A demokráciává válása óta eltelt 30 év legsúlyosabb politikai válsága tört ki Chilében, ahol az elmúlt hetekben óriási tüntetések kezdődtek. A hol békés, hol erőszakosabb tüntetésekre a hatalom egy idő után brutális eszközökkel válaszolt: eddig legalább 20 ember veszítette életét az összecsapásokban, rengetegen megsérültek és több ezer embert tartóztattak le. 

A tüntetések meglepték a világ közvéleményét is. Elsősorban azért, mert Chile eddig a dél-amerikai bezzegországként szerepelt a nyugati hírekben: a kontinensen, ahol bőven akadnak gazdasági és társadalmi problémákkal küzdő országok, Chile igazi sikertörténetnek tűnt. Stabil demokrácia, folyamatosan növekvő gazdaság, prosperáló piacok. Ám mint a tüntetések most a világ számára is világossá tették, ez csak a felszín volt, mely alatt Dél-Amerika egyik legegyenlőtlenebb társadalma lapul.

A tüntetések egy látszólag apró ügy miatt törtek ki: Santiagóban október elején pár százalékkal megemelték a metrójegyek árát. Az áremelés miatt először a diákok kezdtek el tiltakozni, egyre többen lettek, akik egyszerűen átugrották a beléptető kapukat, az esetről videót töltöttek fel a netre, tömeges bliccelésre szólítva fel a helyieket. A jelenség hamar elharapózódott, erre válaszul a városvezetés több metróállomást lezárt, a rendőrség pedig kifejezetten erőszakosan csapott le a lógni próbáló fiatalokra.    

Sebastián Piñera államfő (és egyben az ország egyik leggazdagabb üzletembere) eleinte még arról beszélt, hogy az ország háborúban áll az utcára vonulókkal, később, ahogy nőtt a tüntetések mérete, már megengedőbbnek bizonyult, és a milliós tüntetések láttán reformokat jelentett be, illetve a jobbközép kormányának átszervezését ígérte. De ez sem bizonyult elégnek, Piñera hiába menesztette a hétvégén nyolc miniszterét, hétfőn is több ezren vonultak az utcára a fővárosban, Santiagóban. 

Ez olaj volt a tűzre: a rendőrségi fellépésre válaszul egyre komolyabb tüntetések indultak meg, és a résztvevőknek hirtelen jóval több kifogása akadt, mint a metrójegyek ára. 

Szertefoszlik a sikertörténet 

A chilei helyzetről írt a napokban blogján a globális egyenlőtlenségek egyik legismertebb kutatója, Branko Milanović is. A szerb-amerikai közgazdász is arról ír, hogy miközben az elmúlt évtizedben a világ számos részén a neoliberalizmus kudarcos történeteiről, azaz a kelet-európai privatizációk kisiklásáról, a nemzetközi pénzügyi rendszer deregulációját követő világgazdasági válságról, majd az azt követő megszorításokról esett szó, Chile rendre az az ország maradt, melyet mint a neoliberalizmus sikertörténeteként emlegettek mainstream gazdasági sajtóban. 

Miután 1973-ban a chilei hadsereg a CIA hathatós segítségével eltávolította hatalmából a baloldali államfőt, Salvador Allendét, az országban kemény megszorításokat vezettek be, melyekhez a neoliberális gazdaságpolitika bevezetése társult. Ekkor kapta meg a hatalmat a gazdaság irányítása felett a chicagói fiúk néven ismert közgazdászkör, akiket az kötött össze, hogy Milton Friedman tanítványai voltak Chicagóban. Chile így egycsapásra a neoliberalizmus laboratóriumává vált: az állami-szociális ellátások visszavágása, a lehető legkisebb kormány, az állami vállalatok privatizációja és a gazdasági liberalizáció jellemezte ezt az időszakot. 

A nyolcvanas évektől kezdve, többek között az 1982-es súlyos chilei bankválság következményei, majd pedig a katonai diktatúra bukását követő, a demokráciába átvezető időszak törekvései miatt enyhültek ugyan a teljesen szabadpiaci megközelítések, de az irány azért alapvetően hasonló maradt. 

És Milanović szerint ha csak a globális összevetéseket nézzük, akkor a chilei modell tényleg tűnhetne sikertörténetnek: míg Chile a hatvanas-hetvenes években a dél-amerikai országok középmezőnyébe tartozott a GDP/lakosság alapú összevetések szerint, mostanra e mutató szerint a kontinens leggazdagabb országává váltak. Az előrelépést jelzi az is, hogy Chile lett az első dél-amerikai ország, amelyik bekerült a világ fejlett országait összefogó OECD tagjai közé. 

Csakhogy a gazdaság felpörgetését egyáltalán nem kísérték szociálpolitikai intézkedések. Jelzi ezt, hogy az azóta jóval önkritikusabbá vált Világbank akkor még lelkesen köszöntötte a rendkívül rugalmas chilei munkaerőpiaci környezetet, melyben sikerült letörni a szakszervezetek hatalmát, és helyette az egyéni munkáltatói alkuk voltak hangsúlyosak, és ugyanígy, Milanović szerint érthetetlen módon az átláthatóság és a jó kormányzás példájaként hivatkoztak Chilére, miközben szemmel láthatólag súlyos dolgok történtek az ország gazdaságában.

Példa erre, hogy a jelenlegi államfő testvére, az ország egyik leggazdagabb családjából származó José Piñera még Pinochet minisztereként egy olyan rendszert hozott létre, melyben a munkavállalók magánkézben lévő nyugdíjalapokba utalhatták a fizetésük egy részét, és a visszavonulásuk után e alapok teljesítménye alapján dőlt csak el, hogy mekkora lesz a nyugdíjuk. Mint Milanović fogalmaz, az időskori juttatások így gyakorlatilag egy rulettkapitalizmus részévé váltak, miközben az alapokat igazgatók hihetetlen vagyonokat szedtek össze maguknak a jutalékokból. Ebben a rendszerben aztán a chilei idősek többsége havi 200-300 dollárnyi nyugdíjat kap, miközben az ország árszínvonala nagyjából 80 százaléka az Egyesült Államokénak. 

A hasonló történetek miatt fordulhatott elő, hogy Chile lett Dél-Amerikában az az ország, ahol a legmagasabb az egy főre jutó GDP, ugyanakkor itt a harmadik legnagyobb a társadalmon belüli jövedelmi egyenlőtlenségek mértéke is, Kolumbia és Honduras után. 

A chilei társadalom legszegényebb öt százaléka akkora bevétellel bír, mint a mongol társadalom legszegényebb öt százaléka, míg a leggazdagabb 2 százalék akkorával, mint a német felső 2 százalék. 

De Milanović összevetései szerint a jövedelmi egyenlőtlenségeknél még nagyobb a vagyoni egyenlőtlenség mértéke: a Forbes egy 2014-es összesítése szerint a 12 chilei dollármilliárdos vagyona a chilei GDP negyedével egyenértékű. Hasonló mértékű tőkekoncentráció ismeretlen a kontinensen, a második helyen holtversenyben következő Mexikóban és Peruban ez az arány 13 százalék volt. 

Visszanyerhető-e a bizalom?

A tüntetések kitörése óta születő beszámolók visszatérő eleme, hogy ezek az egyenlőtlenségek mennyire nyilvánvalóak Santiagóban, ahol a menőbb környékeken pazar magániskolák és magánkórházak sorakoznak, miközben pár városrésszel odébb, az állami ellátásban omladozó épületek és lehetetlen körülmények várják azokat, akik nem engedhetik meg maguknak a plusz szolgáltatások kifizetését. És ez csak a főváros, Santiagót elhagyva az abszurd vagyoni különbségek még nyilvánvalóbbá válnak. (Az állami kórházak állapotáról sokat elárul, hogy miután a hadsereg több helyen is brutálisan lépett fel a tüntetőkkel szemben, voltak kórházak, ahol a legalapvetőbb eszközök is hiányoztak, hogy ellássák a sérülteket.)

És nem arról van szó, hogy semmiféle javulás nem történt volna a demokrácia beköszöntése óta: bal- és jobboldali kormányok váltották egymást, és történtek kisebb reformok is, a legszegényebbek arányát is sikerült érdemben csökkenteni. A chilei tüntetések hatására heves viták törtek ki közgazdászok között Twitteren arról, hogy pontosan mekkora előrelépés történt, de azt látni, hogy az OECD országok között a gazdasági teljesítményhez képest messze Chilében költi el legkevesebbet az állam. 

Ez összefügghet azzal, hogy Chilében a valódi középosztály megteremtése elmaradt, ahogy a közszolgáltatások javítása, illetve a nyugdíjrendszer átalakítása sem történt meg. Most azok a fiatalok mentek elsőnek utcára, akik már a demokratikus Chilében születtek meg, és ugyan sokféle követeléseik vannak, de az egyenlőtlenségek elleni fellépés mindenképp összeköti őket. 

Elemzők szerint hangsúlyos volt az a tény is, hogy Piñera 2017-ben beiktatott kormánya a gazdagok adóterheit csökkentette, abban bízva, hogy így befektetéseket csábíthatnak az országba és erősíthetik a növekedést. Sok chilei szemében viszont ez mindössze annak a bizonyítéka volt, hogy a kormány már megint a gazdagokon akar csak segíteni. 

Ez az általános elégedetlenség ért össze azzal a ténnyel, hogy a chilei gazdasági növekedés megtorpant, és már a Világbank is mérsékelte a következő évekre vonatkozó előrejelzését. Eddig lehetett az az ígéret kampányról kampányra, hogy hamarosan jobb idők jönnek mindenki számára (Piñera is ezzel kampányolt), de ez az illúzió most odalett. 

A legnagyobb kérdés persze az, hogy mi lesz a tüntetések vége. Az alacsony bérek, az olcsó nyugdíjak és a drága közművek és tömegközlekedési árak miatt megindult tiltakozás már Piñera személyéről is szól, még ha az elnök igyekszik is egyre több lépéssel csillapítani a tüntetők felháborodását: a miniszterek menesztése, az energiaárak tervezett emelése, illetve a kijárási tilalom feloldása mind ilyen lépés volt, miközben az államfő arról is beszélt, hogy jogosak a tüntetők követelései, de nem érti, miért van szükség gyújtogatásokra és rombolásra. A tüntetők között viszont sokan akadnak, akik szerint ez már túl kevés, túl későn.