Miközben a jelenlegi kormány adekvát dolognak tartja, hogy kerek 100 évvel egy háborús békeszerződés aláírása után forintmilliárdokból megépítse a magyar történelem valaha volt legnagyobb méretű emlékművét, a 100 méter hosszú Trianon-árkot Budapest szívében, a kommunista rendszer besúgóinak ügyét úgy kezelik, mintha a rendszerváltás óta már bőven sok idő telt volna el ahhoz, hogy azt még érdemes legyen piszkálni.

Pedig - ha a megfelelő időpont nyilván 1990 lett volna is - még ma, 2020-ban sem lenne késő tisztázni azt, amit a legtöbb kommunizmusból szabadult kelet-európai ország valamilyen formában rég megcsinált. 

Azt, hogy még ma is mivel jár az ügynökügyek tisztázásának elmaradása, semmi sem illusztrálja jobban, mint Schmidt Mária mostani abszurd kirohanása Szabó István filmrendező tervezett életműdíja ellen.

A kirohanás azért is annyira abszurd, mert első megközelítésben Schmidtnek persze tökéletesen igaza van. Szabó, a lebukott besúgó, a kollégáiról és művésztársairól jelentő “Képesi Endre” kitüntetése tényleg “megsérti mindazokat, akik a diktatúra alatt is megőrizték tisztességüket és nem szegődtek a hóhérok szolgálatába.”

Egyébként nem is önmagában azért, mert egy egykori besúgót tüntetnek ki, hanem azért, mert az érintett a lelepleződése után nemhogy nem kért bocsánatot, hanem bátor húzással szinte hősi cselekedetnek állította be, amit tett.

De Szabó egyrészt azért van ebben a helyzetben - vagyis mi, magyar emberek azért vagyunk ebben a helyzetben - mert az 1990 óta egymást váltó kormányok nem hoztak létre legalább a lehetőségekhez képest tiszta helyzetet a titkosszolgálati iratok nyilvánosságra hozásával. Az eltelt 29 évből 13-ban Schmidt pártja, a Fidesz volt kormányon, a kulcsfontosságú első 4 évben a jobbos-konzervatív MDF kormányzott, 12 éven át pedig az utódpárt vezette baloldal, vagyis a felelősség nem oldalfüggő. 

Ha bármelyik korábbi kormány megtette volna azt, ami morális és gyakorlati kötelessége lett volna, a 2006-ban lebukott Szabó sem kerülne visszatérően ilyen helyzetekbe. Ha a filmrendező, akiről egyébként igazán nem lehet azt mondani, hogy művészi értelemben ne dolgozta volna fel a saját árulását - hiszen a legismertebb filmjei mind erről az erkölcsi dilemmáról szólnak - nem egymaga bukik le, hanem egy nagy, közös nemzeti katarzis részeként derül ki róla, hogy mit művelt a barátaival 1957 és 63 között és hogy milyen árat kellett fizetnie az első játékfilmjéért cserébe, akkor talán a magyar művészi-szellemi elit sem alázza meg úgy magát, ahogy 2006-ban tették, amikor a Nagy Magyar Kultúrharc egyik legkínosabb fejezeteként nagy tömegben álltak ki a megbánást nem mutató egykori besúgó mellett. Aki más körülmények között talán nem próbálta volna szinte hősiességnek beállítani azt, amire, bárhogy próbálta csavarni, akkoriban is lehetett nemet mondani. Legfeljebb nem rendezett volna nagyjátékfilmet már huszonéves korában.

Az ügynökiratok publikálása azt is lehetővé tette volna, hogy sok ember történetét megismerve a nagyközönség képes legyen eldönteni, hogy Szabó mennyiben volt bűnös és mekkora részben áldozat is, hiszen e kettő az ilyen ügyekben jellemzően egyszerre is igaz lehetett. 

Schmidt kirohanása azért is abszurd, mert teljes lelki nyugalommal volt képest leírni azt, hogy 

“Nyugtassanak meg, hogy a harmadik Orbán-kormány értékrendjébe nem fér bele a kommunista ügynökök magasztalása, tetteik súlyának elbagatellizálása, és mentegetése. Kérem ezen felül az Önök segítségét abban, hogy ne egy leleplezett kommunista besúgó életét állítsuk 2020-ban hazánk nyilvánossága és gyermekeink, unokáink elé példaképként.”

Miközben ő is pontosan tudja, meg mi is, hogy mind a négy eddigi Orbán-kormány értékrendjébe lazán belefért a  kommunista ügynökök tettei súlyának elbagatellizálása, és mentegetése, sőt az ilyen figurák példaképként állítása is kitüntetések vagy életműkiállítások formájában.

Tasnádi Lászlót, a  a BRFK III/II-es operatív tisztjét az első Orbán-kormány alatt nevezték ki az APEH bűnügyi igazgatójának, a második Orbán-kormány alatt léptették elő vezérőrnaggyá, és a harmadik Orbán-kormány alatt történt meg az a magyar szinten is extrém eset, hogy minden adódó lehetőség közül éppen az 56-os forradalom apropóján léptették elő altábornaggyá azt a kommunista titkosszolgálati ügynököt, akihez Nagy Imre 1989-es újratemetésekor a spiclik jelentései befutottak. 

Szita Károlyt, kaposvár fideszes polgármesterét testületileg védte meg a teljes kormányzati apparátus akkor is, amikor - hasonlóan Szabó istván ügyéhez - egy cikk dokumentumokat idézve és bemutatva buktatta le olyan besúgóként, aki még a saját családtagjairól is lelkesen jelentett. Ő még csak nem is a sokkal fenyegetőbb ötvenes években feküdt be nekik, hiszen a leleplezések szerint 1980 és 89 között lehetett a BM III/II-es osztályának titkos megbízottja  Krakus Péter fedőnéven. Szitát nemcsak megvédték hanem 2017-ben állami kitüntetést is kapott. 

Márpedig a nyolcvanas években már különösebben tökösnek sem kellett lenni ahhoz, hogy az ember nemet mondjon a komcsi titkosszolgálatnak. Én aztán nem voltam Dózsa László-kaliberű szabadsághős, mégis mertem nemet mondani, pedig én nem egy, a civil életben dolgozó felnőtt tudományos kutató voltam, amikor megpróbáltak beszervezni - vicces, hogy pont a Fideszbe való beépülésre - hanem 18 éves egyenruhás sorkatona, akire az elöljáróinak számító katonai elhárítók próbáltak ráijeszteni. Bent a laktanyában, az elképzelhető legdurvább alá-fölérendeltségi szituációban.

Novák Dezsőnek, aki Nemere néven jelentett lelkesen fradista csapattársairól, 2019-ben rendezett emlékkiállítást az a Fradi, amely a NER reprezentatív, mondhatni félhivatalos csapata és aminek a kormánypárt egyik legbefolyásosabb figurája a klubelnöke. 

De hogy még közelebbi példát mondjak: a negyedik Orbán-kormány értékrendjébe annyira belefér egykori kommunista ügynökök magasztalása, hogy egy ilyennek, egy bizonyos Szabó István nevű filmrendezőnek személyesen Orbán Viktor miniszterelnök írt a kormány által ellenőrzött MTI-ben ismertetett születésnapi gratuláló levelet 2018-ban. 

De Schmidt megszólalása mégsem az eddig felsoroltak miatt abszurd igazán. Hanem azért, mert a rendszer milliárdos, befolyásos bárónőjeként, azon belül is a hivatalos állami emlékezetpolitika gazdájaként ha valakinek, akkor neki tényleg lenne lehetősége arra, hogy érdemben is tegyen valamit az ügynökakták nyilvánosságáért.