Csütörtökön, a munkaidő végén az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha ma sztrapacskát főznék. Egy igazi jó, egyszerű, régivágású, Szabolcska Mihályi-i értelemben vett sztrapacskát. Nem mélyhűtöttből persze, hanem frissen összedobva.  Sose akartam bőrsaruban ásóbottal földet művelni és egy saját két kezemmel összeeszkábált, völgyre néző kunyhóban lakni, de mit tegyek, van úgy, hogy a világ legóvatosabb emberét is elkapja a hamis nosztalgia.

"Amúgy is a világ egyik legegyszerűbb étele. Összekeverem a reszelt krumplit a liszttel és pár tojással, kiszaggatom, kifőzöm, meglocsolom tejföllel elkevert juhtúróval és lényegében már kész is vagyok" - gondoltam egy akadémiai elnök ön- és közveszélyes naivitásával. 

Visszagondolva az utolsó boldog pillanatom az volt, amikor túróval, krumpilval és tejföllel a hátizsákomban kinyitottam otthon az ajtót, kicseleztem a macskát, megvakartam a tacskókat, aztán kiszórtam a szerzeményeimet a konyhaszigetre. 

Szórakoztató, de baromi fárasztó napom volt addig, ezért direkte örültem, hogy könnyű, élvezetes, negyedórás kézimunkával zsilipelhetek át a délutánba. 

Szolzsenyicin is így lehetett ezzel 45-ben.

Aztán belefogtam a krumplireszelésbe.

Az irodalom és az élet közötti kiáltó különbséget semmi sem illusztrálhatja jobban, mint az aljas, hazug “reszelj le 80 deka krumplit” mondat hamis könnyedsége és a 80 deka krumpli valós lereszelése közötti eszeveszett szakadék - gondoltam 40 másodperccel később, 10 gramm krumpli lereszelése után, vállcsúcstól kisujjvégig lüktető fájdalomcsáppá vált jobb karral.

A tésztaalapanyagnak szánt krumplit nyilván nem reszelhettem a legnagyobb lyukú, kényelmes reszelőn. A kislyukú pont megfelelő méretű krumpilszálacskákat produkált. Mármint akkor, ha olyan erővel szorítottam rá a krumplit és húzogattam rajta, mintha egy frissen kidöntött fenyőfából próbáltam volna egy bicska segítségével gerendát faragni. Ha egy kicsit is enyhítettem a nyomáson, a rohadék krumpli simán csak elcsúszott a reszelő felületén. Ha sikerült teljes erőből rászorítanom, akkor húzásra nem mozdult meg. Ha mégis, akkor viszont akkora svunggal, hogy nemcsak a krumpliból, hanem a kezemből is hozzáreszeltem egy darabot. Húsz kegyetlen, heteknek tűnő perc elteltével egész testemben remegve, az izzadságtól csatakosan pont úgy álltam a konyhapultnál, mint Picasso híres vasaló nője, csak neki nem vérzett a keze több ponton. 

Nem hittem volna, hogy valaha képes leszek gyűlölettel gondolni néhány maréknyi nagy keményítőtartalmú, felszecskázott gumóra, de megtörtént.

A reszelt krumplit a receptnek engedelmeskedve kicsit megsóztam, majd szűrőbe téve félreraktam kicsöpögni, naivul azt képzelve, hogy a szenvedéseim véget értek és innentől jön a laza, átmozgató jellegű, relaxációs főzés.

Kimértem a lisztet, aztán átszitáltam a keverőtálba, fehérré varázsolva a konyha egynegyedét, ideértve az egyik tacskót és a mérhetetlenül felháborodott macskát is. Rákapartam a kinyomkodott krumplit - a lisztre, nem a macskára, annyira nem vagyok bátor - , ráütöttem két tojást, aztán egy kevés vizet a gezemicéhez adva berregtettem pár percig, míg galuskatészta állagú nem lett a cucc. 

Úgyis állnia kell egy kicsit, gondoltam, ezért feltettem egy lábos vizet forrni, majd gyorsan összedobtam a tejfölös-juhtúrós keveréket, aztán belevágtam a galuskák kiszaggatásába. 

Elővettem a nokedliszaggatót, az e célra szolgáló sötétszürke műanyag elemet megtöltöttem tésztával, majd húzogatni kezdtem a lyuggatott fémlapon. 

De nem történt az égvilágon semmi. 

Azt kivéve persze, hogy amint rájöttem, hogy az átkozott krumpliszálacskák miatt a tészta nem hajlandó átfolyni a lyukon, vagyis valami savószerű lé folydogál ugyan, de abból az életben nem fog összeállni semmilyen galuska, szóval akkor hangosan átkozódni kezdtem.

De semmi gond, majd kiszaggatom klasszikus nagymamatechnikával, vagyis vágódeszkaszélről késsel. Kimertem a keverőedényből egy szóvivőagyvelőnyi tésztadarabot, ráplaccsantottam a vágódeszkára ,megragadtam egy nagyobb konyhai kést és a tészta szélét elkezdtem a vízbe metélni. “Ezt a mozdulatot úgy látszik nem lehet elfelejteni” - csodáltam éppen a saját technikámat, amikor belenéztem a vízbe. 

Rég láttam ennyire undorító dolgot, pedig újságíró vagyok. 

Eleve kicsit gyanús volt, hogy a krumpli a pár perces állás közben - hiába nyomtam ki belőle előtte a vizet -  további levet ereszthetett és a tészta árnyalatnyit talán híg lett. Hát most itt volt a bizonyíték, hogy tényleg. A galuskának szánt tésztadarabok ugyanis a lábosba érve azonnal szétfoszlottak, így víz helyett valami pokoli tojáslevesre emlékeztető trutymó fortyogott benne. A fehéres folyadékban úszó puha fehér, amőbaszerű foszlányok azt az irtózatos élményt idézték fel, amikor áltisis úszásórán csöcsök megpillantásában reménykedve felvettem a búvárszemüveget, hogy kiderüljön, a Szigony utcai tanuszoda medencéjében sokkal több turha úszik, mint nagymellű ötödikes. 

Semmi gond, technikát váltok. A tésztához hozzákevertem némi lisztet, aztán ezt a kicsit keményebb tésztát megpróbáltam vizespohárba mártogatott evőkanállal kiszaggatni. Ez végre sikerült! Olyan csinos - mármint amorf, amőbaszerű, de nem széteső gigagaluskáim lettek most már perceken belül, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolga és a legegyszerűbb fogás a világon:

Az mondjuk elgondolkodtató volt, hogy amikor Király kolléga belenézett ebbe a cikkbe, miközben éppen a fenti képet mentettem el a rendszerben, a jólfésült sikergaluskáim láttán derűsen azt kérdezte: "Mi ez, rántott hányás?"

De vissza a konyhaszigethez, ahol fájdalommal telve, mégis boldogan lihegtem egy adag tejföl-juhtúró-keverék fölött. Igaz, hogy egy jó órája fogtam hozzá a Világ Egyik Legegyszerűbb Öt-Tízperces Parasztételéhez, miközben a jobb karom olyan kemény lett, mint egy zsűrizés nélkül kikerült köztéri szobor, amellett, hogy úgy lüktetett, mint egy 100 tagú rumbazenekar, a testemben fájdalom szaladgált és heves hányingerem támadt, de azt a tényt, hogy a galuskáimból harmadik nekifutásra nem lett egyből fika, már abszolúte diadalnak éreztem. 

Így végül, hiába bizonyultam Balfasz Szakácsnak, vidáman értek véget a sztrapacskaügyi szenvedéseim. Annál is vidámabban, mert kiderült, hogy a gyerekeknek minden önfeláldozásom ellenére sem ízlett annyira az igazi sztapacska, mint a sima galuskával készült kamuverzió, így végül én ehettem meg az elképesztően autentikus ízű kaja háromnegyedét.

A sorozatban eddig megjelent cikkek:

A Balfasz Szakács 1.: Hogyan büntetett meg Isten azért, hogy rákvajat akartam csinálni IKEA-rákból?

A Balfasz Szakács és a létező legkifinomultabb cukrásztanfolyam