ez egy jelző, amely a megszállottság egy bizonyos, erősen patologikus szintjét jelöli. Geek az, aki képes teljesen elmerülni kedvenc (popkulturális) hobbijában, és nem különösebben izgatja, hogy emiatt a társadalom „normális” tagjai mit is gondolnak felőle. A „belemerülés” élményét számomra gyerekként először a könyvek jelentették, Rejtő, Verne és az ismert ifjúsági klasszikusok. Ezzel talán a többség így van, de azért kevesen olvassák el ugyanazt a könyvet tízszer. (Legtöbbször valószínűleg a 8. születésnapomra kapott Tűzparipa és a villámkard című örmény nemzeti eposzt olvastam el. Utólag visszagondolva, valószínűleg innen ered a szuperhősös tematika iránti vonzalmam is.) Ugyanilyen lelkesen vásároltam és olvastam a magyar kiadású képregényeket, kezdve a Nils Holgerssontól a Semic-féle kiadványokig. Kedvencem az X-Men volt (máig az), konkrétan ennek a sorozatnak köszönhetem, hogy egy hihetetlenül jófej, toleráns ember lett belőlem: Rozsomákék példáján sikerült rájönnöm, hogy gyűlölködni, kirekeszteni nem menő.

Ennél is meghatározóbb élmény volt, amikor – szintén 7-8 éves korom táján – karácsonyra egy addig soha nem látott, érdekes gépezetet kaptam szüleimtől. Nyugodtan állíthatom, ez volt életem legjobb karácsonyi ajándéka. Egy Commodore 64, amelyre úgy rábuktam, hogy napokig ki sem mozdultam a házból. Sorolhatnám a kedvenc játékaimat a végtelenségig, de így utólag visszagondolva, legjobban a várakozás izgalma maradt meg bennem, ahogy űrbéli zajok kíséretében töltöm be a kazettáról a haveroktól hifi tornyon másolt játékokat.

Végül aztán se képregény-, se játék-geek nem lett belőlem (előbbi még megtörténhet), a film, illetve a mozi ugyanis erősebb vonzerővel bírt, valószínűleg azért, mert ahhoz tudtam a legkevésbé hozzáférni. A mozi a mi környékünkön hamar bezárt, de egy meghatározó élmény így is jutott számomra: a Tim Burton-féle Batman volt az első olyan film, amit tátott szájjal néztem végig. Nem film, hanem moziélmény volt. Némileg giccsesen megfogalmazva: szerelem első látásra a mozi műfajával. Azóta sem kell sokat gondolkoznom, ha dönteni kell egy film ingyenes DivX-kópiája, és a fizetős mozi-verzió között. Azóta sem okoz gondot, ha egy fesztiválon napi 6-7 filmet kell megnéznem: a moziban otthon vagyok.

S hogy teljes legyen a kép: a sorozat-geekséget nálam (is) egy késő este leadott Twin Peaks-epizód indította be. Addig azt hittem, túl vagyok már azon a koron, hogy megijedjek a sötéttől. Mr. Lynch bebizonyította, hogy tévedtem. Azóta is ő az egyik kedvenc rendezőm.

Santito

Én mindig későn érő típus voltam, így bár ifjú csikókoromban is néztem hatodmagammal (mert egyedül nem mertem) Zöld Erdő szellemét, megőrültem a C64-es Champions of Krynn-ért és a Kockással párhuzamosan olvastam a Pif-et (utóbbinál ez némi eufémizmus, mert akkor még nem tudtam franciául), mégis csak a késő kilencvenes években, az egyetem elkezdésekor, a konstans internetkapcsolat és az otthonról kapott apanázsból és diákmunkából összeállt tőkebázis hatására kezdett igazán viharos interakcióba hasadt személyiségem két domináns része, Dr. Santito és Mr. Geek. Míg előbbi az véralkoholom folyamatos szintentartásáról gondoskodott, a másik szinte lubickolt a filmekben, a képregényekben és a videojátékokban. Az alábbiakban egyedfejlődésem három fontos mérföldkövét osztanám meg veletek:

Sárkányölő (Dragonslayer, 1981)

Gyerekkorom első fantasy-je, ami szembement a nyolcvanas évek sword and sorcery filmjeinek addig általam megszokott dramaturgiájával és szabályaival: a főszereplő egy legkevésbé sem hősmatériából gyúrt varázslótanonc (Peter MacNicol, élete első filmjében, utána jobbára a neki sokkal inkább testhezálló alávaló féreg karakterszerepekben volt látható), Walt Disney produkcióhoz képest pedig meglepően realisztikus (és jellemző módon egy lepukkant balassagyarmati moziban láttam), melynek visszatérő témája a kereszténység térnyerése a pogány mágiával szemben a hatodik századi Britanniában, sőt, egészen odáig merészkedik, hogy a megmentendő királylányt a végjátékban jóízűen felzabálják a gusztustalan sárkányfiókák (azért a nyelves csók Caitlin Clarkkal persze már nem ment át a PG szűrőn). A sárkány az akkoriban elsőként alkalmazott, csúcstechnikának számító és a stop-motion-t felváltó go-motion technikával készült, nem véletlen jelölték Oscarra a speciális effektek kategóriájában. A Sárkányölő mindezek ellenére csupán egy évig tanyázhatott nálam a világ legjobb fantasy filmjének trónusán, mert 1982-ben megérkezett Conan, a barbár, egy határozott mozdulattal lerúgta onnan és a mai napig ott pöffeszkedik, állát az öklére támasztva.

Midnight Nation (Top Cow, 2000-2002)

Kissé röstellem bevallani, de az első igazán felnőtteknek írt képregénnyel csak egyetemi éveim alatt futottam össze, amikor a Previews katalógusból találomra kiválasztottam egy akkor induló sorozatot, nyilván Gary Frank (Supreme Power, Kin, The Incredible Hulk) fantasztikus rajzai alapján, mivel az író, J. Michael Straczynski neve akkor még ismeretlen volt számomra (ez különösen azért megdöbbentő, mert a Babylon 5 sorozatot viszont néztem a TV3-on). A tizenkét füzetből álló történet a beszédes nevű David Grey nyomozó egy éves pokoljárását meséli el, amint Laurel nevű vezetője segítségével New York felé tart, hogy egy természetfeletti gyilkos által elorzott halhatatlan lelkét visszaszerezze. Ha kifut az időből, ő is Walkerré változik, akik egy titokzatos entitás megbízásából vadásszák a hétköznapi emberek számára láthatatlan elveszetteket, hajléktalanokat, a társadalom számkivetettjeit. Ami kivételessé teszi a történetet, azok az iszonyatosan jó ötletek: David a két világ közt járva csak olyan tárgyakat képes használni, amik már senkinek sem kellenek, a szétvert telefonfülkét vagy a szemeteskosárból előhalászott rúzst; megrázó az örök sötétségbe borult elveszett lelkek völgyének modern feldolgozása, a magányos és reményt vesztett emberekkel, akik a tűz fényén kívül eső ismeretlentől rettegve inkább csak újra és újra elmesélik egymásnak zátonyra futott életüket, minthogy megnézzék mi van a következő domb mögött, vagy Lázár mítoszának újraértelmezése, aki nem képes meghalni, mert egy lángoló pallosú angyal védelmezi, és megszállottan kémleli az eget, hogy mikor tér vissza Isten fia és engedi végre megpihenni. Straczynski a hitről, az emberiességről és az áldozatvállalásról mesél nekünk, úgy, ahogy eddig kevesektől láttuk.

Final Fantasy VIII (Square, PSOne, 1999)

Első találkozásom PC-n a Final Fantasy 8-al egész határozott irányt csapott az életem dzsungelében, olyannyira, hogy miután végigjátszottam az összes emulátoron elérhető részt (SNES-től kezdve a Gameboy-ig), a diákhitelt konkrétan azért vettem fel, hogy az addiktságtól remegő kezeim közé kaparinthassak egy használt PSOne-t és egy PS2-t. Egészen pontosan emlékszem, az Omega Weapon-nel vívott harc három napig tartott és aludni is alig voltunk képesek a lakótársammal, annyira bosszantott minket a side-boss szívóssága (mit se tudtam még akkor arról, hogy ez a Final Fantasy széria egyik fő ismérve). Lehet (mondom, lehet), hogy a többség szerint a sorozat hetedik része sikerült a legjobban, de engem a legemlékezetesebb pillanatok (mint az óriási pókrobot, ami végighajszol az első bevetés helyszínéül szolgáló városon), valamint a melankolikus főhős örökre a nyolcadik részhez kötnek.

Olórin


A filmek…

Ez kemény dió… itt aligha van egyetlen meghatározó élmény, a legközelebbi, amit mondani tudok, hogy gyerekkoromat három, szakadra-rongyosra-büdösre-szarrá nézett videókazettákon elterülő trilógia bűvkörében éltem le: Star Wars, Vissza a jövőbe és Indiana Jones. Aligha kell magyarázni, hogy miért pont ezek kapták el egy kissrác grabancát, aki elől ráadásul az óvó szülői szigornak hála jó ideig tiltva voltak az erőszakosabb filmek (így kb. a teljes Stallone és Schwarzi életmű). A Star Wars újabb és újabb megtekintése egyébként kacifántos volt, mert nekünk sosem volt meg saját kazettákon, így mindig az ugyanabban az épületben lakott osztálytársamtól kellett elkunyerálnom – és még emlékszem, hogy fel voltam háborodva, amikor egyszer (úgy 834245-ödször) elkértem, és azt láttam, hogy a Jedi visszatérre rámásoltak valamit. A Jedi visszatérre! Érted?! Hogy merészelték??? De azt hiszem, az első brutálisan nagy mozisélmény egészen 1995-ig váratott magára, amikor a Szemtől szemben stáblistájának még a legvégén sem tudtam levegőt venni.

Batman: A gyilkos tréfa

Még kilenc éves sem voltam, amikor kifinomult szülőkondicionáló technikámmal („akarooooom”) meggyőztem gyanútlan (i.e.: nyilván nem létezhet nem gyereknek való képregény) édesanyámat, hogy vegye meg nekem a Semic akkor indult Batman sorozatának első részét, az Alan Moore által jegyzett A gyilkos tréfát (a „csak 18 éven felülieknek” felirat persze ott virított a füzet végén, de hát ki nem szarta le?). Ez volt az első bőregér-élményem (dacára annak, hogy a Burton-filmből készült comic már korábban megjelent), egyáltalán, az első szuperhősös élményem, és ugyan egy kukkot nem értettem belőle, de mindenesetre színes volt és nagyon menő, és egy eredeti, hamisítatlan amerikai hős fekete szerkóban ugrált benne, és hülyére pofozott egy vigyorgó őrültet. Ennyi elég volt, hogy beszippantson a világa, és jópár évvel később végül ténylegesen sikerült felfedeznem, illetve felfognom a képregény zsenialitását is. 

Star Wars Jedi Knight II: Jedi Outcast

Játék, játék… sosem voltam egy nagy játékos. Először csak úgy 5 évvel ezelőtt (!) játszottam számítógépes játékkal, és a kötelező, Medal of Honorhoz köthető „aaaztakurrrvaaaaaaa” mellett Kyle Katarn második kalandja tette rám a legmélyebb benyomást. Naná: hiszen jediként kaszabolhattam, fojtogathattam, villámokat szórhattam, és amikor a végén az utolsó Luke-Vader párbaj zenéjére szálltam szembe a gyíkszerű sötét jedivel, Desannal, egy kisfiú elégedett vigyorával a képemen szartam magam alá az élménytől. Nagy gamert ugyan ez se csinált belőlem, szóval ezen a téren aligha váltam geekké, de azért ez a kis színes is idekívánkozott…

Ramiz

Persze, gyermekkorom óta imádtam a filmeket – egyáltalán, a virtualitást, a nem-valóságot, pontosabban az elérhető alternatív, fantasztikus valóságok végtelen rétegeit –, de a legmaradandóbb emlék mégis a Csillagok Háborúja maradt: az ős-trilógia szentsége, minden (ma már belátom) lopásával és népszerű, bevált motívumok felhasználásával együtt. A másik meghatározó élményem, sok-sok évvel később, a Tűzvirágok volt, spártaian egyszerű stílusban elmesélt, mégis lelkem mélyére hatoló vágás, egy merőben különböző élmény a (könnyebben elérhető) nyugati popkultúrakincs alkotásaitól… és azóta minden érdekel, és a világ minden ideje sem volna elég, és a megnézésre váró filmek sorfala szigorú tekintettel méreget azóta is, örökké – egy, jól tudom, sokunknak oly ismerős érzés ez.

A videójátékok médiumában a Fallout volt számomra a legnagyobb, legélesebb feleszmélés, az „így is lehet” mámorának máig tartó hatása, mely a Fallout 1-2. részét máig a toplistám legelső helyére szögezte. Vannak élvezetes kikapcsolódást nyújtó játékok, és vannak olyanok is, amik akár még hetekig is velem maradnak, de két kezemen meg tudnám számolni azokat, amik örökre megváltoztatták azt, ahogy egy-egy témára, létező vagy alternatív (jövőbeli?) valóságra tekintek – és még a logikus kidolgozottságot tekintve magasabb minőségi követelményeknek megfelelni kénytelen sci-fi filmek közül is kevés volt képes rá.

Végezetül, hogy a szívemnek oly kedves japán popkultúrát se hagyjam ki, szeretném megemlíteni a Ghost In The Shell-t, mint az anime médiumának egyik legjelentősebb ékkövét (melyet egy belvárosi bár első és tudtommal utolsó anime vetítésén volt szerencsém látni sok-sok évvel ezelőtt…), és a Blame! mangát, melyhez fogható mélységű és komolyságú történetet azóta sem sokat láttam, és mely sorozat első köteteit a napi étkezésemre szánt pénzből vettem meg tizenéves koromban egy egyhetes bécsi látogatás során (a tapasztalatot, miszerint remekül el lehet élni Smack levesen és a legolcsóbb üveges boron is napokig, azóta sokszor hasznosíthattam).

Parraghramma.

Megjelölni két-három élménydózist, mely összemérhetetlenül nagyobb hatással bírt a
többinél, s mely egyértelműen azonosítható a gyíkosodás tünetegyütteseinek legprimerebb
okozójaként – szerintem talán még tízes skálán is abszurd. Igaz, nem számoltam utána, de
azért ez mégis több mint elnagyolt sejtelem. Sokkal inkább valamiféle fokozatos pszichés
torzulásról van szó, amiben a jelen szerzői státusz, a megnézem aztán megmondom
kényszeres attitűdje is csak egy stádium. Tényleg nem tudnám rangsorolni a behatásokat.
Hogy melyik volt az a három. A mosthoz képest. Ami. Az, amikor Májkölt először láttam
beszélni a karórájához („Hé pajti, mennyi az idő?”), vagy, hogy hosszú napokig nem
fürödtem az első Elm utcai bóklászásom után? Az, hogy Linda Hamilton és Michael Biehn
ágyjeleneténél az addig legjobbnak vélt felsőtagozatos barátaim kiküldtek a szobából, vagy amikor először volt meg Michelle Wild? Az Áldozathozatal vagy a Sátántangó letöltésekor éreztem magam végre igazán okosnak? Az döbbentett meg jobban, hogy Gwyneth Paltrow belefér egy dobozba, vagy, ahogy Kyser Soze, maga a Mítosz, felkel és jár? Az volt félelmetesebb, hogy egy falfehér díszbohóc egyszerre tud a telefon innenső és egy távoli végén lenni, vagy, hogy mennyire kibaszottul lehangoló, ahogy Donnie vihog az ágyán? Najó, az valóban lehet az életre szóló filmbefogadás posztraumatikus hitelesítése, ha valaki egy végefőcím után ír … ööö … verset. (Igen-igen, azok a középre rendezett kis bekezdések.) A végefőcím előtti dolgokról, persze. Vágom, hogy géj, köbö mint hiába szeretni, de van a teljességgel felesleges és hiábavaló dolgokban valami ellenállhatatlanul, inspirálóan gyönyörű. Chan-wook Park arcpirítóan hideg haláltánca, a Sympathy for Mr. Vengeance halovány kettős keretbe ágyazott, precíziós narratívájával és az elégtétel ígéretével, a bosszú süketnéma mámorával taglóz le. Nem lesz könnyebb a veszteség, nem lesz jobb, az kamu. Nem tartasz sehova, nem tudni, meddig, és a végén csak pillázol majd, ahogy Kang-ho Song a mellkasába döfött röpiratra. De hol nem szarod le? Már nem magad vagy. Kevesebb és több: az utolsó lendület.

Mivel a szó – asszem – nálam sem pusztán hordozó, nem csak szolgai jelölő (hanem hiúmód több), és mivel – asszem – pontosan tudom, melyik megmondóember hangja feszegette a legtöbbször a boxerem, gondoltam személyének citálása eme vallomásocskának minimum fontos része. Egy konkrét mondatot szerettem volna tőle idézni, a verbálbarokk egy huncut magaslatát, a lucskosig stilizált szubsztanciát, önmaguk „fonnyadtholdvilágánál” önmaguknak vonító szavak végenincs vonaglását… de legyen inkább mindjárt kettő!

(Telefonbeszélgetés, 2010, július 7., 12:23)
- Csá GyZ, hogy vagy?
- Köszi, jól. (álmosan, szelíden)
- Figyi, át tudnád küldeni a Lovecraftos írásodat? Neten nincs má fenn, gépen meg nem
lelem, és tök kéne valamihez.
- A mit? (még mindig csipásan)
- A láv-kráf-tos szarodat, bazmeg!
- .

(Telefonbeszélgetés vége, 24 másodperccel később.)

Az ezt közvetlenül követő 4-5 hívásom hiába csörgött ki. Remélem, idővel megbocsát a faragatlanságomért, én addig is lájkolom őt.

Chavez

Amikor először láttam a Szárnyas fejvadászt, még igencsak gyerekként, természetesen a felét sem értettem, de azt már akkor is éreztem, hogy ez nem az a szokványos sci-fi, hanem valami olyan, amihez még fel kell nőnöm, a szó minden értelmében. Azóta felnőttem, és már több tucatnyi alkalommal meg is néztem a filmet, különböző verziókban és szinkronokkal is, és számomra egy cseppet sem kopott az értéke, pedig eredetileg is egy közel 30 éves filmről beszélünk. Philip K. Dick, Sid Mead, Moebius és Ridley Scott víziójának, a történet mondanivalójának és filozófiai mélységeinek, Rutger Hauer kiváló alakításának, valamint Vangelis, a futurisztikus neo-noir atmoszféráért legnagyobb mértékben felelős és hátborzongatóan gyönyörű zenéjének hibridje olyan szinten nyűgözött le, amihez hasonlót korábban talán csak a Star Wars esetében éltem át. Évekkel később a Ghost In The Shell anime hasonlóképpen hatott rám. A zseniális japán rajzfilm valójában a Szárnyas Fejvadász alapgondolatát vitte tovább, hasonló filozófiai réteggel, és ugyanolyan erős képi és zenei világgal. Hát így lettem cyberpunk rajongó.

A Geekz crew-ban sokunknak megvan a maga saját kis szakterülete, amellett, hogy természetesen mindenki ért mindenhez. Nekem egy igencsak speciális, és ennél fogva nem túl népszerű, illetve kevésbé ismert műfaj jutott. A jakuzafilmek iránti vonzalmam visszavezethető egyrészt a VHS korszakban látott Fekete Esőig és Sidney Pollack Jakuzákjáig, másrészt a szamurájfilmek iránti rajongásomig. A nagy lökést azonban két vérben ázó Fukasaku klasszikusnak, az Utcai Jakuzának (Street Mobster), és az Okinavai Különítménynek (Sympathy For The Underdog) köszönhetem. Előbbi egy rendkívül véres és brutális film, melyben Bunta Sugawara agresszív és önpusztító gengszterként tapossa a sárba a jakuza-kódexet, utóbbi pedig egy a Vad Banda által (is) ihletett gengsztermozi, amiben egy számkivetett jakuzákból álló társaság idegenben való boldogulni akarását és ennek kudarcát láthatjuk. Fukasaku filmjei csak ránézésre véres bűnügyi akciófilmek, mögöttük valójában komoly társadalmi és morális kérdések feszegettetnek. A jakuzafilmek, és főleg a fent említett kettős új megvilágításba helyezték nálam a gengszterfilmeket, így ma már nemcsak hogy egy külön blogot szentelek nekik, de pl. mindkét fent említett remekműhöz saját kezűleg készítettem magyar feliratot is, nehogy esetleg ez akadályozzon meg bárkit is abban, hogy megismerkedjen velük. Így lettem jakuzafilm otaku.

Egész egyszerűen valami olyan horror képregényt kerestem, amire van némi garancia. A Vertigo alkiadó alatt futó Hellblazer sorozat akkoriban már a 200-ik rész felé tartott, ami jó ómennek tűnt, így bepróbálkoztam vele, bár nem rögtön az elején kezdtem, hanem egy remekbeszabott Ennis sztorival, a sokat méltatott Dangerous Habits-al, ami aztán annyira letaglózott, hogy máig is a legjobb képregénysztorinak tartom, amit valaha olvastam. Majd kapásból a széria elejére ugrottam, és a Delano éra is telitalálatnak bizonyult. Az előzmények megértése miatt pedig egészen a sorozat gyökereihez, az Alan Moore féle Swamp Thingig mentem vissza. A Hellblazer egyrészt a remekül kitalált és kidolgozott karakterével, másrészt a nem szokványos horror jellege miatt érdemelte ki a rajongásomat. A klasszikus horror nálam ugyanis nem nagyon működik a filmeken kívül, így igazán üdítő volt egy olyan folyamot követni, amiben nem olcsó és már sokszor lejáratott klisék sorakoztak fel egymás után, és amiben a horror köntös csak másodlagos John Constantine zseniális figurája után. Nos, így lettem cinikus, láncdohányos mizantróp.

2009. július 17.

OÁÁÁÁÁÁÁ!!! OÁÁÁÁÁÁÁ!!! Kétéves a Geekblog gigaposzt

2007 júliusában támadt egy ötletem: csinálni kellene egy ilyen izét... És azt hiszem, ezeknek a magas szintű minőségi elvárásoknak sikerült is megfelelnünk. Mára a Geekblog - ezek vagyunk mi, csak segítségképpen mondom - több ezer napi olvasóval büszkélkedhet (losers...), mi írjuk a legjobb netes kritikákat (fák jee), és úgy általában, szépek vagyunk és szenzációsak.

Törzsolvasóinkkal micsoda kalandokon estünk át együtt! A közös élmények! Hisz együtt anyáztuk Parrát, együtt kaptunk a fejünkhez Beyonder kétszázadik Tarantino-közeli bejegyzése láttán és egy emberként nyúltunk a szótár felé, Santito valamely obskúr francia képregényről szóló cikke olvastán. Ilyen emlékeket nem vehet készpénzért az ember.

Alább, hogy legyen valami tartalmi látszatja is a dolognak, az évforduló megünneplése okán összeállítottuk A FILMES GONOSZTEVŐK ABSZOLÚT LISTÁJÁT, amely természetesen messze nem abszolút, és egyáltalán nem kell vele egyetérteni.

Valamikor augusztus elején lesz egy sörözés, az évfordulót megünneplendő, amelyre szeretettel várjuk majd az olvasókat is. Részletek akkor.

Köszönöm tehát nekik két év munkáját: Beyonder, Bobszenkler, Chavez, Kemenes Tamás, Kerékgyártó Yvonne, Köbli Norbi, Linkovic Csumovszky, Nik, Parraghramma, Ramiz, Ringsider, Olorin, Santito, Sepi, Tóth Csaba, the_silencer, Tweek és Vilos Cohaagen.

Jók vagytok, na.

------ Wostry Ferenc

 

A FILMTÖRTÉNET LEGFASZÁBB FŐGONOSZAI

Christopher Lee

Most őszintén, ki szállhat szembe vele? Ő egymaga a modern éra legjobb Drakulája, a figurát megújító, megállíthatatlan, arisztokratikus vérszomjas óriás, illetve úgy általában az eurokult leghíresebb gonosztevője, rosszemberek tucatjainak megformálója. Nemrégiben lovaggá avatta a királynő. Sir Chris forever!

Peter Cushing

És akkor természetesen hogyan is feledkezhetnék meg a komplementeréről (bár ez így, hogy "komplementer", kissé tiszteletlen jellemzés, hiszen Cushing semmivel sem rosszabb szinész Lee-nél, sőt, ő *a* kedvenc szinészem, és a Hammer halhatatlan klasszikusainak, főleg a Frankenstein-filmeknek elmaradhatatlan, megállíthatatlan, leállíthatatlan antagonistája. Na meg persze ki más mondhatja el magáról, hogy egyedül neki köszönhető egy teljes bolygó elpusztítása? Még Darth Vadernek is elakadt a reszelős lélegzete.
(W)

Cary-Hiroyuki Tagawa

A nyolcvanas-kilencvenes évek hollywoodi filmgyártásának első számú, hazai gyártású (japán-amerikai apától), kvintesszenciális ázsiai főgonosza (mint ahogy Joan Chen és Tia Carrere ugyanezen vonal femme fatale-ja). A karizmatikusan pökhendi Chun Shin mester olyan B-filmek rosszarcú mid-bossaként kezdte, mint a Kickboxer 2 és a The Perfect Weapon, míg végül karrierje egészen az end boss fokozatig ívelt, ami a Showdown in Little Tokyo és a Mortal Kombat című emlékezetes opuszokban csúcsosodott ki (a legújabb hírek pedig a Tekken főgonosz, Heihachi Mishima megformálásáról regélnek).

Michael Ironside

A lassan a kétszázadik szerepénél tartó kanadai olyan legendás gonosztevők alakítója, mint Cronenberg Danny Revok-ja, a Spacehunter félig őrült és félig gép Overdogja, és Vilos Cohaagen jobbkeze, Richter, így nem csoda, ha annyira beleégett a kollektív köztudatba, hogy bár a mi magyar törpe-univerzumunkban csak könyvborítóra került a Boros-Szikszai páros jóvoltából, de a Superman: The Animated Series sorozatban ő adta a DC képregényuniverzum kozmikus főgonoszának, Darkseid-nek a hangját (a Splinter Cell Sam Fisherét pedig tudjuk be apró botlásnak).
(Santito)

Clancy Brown

It's better to burn out...than to fade away!” kiáltotta fülsértően reszelős hangján Kurgan, az orosz sztyeppék fekete lovagja miután kezet nyalt egy megdöbbent papnak, és ezzel a megnyilvánulásával egy életre szóló ars poetica-t kölcsönzött számomra. Kurgan über-badass karaktere azóta az egyik legnagyobb személyes favoritommá vált, és valljuk be, a Hegylakó is főleg miatta volt jó. Clarence J. Brown, a harmadik, tekintélyes, ám nagyrészt mégis csak másodosztályú filmekből álló pályáját számos hasonlóan ikonikus sátáni figura szegélyezi, ami nyilván sokban köszönhető meglehetősen férfias orgánumának, és hát a nem túl megnyerő kinézetének is. A Remény rabjai szadista smasszere („Igazán viccesen fogsz kinézni, mikor fogatlanul szopod majd a farkam”), a Csillagközi invázió ugyan nem gonosz, viszont kőkemény kiképző őrmestere („Az ellenség nem tudja megnyomni a gombot, ha lefoglaljuk a kezét”), a Pathfinder félelmetes megjelenésű viking vezére, és főleg a Carnivale istenien ördögi Justin Crow testvérének („Eljöttem, hogy ítélkezzem és megvessem a fajtátokat!”) szerepe minden egyes megtekintés alkalmával ugyanúgy képes megborzongatni az egyszeri nézőt és az elvakult rajongót egyaránt. Brown valójában sokkal többet érdemelne, hiszen messze jobb színész, mint amit a filmográfiája sugall, de az biztos, hogy ha a nevét nem is, a fizimiskáját szinte már mindenki ismeri.

Michael Wincott

Michael Wincott tökéletesen illik Clancy Brown mellé, hiszen szintén nem egy kimondottan jóképű, de egy ugyancsak jellegzetesen markáns hanggal megáldott színészről van szó, akit ezek miatt ugyanúgy főleg a negatív szerepeiről ismer széles e világ és abban megannyi filmszexuális ember. A karakteres arcú színész (akinek mellesleg a zs-kategóriás harcművész sztár Jeff Wincott az édesbátyja) személyemet először az egyik abszolút kedvenc filmemnek számító Holló darkos főgedrájaként győzött meg arról, hogy érdemes lesz felírni a nevét valahova. De a két évvel korábbi 1492: A Paradicsom meghódítása című Ridley Scott eposzban is gyakorlatilag elhomályosította a színésztársai játékát, mint Moxica, a bennszülötteket rabigába hajtani kívánó kegyetlen spanyol nemes. Wincott játszott maffiózót a Rómeó vérzikben, klasszikus irodalmi ellenlábast két Dumas feldolgozásban is (a Három testőrben Rochefort-ot, a Monte Christoban Dorleac-ot), megszállott ékszertolvajt, akit Eddie Murphy üldöz a Metroban (nem a földalattin üldözi, hanem az azonos című, gyengécske akciófilmben), még megszállottabb emberrablót, akit viszont Morgan Freeman hajkurászott A pók hálójában (ez szintén a film címe). Wincottot a hangja és az arcberendezése szintén arra ítélte, hogy életében főleg szeretve utált filmes gonosztevőket alakítson, aminek persze mi csak örülhetünk, pláne, mivel hiteles gonoszt eljátszani nem tud akárki.
(Chavez)

Ronny Cox
Újjáépítési program! Pótalkatrészek 25 évig! Kit érdekel működik-e vagy sem?!

A vasárnap délutáni matinék jóságos doktorbácsijából avanzsált a reagen-i csillagos-sávos világ gonoszává. Visszafogott elegancia, gátlástalan politikai és gazdasági hatalomvágy, neves iskola diplomája: bárki megmondja, hogy pénzügyminiszter vagy tömeggyilkos. És mint olyan, nem piszkolja be a kezét, csak kiadja a parancsot- míg mások végeznek az áldozatokkal. Ha Dick Jones vezeti a cégedet- nem lesz többé vetélytársad!

Rutger Hauer
Mondd utánam: Meg… akarok… halni.

A paulnewman-i arcél egyaránt alkalmassá tette művészfilmek és a „direct to DVD”- kategóriára, de Roy Batty és John Ryder után már mindenki őt akarta europid gonosznak- és meg is kapta. Kézzel- lábbal harcolt a „gáncsnélküli lovag” karakterekért, de hiába: Rutger örökre a mentálisan zavart elmék archetípusa marad. És pluszpont az Őrült Stone-ért!
(Vilos Cohaagen)

Danny Trejo

Csak nézz rá! Szeretnél vele találkozni egy sikátorban az éjszaka közepén? A francba, egy napsütéses mezőn sem szeretnék. Olyan az arca mintha bazaltsziklából faragták volna bunkóval, a mosolyától sírva fakadnak a gyerekek (meg a felnőttek), és csúnyábban tud nézni, mint Clint Eastwood. Nem is csoda, Trejo úgy került a sittről a filmvilágba, mint valami balhéba: egy másik börtönviselt filmes, a híres-hírhedt Edward Bunker figyelt fel rá, mint a Szökevényvonat egyik statisztájára, és emlékezett rá, hogy egy ideig együtt rohadtak egy cellában. Bűnronda fizimiskája azóta rosszarcú keménycsávók szerepének egész sorárával ajándékozta meg Trejót, családi ökörségekben (Kémkölykök, Hat nap, hét éjszaka) tökös akciófilmekben (Con Air, Hulla, hó telizsák) és vérmocskos geekálmokban (Desperado, Alkonyattól pirkadatig) egyaránt ő volt a legnagyobb mocsadék.

Peter Stormare

Ha valakit felkérnek a Sátán eljátszására, az többnyire biztos jele annak, hogy az illető jó úton van a nagy szarházikat megformáló színészek panteonjába. Igaz, Stormare pont a khm, kétes értékű Constantine-ban szemétkedhetett, mint a nagy patás (ráadásul a nagy pillanat Reevesnek jutott, ahogy bemutatott neki félúton a mennyországba), de volt ő még agyament ruszki gengszter a Bad Boys II-ben, maffiavezér A szökésben, gusztustalan snuff-film király a 8 MM-ben, emberrablói pályáról álmodozó nihilista pornósztár A nagy Lebowskiban, arrogáns, agresszív dinótáp Az elveszett világban és persze riasztóan csöndes, őrült, gyilkos vadember a Fargóban. És nem utolsó szempont, hogy nem csak csúnyán nézni tud, hanem tényleges színészi játékra is képes. Vessük csak össze a Bad Boys II eltúlzott paródiáját és a 8 MM hátborzongatóan kegyetlen és brutális, mégis elegánsan visszafogott rohadékát. Öröm nézni.
(Olórin)

Tim Curry

Bár első emblematikus szerepe a Rocky Horror Picture Show őrült dokija volt, életre szóló sebeket főképp Stephen King Az című regényének adaptációjában okozott. A cirka harmincévente feltámadó, gyerekekkel táplálkozó rémség megformálásában ugyan nem nehéz észrevenni a Rocky Horror campjének hatását – ripacskodás ezerrel –, de működött, és legalább annyit ártott a cirkuszi bohócok reputációjának, mint John Wayne Gacy áldásos tevékenysége. Curry azóta is ripacskodik tovább – hátborzongatóan túljátszott antagonista-szerepben láthatjuk pl. a Szétcsúszvában – de Pennywise-t azóta sem überelte.

Angus Scrimm

Későn jövőknek: Don Coscarelli már jóval a Bubba-Ho-tep előtt letett ezt-azt az asztalra. A ’79-ben indult és negyedik részével ’98-ban zárult Phantasm-széria csak a Freddy Krueger/Robert Englund duóhoz mérhető állócsillagot lőtt fel horrorklasszikusok sötét egére. A mind a négy alkalommal Scrimm által alakított „Magas Ember” keresztül-kasul utazgat Amerikán, hogy kihalt kisvárosokat maga mögött hagyva törpe-zombi-hadsereget gyártson, és maga legyen a „Holtak Ura”. Scrimm – aki tényleg baszott magas – senkivel össze nem téveszthető orgánuma és karizmája talán már magában elég lett volna a széria sikeréhez, de mindez megbolondítva repülő gyilokgömbökkel meg Reggie Bannisterrel: tuti recept. Hősünk manapság Larry Fessendennel kollaborál, de a dologból még nem sült semmi átütő – bár az I Sell The Dead felettébb ígéretesnek tűnik.
(sep)

 

Jack Nicholson

Tudom, hogy valami sokkal B-filmesebbet, geekebbek, kevésbé ismertet kellene most mondanom, de egyrészt egy pár kedvencemet már ellőtték a kollegák fentebb, másrészt amit Nicholson a Ragyogásban művel, az valami annyira kiborító és hátborzongató, hogy tizedszerre is összeszarom magam rajta (és nem érdekel, hogy épp mennyit drogozott akkoriban meg hogy alkesz volt-e vagy sem!). És akkor még a Joker-szerepről nem is beszéltünk, akit még a valóban rendkívüli Heath Ledger-változat sem tud elfeledtetni velünk.

Gary Oldman

A jó öreg VHS-korszakban két pofára zabáltam a maguknak igen alacsony minőségi szintet célul tűző B-kategóriás amerikai akciófilmeket, melyek közös jellemzője volt az ultra-maszkulin, sebezhetetlen, olajosan csillogú izomzatú főhősön kívül még az ultrageci, többszörösen unszimpatikus, általában orosz akcentusú Rosszbácsi (ez a kifejezés vajon mennyire volt széles körben elterjedt? ez azon szavak egyike, amiről sosem tudtam, hogy nem csak én és a családom használja-e). Gary Oldman Az elnök különgépében különösen markánsan testesíti meg a tipikus szovjet antagonistát magával az amerikai elnökkel szembeszállva, de nem csak a fentiek miatt áll a listán: ő az is, aki oly' bájosan ripacskodik az Ötödik elemben és olyan jéghidegen profin a Leon a profiban.
(Ramiz)


Dennis Hopper

Kevés hozzá hasonló pszichopata rohangál Hollywoodban, ma már ugyan lenyugodott, de a 60-as, 70-es években, amikor ipari mennyiségben tolta az orrába a kokaint, saját kollégái is rettegtek attól, hogy az amúgy is paranoiás és zavart színész-rendező egy elborultabb pillanatában rájuk támad egy nagykéssel. Karrierje kezdetén is sokszor osztották rá a gonosz szerepét, főleg westernekben, de soha nem érezte magát annyira elemében, mint Frank Booth-ként Lynch Kék bársonyában. Jellemző, hogy több színész is visszautasította az elmebeteg gengszter szerepét, Hopper viszont azzal hívta fel Lynch-et, hogy „Nekem kell játszanom Franket, mert Frank én vagyok!” A többi filmtörténelem.

Frank Silva

Frank Silva kilóg ebből a díszes kompániából, és nem csak a magassága miatt. Az ősz hajú, hosszúkás arcberendezésű férfiú soha nem készült színésznek, és ha egyetlen szerepét leszámítjuk, soha nem is vált azzá. Kellékesként dolgozott a Twin Peaks forgatásán, amikor is Lynch meglátta őt a díszletben ügyködni, és úgy megrémült a látványtól, hogy felkérte Bob szerepére. Annak, aki gyerekként vagy kamaszként látta először a Twin Peakset, valószínűleg örökre beleégett a retinájába az ágy mögött guggoló, démoni pofával vicsorgó Bob látványa. Silva sajnos már nem él, ’95-ben, 45 éves korában hunyt el, de bérelt helye van rémálmainkban.
(Beyonder)

Anthony Wong

Nem, basszátok meg, Anthony Wong nem az az űbercool rendőrfelügyelő, aki tökéletesre szabott Armani öltönyben pompázik Christopher Doyle kamerája előtt az Infernal Affairs-ben. Illetve nemcsak az! Számunkra sokkal fontosabb, hogy ő a hongkongi csúnyafilmek, a 90-es évek elején fénykorúkat élő „Category III" mozik vérrel és spermával koronázott királya. A szubzsáner valamennyi méltán elhallgatott rendezőjével dolgozott Danny Lee-től Ivan Lai-ig, legmaradandóbb gaztetteit pedig Herman Yau irányítása alatt követte el. Kettejük közös bűnlajstromát olyan párját ritkító ocsmányságok tarkítják, mint a legendás The Untold Story és a vágatlan formájában máig fellelhetetlen rape és exploitation fesztivál, az Ebola Syndrome. Mainstream szerepei hiába is rehabilitálták az elmúlt tíz évben, ő nekünk már mindig csak az az ember marad, aki miatt érintetlenül toljuk el magunktól a dim-sumot...
(ringsider)

2008. augusztus 13.

A Nagy Tagline Poszt

Nemrég ünnepelte a Geekz első születésnapját, ennek aprópóján a szerkesztőség tagjai összegyűjtötték kedvenc tagline-jaikat. Pezsgő és csokitorta helyett ezúton nyújtjuk át olvasóinknak rendhagyó ajándékunkat, amiben bármiféle műfaji, minőség- és időbeli megkötés nélkül válogattuk össze a szívünkhöz legközelebb álló tagline-okat. A poszt végén szavazni is lehet a legjobbra, a kommentekben pedig természetesen jöhetnek a személyes kedvencek.

 

Hamlet

1. "If adventure has a name it must be Indiana Jones" (Végzet temploma)
2. "Do you like fish? Well, he likes you too..." (Cápa)
3. "When the smoke clears, it just means he's reloading." (Desperado)
4. "Believe it or not - he's the good guy" (Hellboy 2)
5. "You know the name. You know the number." (GoldenEye)

 

Chavez

1. "Lone wolf and son. The greatest team in the history of mass slaughter." (Shogun Assassin)
2. "Today, I killed my best friend." (Battle Royale)
3. "Ai wa, kanari itai. (Love really hurts.)" (Ichi The Killer)
4. "Sonny Chiba, hired to kill... If his kick doesn't get you... his fatal fist
will!" (Karate Kiba)
5. "If you've got to fight...fight dirty!" (The Street Fighter)
6. "Sonny Chiba, The Streetfighter is back as the meanest, bloodiest, most
violent ass-kicking lung ripping mother yet!" (The Bodyguard)
7. "The one guy you trust to get your back when a whole city's trying to put a
bullet in it." (Brother)


Köbli Norbert

„As the countdown begins for the 21th century there is still one number you can always count on.” (The World is Not Enough, 1999)
„We've always believed we weren't alone in the Universe. On July 4th we'll wish we were.” (Independence Day, 1996)
„Whoever saves one life, saves the world entire.” (Schindler’s List, 1993)
„Part man. Part machine. All cop.” (Robocop, 1987)
„In space no one can hear you scream!” és „This time – it’s war!” (Alien, 1979 és Aliens, 1986)
„Does for rock and roll what "The Sound of Music" did for hills.” (This is Spinal Tap, 1984)
„A long time ago, in a galaxy far, far away...” (Star Wars, 1977)
„A man went looking for America and couldn't find it anywhere!” (Easy Rider, 1969)
"This is Benjamin. He's a little worried about his future.” (The Graduate, 1967)
„Check in. Relax. Take a shower.” (Psycho, 1960)

 

Ramiz

"Exterminate all rational thought." (Naked Lunch)
"When there's no more room in hell, the dead will walk the earth." (Dawn Of The Dead)
"On every street in every city, there's a nobody who dreams of being a somebody." (Taxi Driver)
"Zombies, guns, and sex, OH MY!!!" (Dellamore Dellamorte)
"No More Mr Nice Guy." (Payback)
"Live by the code. Die by the code." (Ghost Dog)
"You don't assign him to murder cases, You just turn him loose." (Dirty Harry)


Pinkhell

"There are no clean getaways" (Nem vénnek való vidék)
"If Nancy Doesn't Wake Up Screaming She Won't Wake Up At All..." (Rémálom az Elm utcában)
"Trapped in time. Surrounded by evil. Low on gas." (Army of Darkness)
"Protecting the Earth from the scum of the universe." (Men in Black)
"
Look up! Look up! (Angels in America)" (Angels in America)



Beyonder

1. „In Heaven Everything Is Fine." (Radírfej / Eraserhead, 1977)
2. „When there's no more room in hell, the dead will walk the earth." (Holtak hajnala / Dawn of the Dead, 1978)
3. "...look closer." (Amerikai szépség / American Beauty, 1999)
4. „The lucky ones die first." (A sziklák szeme / The Hills Have Eyes, 1977; 2006)
5. "I told you... you know nothing about wickedness" (A sanghaji asszony / The Lady From Shanghai, 1948)
6. "Crime is a disease, he's the cure" (Kobra / Cobra, 1986)
7. „Nice planet. We'll take it!" (Támad a Mars! / Mars Attacks!,1996)
8. „She's brown sugar and spice, but if you don't treat her nice, she'll put you on ice!" (Foxy Brown, 1974)
9. "He knows no fear, he knows no danger, he knows nothing" (Johnny English, 2003)
10. „If you see only one movie this year...you ought to get out more often." (Csupasz pisztoly 2½ / The Naked Gun 2½, 1991)

 

Santito

"A good, old-fashioned story of guilt, poverty, love, madness and free video club membership." (The Fisher King)
"We're Ready To Believe You." (Ghostbusters) 
"Trapped in time. Surrounded by evil. Low on gas." (Army of Darkness)
"We Scare Because We Care." (Monsters, Inc.)
"Coming to wipe that silly smile off your planet." (Evolution)
"The truth is out there" (X-files)
 

 

Bajtai András

1. "There were three men in her life. One to take her... one to love her... and one to kill her." (Once Upon A Time in the West, 1968)
2. "There's only ONE thing wrong with the Davis baby... It's Alive. (It's Alive, 1974)
3. "Why is his head worth one million dollars and the lives of 21 people?" (Bring Me The Head of Alfredo Garcia, 1974)
4. "WANTED. For Assault, Armed Robbery and Committing a Lewd and Immoral Dance with a Chocolate Pudding." (Take The Money and Run, 1969)
5. "No one can eat fifty eggs." (Cool Hand Luke, 1967) 

 (update: A TOP5 tagline magyarul Beyonder kommentjében olvasható.)

2008. március 15.

Happy Birthday, Mr Cronenberg!

David Cronenberg, kedvenc kanadai rendezőnk a mai napon ünnepli 65. születésnapját! Éljen soká, Mester!

Az ünnepi alkalom örömére a közeljövőben megemlékezünk Cronenberg néhány remekművéről - ha már az Eastern Promises kapcsán felróttuk neki, hogy az újabb keletű filmjei nem bírnak azzal az őrjítő, fékezhetetlenül kreatív zsenialitással, amivel régebbi, legendás alkotásai bevésték magukat oly sok mozirajongó agyába. Akik előtt máris megjelent Jeremy Irons arca kétszer, és izgatottan azt suttogják maguk elé: "Long Live The New Flesh!", miközben szerelmetes mozdulatokkal ingerelni kezdik billentyűzetüket, jól tudják, miről van szó, a többieknek pedig remek alkalom lesz ez arra, hogy bepótoljanak néhány filmtörténelmi remeket. Addig is, aperitifként, íme egy három és fél perces, áldokumentum-jellegű groteszk disztópia, amit Cronenberg nemcsak rendezett, de még a főszerepet is ő játssza. Yikes!