Látom magam előtt a brit nagykövetet, kis teste hangtalan vacog a hideg külügyes váróban. Elképzelem, ahogy kérlelhetetlen külügyminiszterünk indulatait alig-alig fékezni tudva kéri rajta számon a brit üzleti lap példátlan támadását. Mert amit a Financial Times tett, az alapjaiban kérdőjelez meg mindent, amit az utóbbi években mi magyarok a világról gondoltunk.
A mi sajátos észjárásunk szerint ugyanis az európai politika nem másról szól, mint két világrend és két óriás küzdelméről. Az egyik oldalon a kereszténység védőbástyája, a migránsok ostora, a kontinens erős embere, akit éltetnek Európa-szerte. A másik oldalon az egyszerre magyar és bankár származású spekuláns anyagyilkos, aki zsinóron rángatja az Európai Unió vezetőit, és zsoldoshadseregének legfőbb célja, hogy muzulmánok erőszakolják meg lányainkat.
Mit látunk ehhez képest a 2010-es évek legbefolyásosabb embereit felsoroló 50 fős listán?
Egyikük sincs rajta.
Ha legalább Soros szerepelne, azt értenénk, mert egyértelműen a zsebében van az egész Financial Times, eleve már az, hogy üzleti lap, ugye. De így?
Az ehhez hasonló listáknál semmivel sem értelmesebb gyűjtés amúgy három kategóriába sorolja a legfontosabb szereplőket, függetlenül attól, hogy a szerkesztőség szerint milyen irányba mozdították a világot. A politikusok között szerepel
A migráció és a háttérhatalmak szerepét a másik két kategóriában - kultúra, média, sport és tudomány; illetve gazdaság, üzlet és technológia - is következetesen elhallgatják. Véletlen?