Most, hogy az Egyesült Államokban már országos szinten politikai kérdés lett a technológiai óriáscégek kvázimonopóliumának megtörése, a támadás alatt állók rendre azzal védekeznek, hogy a cégek feldarabolása csupán a kínai dominanciának teremtene teret, írja a Foreign Affairsben megjelent cikkében Ganesh Sitaraman, az Egyesült Államok egyik legjobb hírű magánegyeteme, a Vanderbilt jogászprofesszora. A nagy techcégek és lobbistáik érvei szerint ha feldarabolnák az Amazont, a Facebookot vagy a Google anyavállalatát, az Alphabetet, azzal a kínai óriásvállalatok hatalmas versenyelőnybe kerülhetnek, így az Egyesült Államoknak esélye sem lenne nyerni a mesterségesintelligencia-versenyben.

Sitaraman szerint ezek az érvek nem csupán gyengék, hanem teljesen kiforgatják a valóságot. „A nagy technológiai cégek nemhogy nem versenyeznek Kínával, hanem ott működnek, és ezek az összefonódások valójában sérülékenységet jelentenek az Egyesült Államoknak úgy az ipari kémkedés, mint a gazdasági nyomásgyakorlás szempontjából” – írja. A nagy techcégek piaci koncentrációja, a verseny hiánya pedig pont hogy lassítja az innovációt.

Sitaraman három oldalról közelít a porblémához:

• valójában hogyan viselkednek a kínai piacon ezek a cégek, és mennyire függenek az együttműködéstől Kínával?
• Milyen hatással vannak a monopóliumok a technológiai fejlődésre és a piacra?
• Hogyan sajtolnak ki minden pénzt az államból visszaélve piaci helyzetükkel?

Sitaraman Kínával kezdi. Mint írja, a versengés Kínával a következő évtizedek meghatározó nemzetbiztonsági kérdése, és ebben a technológiának nagy szerepe lesz. De annak az állításnak, hogy az Amazon, a Google és a társaik pusztán azért, mert amerikai vállalatok, segítenek megakadályozni Kína technológiai és geopolitikai erősödését, nincs értelme.

A nagy techcégek nem versenyezni, hanem együttműködni próbálnak Kínával, amely rohamosan gyarapodó, hatalmas létszámú középosztályával a világ legnagyobb piacát jelenti számukra. A Google már 2017-ben bejelentette terveit, hogy Pekinben nyit AI-kutatóközpontot, és partnerségre törekszik a kínai netes óriáscéggel, a Tencenttel. A Microsoft külön Windowst fejlesztett a kínai kormánynak. Az Apple ott gyártatja telefonjait. A Facebook ugyan nincs jelen a kínai piacon, de nem önszántából.

Ez önmagában is veszélyes: Kínában képtelenség kikerülni azt, hogy közvetlenül a hadsereg vagy a párt tulajdonában álló cégekkel üzleteljenek, de még a kínai „magánvállalatok” is a kommunista párt jóindulatától függenek, így együtt is működnek az állammal. Így bármilyen technológia, aminek a kidolgozásán vagy gyártásán együttműködnek, végső soron a kínai államapparátus kezébe kerül.

Végső soron: az amerikai találmányokat a kínai haderő és az elnyomó államapparátus kiépítésére használhatják. Ez pedig már nem is amerikai nemzetbiztonsági probléma, hanem általában veszélyezteti a demokráciát a világban.

A nagy techcégek kínai jelenléte ugyanakkor a gazdasági nyomásgyakorlásra is lehetőséget ad. És Kína él is ezzel az eszközzel, elég csak a közelmúlt pár botrányára gondolnunk:

• nem techcég ugyan, de szintén amerikai globális „óriásvállalat” a profi kosárlabdaliga, az NBA, amely nem győzött bocsánatot kérni, miután a Houston Rockets vezetője, Daryl Morey egy tweetjében kiállt a demokráciáért tüntető hongkongi tiltakozók mellett;
• Hollywood hasonlóan igyekszik a kínai politikai elvárásoknak mindenben megfelelni, rendszeresen a kínai cenzorok igényei szerint alakítja a forgatókönyveket;
• a német óriáscégek sem viselkednek másként: a Mercedes gyártója, a Daimler sietve eltávolítota azt az Instagram-posztját, amelyben a Dalai Lámát idézte, mert az „bánthatta egyesek érzékenységét”.

A nagy techcégeket tehát nem olyan magasztos célok mozgatják, mint az amerikai nemzetbiztonság, vagy általában a demokratikus jogok védelme, hanem saját profitjuk. Épp ez ad lehetőséget Kínának a gazdasági nyomásgyakorlásra: a kínai vezetés bármikor zsarolni tudja őket, akár a kínai piacról való kizárásukkal, akár termékeik kínai ellátóláncának blokkolásával.

A verseny korlátozása nem segíti az innovációt

Sitaraman szerint gyakori érv a nagy techcégek feldarabolása ellen, hogy ezek az óriásvállalatok már akkorára nőttek, hogy valódi vetélytársak híján a nagy kérdések megoldására koncentrálhatnak, milliárdokat ölhetnek olyan kutatásokra, amelyek nagy része ugyan eredménytelen, de ha valami bejön, az hatalmas bevételeket hozhat.

De ez a logika is a feje tetejére van állítva, legalábbis a történelmi tapasztalatok nem ezt sugallják. Sitaraman példaként a nyolcvanas években az USA és Japán között az elektronikai ipar dominanciájáért folytatott versenyt idézi fel, ahol Japán pár kiemelt cég állami támogatásától remélte a sikert, miközben az Egyesült Államokban pont antitröszteljárással fenyegették az akkoriban szinte egyeduralkodó IBM-et. Ez utóbbi folyományaként jöttek létre új hardver- és szoftvercégek, mint amilyen az Apple és a Microsoft, és ezek innovatív termékeikkel végül nagyban hozzájárultak, hogy a kilencvenes évekre az USA javára dőljön el a verseny.

A monopóliumok ugyanis nem feltétlenül érdekeltek új technológiák piacra dobásában, mivel azok veszélyeztetnék saját korábbi termékeik piaci helyzetét is. Sitaraman példája az AT&T, amely monopóliuma védelmében a harmincas években direkt akadályozta olyan hangrögzítő technológiák piacra kerülését, amelyben fő üzletük, a telefon vetélytársát látták.

Egy töredezettebb piacon a versengő cégek sokkal inkább érdekeltek abban, hogy megkülönböztessék magukat riválisaiktól. Ez innovációra, új termékek fejlesztésére ösztönöz - és nagyobb védelmet jelent egy olyan óriási piacot jelentő állammal szemben is, mint Kína: sok kisebb, egymással versengő cég között inkább akadhat olyan, amelyik inkább kiszáll a kínai piacért folyó versenyből, így létrejöhetnek olyan cégek is, amelyek nem függnek a kínai állam kényétől-kedvétől.

Sitaraman a kutatás-fejlesztés kérdésében Mariana Mazzucato közgazdász tanulmányát idézi, aki szerint a technológiai óriások kieső kutatás-fejlesztési forrásait költségvetési támogatások válthatnák ki. Az ilyen költségvetési programok kommoly motorjai lehetnek a fejlődésnek:

• a közfinanszírozásból megvalósított kutatások eredményeként akár olyan fejlesztések is megvalósulhatnak, amelyek kihívást teremtenek az óriáscégeknek;
• a kutatásoknak nem feltétlenül volna legfőbb célja a cégek nyereségének növelése, mint a felhasználók megfigyelésén, profilozásán alapuló célzott hirdetési technológiák fejlesztése, melyeket egy Kínához hasonló totalitárius állam saját polgárainak megfigyelésére használhat;
• a kutatási forrásokat új technológiai központok kiépítésére, az ezek jelentette gazdasági haszon szétterítésére is fordíthatják.

A monopóliumok megtörése olcsóbbá is teheti a nemzetbiztonságot

Sitaraman szerint az amerikai védelmi ipar koncentrációja bizonyítottan ártott az amerikai nemzetvédelemnek. Az amerikai kormányzati ellenőrzési hivatal, a GAO 2019-es jelentése szerint az abban az évben kiírt 183 nagy fegyverbeszerzési beszerzés 67 százalékában egyáltalán nem volt verseny, a megkötött szerződések felét pedig az öt nagy beszállító egyike nyerte meg.

A Pentagon egy 2018-as jelentése szerint a hadsereg beszállítóinak monopolhelyzete már ellátásbiztonsági kérdés. Bizonyos eszközöket csak egyetlen gyártótól tudnak beszerezni. Vannak cégek, amelyek direkt erre játszanak. Ilyen például a TransDigm Group, ami folyamatosan vásárolja fel azokat a cégeket, amelyek ritka repülőalkatrészeket gyártanak, majd megemeli ezek árát. Vagy amilyen az L3 Technologies, amivel annak ellenére kénytelen szerződni a kormány, hogy a cég 2015-ben egy perben elismerte, hogy hibás célzórendszereket adott el az amerikai haderőnek.

Technológiai fronton külön veszélyforrást jelent, hogy ha egy beszállítótól függnek, azzal „technológiai monokultúra” alakulhat ki, az pedig ezen a területen kiemelt sérülékenységet jelent: ha megtörik a rendszert, az egész rendszert megtörik.

Összefoglalva:

az, hogy pár cég kezében koncentrálódik az egész technológiai szektor, csökkenti a versenyt, visszafogja az innovációt, jelentősen növeli az Egyesült Államok kitettségét a kínai gazdasági nyomásgyakorlásnak, értékes technológiákhoz juttathat egy rivális hatalmat, és még a védelmi kiadásokat is jelentősen növelheti.

Sitaraman szerint tehát a Kínával együttműködő, versenytársaikat erőfölényükkel elnyomó nagy techcégek védelme helyett valójában ezek monopóliumának megtörése, a kutatás-fejlesztés közfinanszírozása és a verseny növelése a követendő út. Például az, hogy kettéválasszák a Facebook közösségi hálózatát és üzenetküldő szolgáltatásait, vagy megakadályoznák, hogy az Amazon saját termékeivel kereskedjen a platformján, kiszorítva onnan a független gyártókat.