• Az ökológiai válság megoldásához elengedhetetlen a termelés és a fogyasztás visszafogása, a boldogság új, nem fogyasztói modelljeinek megtalálása. 
• Azt már látni, hogy itthon is egyre többen vannak, akik máshogy, ökológiailag tudatosabban szeretnék élni az életüket. 
• Ha ezek az emberek helyi ökoközösségekben összefognak, elkezdhetik lerakni egy új társadalmi berendezkedés alapjait – állítja Takács-Sánta András, az ELTE Társadalomtudományi Karán futó Humánökológia mesterszak és a Kisközösségi Program vezetője. 

2019 végére már nem sok kétségünk maradt az ökológiai válság súlyossága felől, az éghajlatváltozás problémáját különösen a bőrünkön érezzük. Az azonban jóval kevésbé egyértelmű, hogy miként jutottunk idáig, és mi a teendő ezután. Léteznek-e reális kiutak a válságból, és ha igen, melyek lehetnek azok?

Az ökológiai válság okairól szóló narratívák között például létezik egy elterjedt irányzat, amely azt állítja, hogy bolygónk jelenlegi állapota egyenesen következik az emberi természetből, és épp ezért szükségszerű volt, hogy ekkora károkat okozzunk a Földön. 

Ám ha lehet egyáltalán jó hírekről beszélni az ökológiai válsággal kapcsolatban, akkor az egyik éppen az, hogy tudjuk, az ember nem csak ilyen, és a probléma, amivel szembenézünk, alapvetően kulturális, semmint genetikai – állítja Takács-Sánta András, az ELTE docense, aki a Társadalomtudományi és a Természettudományi Karon egyaránt tanít. 

„Szerencsére bennünk van a kapzsiság helyett a nagylelkűség, az önzés helyett az önzetlenség, a versenyszellem helyett az együttműködés is. Az is bizonyítja ezt, hogy számtalan olyan egykori és jelenlegi kultúrát ismerünk, ahol az utóbbi tulajdonságok a meghatározóak” – mondja Takács-Sánta, aki szerint viszont a nyugati társadalmakban ma még mindig szinte mindent átitat a modernitás és a kapitalizmus logikája. Mint fogalmazott, a kapitalizmus nemcsak egy termelési módot jelent: alapvetően formálta át értékrendünket, világnézetünket, társadalmi intézményeinket és a személyközi kapcsolatainkat is. 

Az ökológiai válság egyik közvetlen hatása pedig épp az lehet, hogy ez a gondolkodásmód, intézményrendszer és társadalomszerkezet, amely az elmúlt kétszáz évben ennyire meghatározóvá vált, a szemünk láttára válságba került, és egyre többen vannak, akik úgy érzik, hogy rossz irányba haladunk. Azt azonban nem tudni, hogy mi következik majd ezután: Takács-Sánta szerint egy átmeneti időszakban vagyunk, amely a tudomány számára is új kihívásokat támasztott. Pár évtizeddel ezelőtt, de hasonló igényből született meg a humánökológia is. 

A technológia nem fog megváltani minket

„A humánökológia egy olyan tudományterület, amely egyrészt igyekszik megérteni az ökológiai válságot, másrészt szeretne rajta enyhíteni, akár a kiváltó okok visszafogásának, akár a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásnak az elősegítésével”

– mondja Takács-Sánta András, aki szerint e tudományterület nem is passzol bele a hagyományos, bevett tudományfelosztásba, amelynek keretei a 19. században szilárdultak meg, és amely alapvetően az egyes tudásterületek elkülönítéséről szól. Az utóbbi pár évtizedben viszont egyre világosabb lett, hogy ez a felosztás nem tartható, és társadalmi problémák, illetve lehetőségek mentén elkezdtek új területek kialakulni. Így jött létre a többféle társadalomtudományos és természettudományos megközelítést egybefogó humánökológia is az 1970-es évek elejétől, az ökológiai válságra történő rádöbbenés nyomán. 

Ez a kettősség Takács-Sánta András pályafutását is jellemezte: biológusként végzett, ökológiára specializálódott, de egyre inkább azt érezte, tudományterületén nagy hiányosságot jelent, hogy nem igazán foglalkoznak a társadalmi kérdésekkel. Ennek a helyzetnek a feloldását Magyarországon leginkább az ELTE-n Lányi András által alapított humánökológia mesterszak kísérelte meg. Takács-Sánta is ott kötött ki, előbb oktatóként, hat évvel ezelőtt pedig a szak igazgatását is átvette. 

A humánökológia Takács-Sánta elmondása szerint alapvetően kölcsönhatásokkal foglalkozik: annak vizsgálatával, hogy mi emberek hogyan alakítjuk át a bolygót, és ez hogyan hat vissza ránk. Ehhez pedig olyan megközelítésekre van szükség, melyekben egyszerre vannak jelen a természet- és társadalomtudományos ismeretek. 

Takács-Sánta szerint a szak oktatóira általában jellemző, hogy elég radikálisan állnak szemben azzal a tudományos közösségben is elterjedt, főáramú narratívával, mely szerint az ökológiai válság megoldható pusztán technokrata megközelítéssel, azaz újabb technológiai fejlesztések, gazdasági-pénzügyi ösztönzők, valamint jogszabályok révén. 

„Ezek a megközelítések alapvetően arról szólnak, hogy ne kelljen változtatni az életformánkon, hiszen a megoldás rajtunk kívül található, és szakértők hozzák majd el.” – mondja Takács-Sánta, aki szerint fontos korai mérföldkő volt ennek a megközelítésnek a történetében az 1987-es, a Brundtland-bizottság által közzétett „Közös jövőnk” című jelentés, amely az elsők között mondta ki nyíltan, hogy össze lehet boronálni a gazdasági növekedést és a környezetvédelmet. 

De Takács-Sánta szerint látni, hogy ez nem egy fenntartható út. Például azért, mert számos esetet ismerni, amikor egy új technológia, amit először környezetbarátnak gondoltak, később előre nem kalkulált környezeti problémákat okozott. Klasszikus példa erre az „ózonfaló” halogénezett szénhidrogének esete: használatuk a második világháború után terjedt el igazán, ám csak a hetvenes évek közepén merült föl először, hogy károsíthatják az ózonréteget. 

Fontos tényező még az úgynevezett Jevons-paradoxon, amely a 19. században élt brit közgazdász, William Stanley Jevons megfigyelése nyomán kapta a nevét. Jevons írt arról, hogy azok a technológiai fejlesztések Angliában, amelyek a szén hatékonyabb felhasználását tették lehetővé, meglepő módon éppen több szén felhasználásához vezettek. 

A paradoxon igazán csak az 1970-es évektől, az első olajválság után vált ismertté, amikor a háztartási energiafelhasználástól a személyautókig számos területen lett világos, hogy a hatékonyság növelésének nyereségét teljesen semmissé tudja tenni a növekedés: az Európában vezetett autók például hiába fogyasztanak évtizedről évtizedre egyre kevesebbet, közben a számuk, a sofőrök száma és az általuk megtett út is meredeken nőtt, így nem csökkent a kőolaj-felhasználásuk sem. 

Takács-Sánta szerint nem arról van szó, hogy az ökohatékonyságot növelő fejlesztések feleslegesek lennének, csak önmagukban, ha nem rendelünk melléjük korlátokat, nem érnek sokat. 

„Ha a hatékonysággal el is érünk eredményeket, előbb vagy utóbb úgyis fel fogja falni a növekedés, amit a profitelv hajt: mindenki egyre többet és többet akar anyagi értelemben. Nemcsak a vállalatok, de az egyének szintjén is meghatározó ez a gondolkodás” 

– mondja Takács-Sánta, aki szerint leginkább ebből a felismerésből táplálkoznak azok az irányzatok, amelyek a növekedésorientált gondolkodással szemben határozzák meg magukat. A hetvenes évektől kezdve ilyen volt a megállapodott gazdaság (steady-state economy) elmélete, vagy később a némileg radikálisabb, de egyre jobban a főáram részévé váló nemnövekedés mozgalma, amely azt tűzi ki célul, hogy tudatosan építsük le a gazdasági teljesítményünk egy részét - növelve mindeközben boldogságunkat és a társadalmi igazságosságot is.

Ezek a felvetések a humánökológia mesterszak tananyagában is hangsúlyosak: mint Takács-Sánta fogalmazott, fontos felismerés számukra, hogy a hatékonyság mértékletesség nélkül nem sokat ér. 

Az egyéni megoldások nem elegendők

Ahogy kulcsfontosságú az a rendszerszemléletből fakadó megközelítés is, hogy értelmetlen egyetlen elemet, mondjuk a „gonosz multit” vagy a „felelőtlen egyéneket” kiemelni a rendszerből, és aztán őket okolni a kialakult helyzetért. Mert bármennyire is akad igazság ezekben az állításokban, ha csupán egyetlen szereplőre koncentrálunk, nem fogjuk megérteni a válság okait, ráadásul jó válaszokat sem fogunk tudni adni rá. 

Az egyéni felelősségre fókuszáló megközelítésekből következik, hogy nagyon népszerűek az olyan megoldási javaslatok is, amelyek az egyéni cselekvések fontosságát hangsúlyozzák: gyűjtsd szelektíven a szemeted, ne egyél annyi húst, ne repülj annyit. Ez viszont Takács-Sánta András szerint nem a legjobb irány: 

„Alapvetően nem csoda, hogy egyéni megoldásokat favorizálunk, hiszen borzasztóan atomizált a társadalmunk. Benne van ebben továbbá az is, hogy amikor a kormányzatok nem tudnak vagy nem akarnak megoldani egy problémát, akkor kényelmes stratégia számukra, hogy támogassanak olyan törekvéseket, amelyek áttolják az egyénre a felelősséget.” 

Szerinte ez az individualista megközelítés azért is káros, mert az amúgy elkötelezett emberek is hamar azt fogják érezni, hogy amit ők egyénként tenni tudnak, az nem ér sokat. 

Mint Takács-Sánta meséli, ettől még persze ő is próbál minél környezetkímélőbben élni, de újra és újra eljönnek azok a pontok, amikor a rendszer rákényszeríti olyan cselekedetekre, amiket nem szívesen tesz meg. Hét évvel ezelőtt például családjával vidékre költözött, azzal az illúzióval, hogy ott majd biztos könnyedén lehet helyben termelt élelmiszerhez jutni. Ám nem ez volt a helyzet: ugyanazokban a szupermarketekben tudott csak vásárolni, amelyekben Budapesten. És az is hamar kiderült, hogy ez nem egy olyan probléma, amit egyetlen háztartás képes lenne megoldani. Megelégelve a helyzetet, tavaly összefogott hét-nyolc helyben élő ismerősével, és létrehoztak egy bevásárlóközösséget, a Vértesi Kamrát. Fölkutattak helyi termelőket, akik ökologikusan gazdálkodnak, minőségi termékeket állítanak elő, és megállapodtak velük, hogy minden héten egyszer, egy adott időpontban elhozzák az áruikat a kisvárosba, Csákvárra, ahol személyesen tőlük vehetik át a termékeiket a vevők, akik rendeltek tőlük.

„Mindenki belerakta az energiáját, munkáját, pénzét, és bő egy éve működik: sokféle élelmiszert már mi is helyből szerzünk be, és csökkent az a kényszer, hogy mindenképp a szupermarketekbe kelljen menni. Élelmiszerért már gyakorlatilag nem is megyünk oda. Amikor összefogsz másokkal, akkor tudsz új rendszert alkotni, új intézményeket létrehozni” – mondja erről Takács-Sánta. (Arról, hogy hogyan néz ki egy bevásárlóközösség a gyakorlatban, nemrég a nyíregyházi Kosár nyomán hosszabban is írtunk.)

A bevásárlóközösség ötlete szorosan összefügg azzal a kutatási és akcióprogrammal, melyet 2008-ban indítottak el: a Kisközösségi Program fő célja, hogy minél több ökologikus helyi közösség alakuljon a Kárpát-medencében. Olyan csoportosulások, melyek tagjai nemcsak gyakori rendszerességgel és személyesen találkoznak, hanem összeköti őket az ökologikus gondolkodás is, valamint azok a közös célok, melyekért együtt tesznek is. A Kisközösségi Program munkatársai vállaltan nemcsak megismerni akarják ezeket a közösségeket, hanem tanácsokat és inspirációt adva segíteni is a működésüket. Ennek a megközelítésnek a kulcsa a részvételi akciókutatás névre keresztelt módszertani eljárás, mely a hagyományos társadalomtudományos eszköztárat ötvözi azzal a szándékkal, hogy pozitív társadalmi folyamatokat indítsanak el.  

Ökofalvak és lazább ökoközösségek 

A Kisközösségi Program egyik alapvető felismerése, hogy a társadalmi atomizáció az egyik legjelentősebb gátja az ökológiai fenntarthatóságnak. Amint az emberek összefognak egymással, közösen cselekszenek és építenek új rendszereket, az rögtön elmozdulást jelent a jó irányba. 

A több mint egy évtizede zajló kutatásuk során számos hazai ökoközösség tagjaival készítettek mélyinterjút. Az ököközösségeket két alapvető kategóriába lehet osztani: vannak azok, amelyek komplex életmód-alternatívára törekszenek, azaz az élet minél több területén igyekeznek változtatni, környezetkímélőbb megoldásokat megvalósítani. A másik típusba pedig azok a közösségek tartoznak, amelyek egyetlen területre fókuszálnak, ilyenek például az említett bevásárlóközösségek is. Az igazi Takács-Sánta szerint az lenne, ha ezek az “együgyű” közösségek a működésük során idővel felvennének más ügyeket is, de erre egyelőre nem nagyon látni itthon példákat.

A Kisközösségi Programban így elsősorban az első kategóriával foglalkoznak. A komplexebb életmódváltásra törekvő közösségeket is két további típusra lehet osztani: vannak, ahol a tagok el is költöznek, hogy közösen, egy elkülönült térben valósítsák meg víziójukat - ezek leginkább az ökofalvak közösségei. Nem meglepő módon ezek a legnagyobb elköteleződést igénylő kezdeményezések, és nem lehet véletlen az sem, hogy nagyon kevés működő példájukat ismerni csak Magyarországon. Mint Takács-Sánta elmondta, csupán két olyan közösség van ma az országban, amely hosszabb ideje ökofaluként tud fennmaradni, ráadásul létrehozásuk elsődleges motivációja nem is ökológiai volt. 

Az egyik a Krisna-völgy Somogyvámosban, a másik pedig a visnyeszéplaki kezdeményezés, ahol a régi paraszti hagyományokat felelevenítő közösség él. Mindkettő már több mint 25 éve működik, és mindkettőnél hangsúlyos az ökológiai gondolkodás, még ha nem is ez hívta őket életre. Takács-Sánta beszélt arról is, hogy van még két olyan ökofalu-csíra, melyek ígéretesek: az egyik a Somogy megyei Nyimben, a másik pedig a főváros közelében. Minden további hazai ökofalu-kezdeményezés vagy elhalt, vagy éppen a közösségteremtés szempontjából küszködik komoly nehézségekkel.

Az ökofalvak ma világszerte egy szub-szubkulturális jelenségnek számítanak, és nincs rá valós esély, hogy tömegek költözzenek ilyen közösségekbe, se itthon, se másutt. Ezért Takács-Sántáék számára izgalmasabb a másik típus, melyben szintén komplex alternatív életforma megvalósítása a résztvevők célja, de ezt egy lazább szerveződésben képzelik el. Ebben a verzióban a közösség tagjainak nem kell egy különálló helyen összeköltözniük, hanem elég, ha összefognak a környéken élő hasonszőrű emberek, és próbálnak együtt mind a saját életükben, mind pedig a lakóhelyükön és környékén változásokat elindítani. 

Az ilyen közösségekben az egyik központi elem általában az élelmiszer kérdése, de ezen kívül törekednek arra, hogy mást is minél kevesebbet fogyasszanak külső forrásból, például hogy fölöslegessé vált használati tárgyaikat amikor csak lehet, egymás között cseréljék el, illetve közösen tartsanak fenn, vagy éppen javítsanak meg eszközöket. Fontos elem a közlekedés is, a biciklis infrastruktúra fejlesztésétől kezdve a saját telekocsis rendszerekig. De ugyanígy például a helyi természeti értékek és vízkészletek védelme is. A Kisközösségi Program munkatársai idén indították el a kiutak.hu honlapot, ahol olyan könyveket, tanulmányokat, filmeket, honlapokat gyűjtenek össze, amelyek segítséget nyújthatnak a helyi ökoközösségeknek életük számos területén. 

Az önkéntes egyszerűség vállalása 

A Kisközösségi Program kutatásai során azt is igyekeznek megérteni, hogy miként jönnek létre ezek a közösségek, és milyen tényezőkön múlik, hogy sikeresek lesznek-e. A vizsgált ökoközösségek többsége vidéki településeken működik, nagyobb városokban, így például Budapesten csak nemrég kezdtek el megjelenni hasonló kezdeményezések. De a kutatók azt tapasztalták, hogy a vidéki településeken is rendre a városból odaköltözött, jellemzően diplomás emberek vágnak bele ilyen projektekbe. Az interjúk során visszatérő felvetés volt, hogy tudják ugyan, hogy végzettségükkel lényegesen több pénzt is kereshetnének, ám ők mégis ezt az életmódot választották. Mint Takács-Sánta András fogalmazott, az önkéntes egyszerűség vállalása fontos eleme ennek az életmódnak. 

Ugyan kezdetben meglepte őket, hogy ezek a kezdeményezések szinte mindig az úgynevezett gyüttmentektől indultak, ám ahogy jobban megismerték a magyar falvak helyzetét, már kevésbé tűnt ez furcsának. Az elmúlt évtizedekben rengeteg jó kvalitású ember költözött vidékről a városokba, és problémát jelent az is, hogy az államszocializmus és az erőszakos téeszesítés emlékei miatt az idősebb nemzedékek sok helyen gyanakodva tekintenek mindenféle közösségalkotási kísérletre. 

Sokszor nem konfliktusmentes az ökotudatos érkezők és a helyiek viszonya sem. Takács-Sánta elmondása szerint az interjúkból látszott, hogy a vidéki lakosság jelentős része minimum furcsán, időnként pedig akár ellenségesen is viszonyul az ökologikus kezdeményezésekhez és képviselőikhez. A vidékre költözők ugyanis jellemzően olyan emberekkel találkoznak helyben, akik vagy eleve a városba vágynak, vagy pedig vidéken akarnak teljesen városias életmódot megvalósítani. 

„El kell felejteni azt a vidéki romantikát, hogy leköltözünk a 'tiszta tekintetű vidéki emberek' közösségébe. Magyarországon legalábbis nem igazán találni már olyan településeket, ahol jól működő faluközösségek léteznének.” – mondja Takács-Sánta, aki szerint az egyik gyakori konfliktusforrást az jelenti, amikor a faluba költözők olyan biogazdálkodási módszereket akarnak megvalósítani, melyek nem férnek össze a helyiek megszokott gazdálkodásával. Jó példa erre a permetezés, a permetezőanyag ugyanis nem áll meg a kerítéseknél, és több esetet is ismerni, amikor komoly konfliktusok forrása lett. 

A kutatások egyik izgalmas kérdése, hogy milyen vezetésre van szükség a közösségek hosszabb távú működéséhez. A közösségi ökokezdeményezésekbe általában eleve demokratikusabb keretek között gondolkodó emberek vágnak bele, körükben pedig gyakran visszatérő vélekedés, hogy nincs is szükség vezetőre. Ez azonban biztosan nem igaz, állítja Takács-Sánta, aki szerint a félreértést az okozhatja, hogy a vezető kifejezés sokak számára csupán a parancsolgató főnököt jelenti. Ám itt nem erről van szó, hanem olyan emberről, sőt, jobb esetben többről, aki inspirál, példát mutat és irányt ad a közösségnek. Ha nincs egy ilyen ember sem, a közösség hamar szét fog hullani. Erre is lehetett látni hazai példákat, ahogy a másik végletre is: amikor egy nagyon autoriter vezető állt a csoport élére, és végül az ő ténykedése miatt esett szét egy kezdeményezés. 

Takács-Sánta szerint az igazán komoly nehézséget az jelenti, hogy nem a közösségi létre vagyunk szocializálva, nagyon atomizált társadalomban növünk fel, és ezért újra meg kell tanulnunk, hogy közösségben működve hogyan kell visszafogni az egónkat, hogyan kell kompromisszumra és konszenzusra törekedni, és hogy miként lehet konfliktusokat békésen rendezni. Ezek egyáltalán nem magától értetődő dolgok, épp ezért közösségfejlesztő szakemberek segítsége is gyakran elkél. 

Időre lesz szükség 

A Kisközösségi Programban megismert kezdeményezések egy részéből 2017-ben egy kötet is született, Építőkockák egy új világhoz címmel, és ugyanebben az évben Takács-Sánta András A közlegelők komédiája című könyvében részletesen leírta, hogy a közösségek újrafelfedezése miért jelenthet kiutat az ökológiai válságból. Idén pedig a már említett kiutak.hu oldal indult el. Takács-Sánta elmondása szerint vállalt céljuk, hogy minél több embernek példát és inspirációt nyújtsanak. De ő is tudja, hogy az általuk segített és népszerűsített kezdeményezések úttörő jellegűek, és nem lehet egyelőre megmondani, hogy ezek a példák ragadósak lesznek-e, csupán reménykedhetnek ebben. 

Azt mindenesetre látni, hogy egyre többen vannak, akik hasonló kezdeményezésekben gondolkodnak, és az utóbbi egy-két évben elindultak nagyvárosi ökoközösségek is, holott korábban a hasonló kezdeményezések szinte kizárólag falvakban és kisebb városokban voltak csak jelen. Mint Takács-Sánta fogalmazott, ez azért is fontos előrelépés, mert a magyar lakosság mintegy kétharmada már városban él, így pusztán vidéki kezdeményezésekkel érdemi változást nem lehet elérni. 

„A közösségek újrafelfedezése sokaknak rezonál, még akkor is, ha az ökovonal esetleg kevésbé érinti meg őket. Az világosan látszik, hogy többségünk szomjazik a közösségekre: az ember alapállapota, hogy közösségekben él, és az atomizáció, amit a tömeges urbanizáció hozott létre, történelmi időtávlatban vadonatúj jelenség, csupán az elmúlt 200 év terméke. Ráadásul az újonnan kialakuló közösségek nemcsak az ökológiai fenntarthatóság szempontjából volnának hasznosak, hiszen a hajléktalanságtól kezdve egy sor pszichés gondig számos egyéni és társadalmi probléma vezethető vissza legalább részben a társadalom atomizáltságára” – mondja Takács-Sánta, aki beszélt arról is, hogy az interjúk során az egyik leggyakrabban felmerülő probléma a türelmetlenség. Az ökokezdeményezésekbe belevágók közül sokan gyors és látványos eredményeket akarnak, illetve azt, hogy mindenki más is hamar lépjen rá erre az útra. 

Mint fogalmazott, ma Magyarországon egy sor, legtöbbször még csak szárnyait bontogató, nehézségekkel küzdő, ám ígéretes helyi, közösségi ökokezdeményezés létezik, amelyek egy új társadalmi-gazdasági berendezkedés kristályosodási magvai lehetnek. Takács-Sántáék ma már több mint egy tucat ilyen, komplex életmód-alternatívára törekvő, egymást is egyre inkább segítő társasággal működnek együtt, és a szám hónapról hónapra nő. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy elhiszik-e magukról, hogy képesek megváltoztatni a rendszert. „El kell fogadni, hogy a társadalmi berendezkedést évtizedes időskálán lehet csak átalakítani. És erre jöhet az a kézenfekvő ellenérv, hogy ennyi időnk nincs. Lehet, hogy nincs, de más út sincs: demokráciában csak a lassú megoldások működnek.” – mondja Takács-Sánta András, aki beszélt arról is, hogy a demokrácia feladása botorság volna, ugyanis az ökológiai fenntarthatóságot az emberi jogok tiszteletben tartása mellett volna jó megvalósítani. 

Bár az is kérdés, hogy a nyugati világban jelenleg megszokott képviseleti rendszerek nevezhetők-e egyáltalán demokráciának – veti föl Takács-Sánta. Mint mondja, számos politikatudós szerint ugyanis nem: ők úgy vélik, demokráciáról csak akkor beszélhetünk, ha legalább a leginkább fajsúlyos kérdésekben a nép dönt egy hatalmi elit helyett. Az ökopolitikával foglalkozó gondolkodók döntő többsége világszerte azt vallja, hogy e valódi demokrácia megvalósítása, a részvételi, és azon belül is különösen a deliberatív demokratikus működés terjedése sokat segíthetne az ökológiailag fenntartható társadalmak kialakításában.