Ugyan az elmúlt napokban egyre inkább terjedni kezdett a kínai közbeszéden az a vélekedés, hogy az új koronavírus nem is Kínából származik, a világ járványügyi és közegészségügyi szakértő ennek ellenére meglehetősen biztosak benne, hogy a COVID-19 tényleg Vuhanból indult el világhódító útjára. 

És a vírus hatékony terjedését az is segíthette, hogy azok, akik korán felismerték, hogy baj lehet, vagy nem merték ezt jelezni, vagy ha jelezni próbálták, akkor felléptek ellenük. Ennek a jelenségnek lett tragikus alakja a vuhani orvos, Li Venliang, aki már decemberben megpróbálta figyelmeztetni kollégáit arra, hogy egy újfajta vírus szabadulhatott el, de a rendőrök rászóltak, hogy ne terjesszen rémhíreket. Vi végül megfertőződött a koronavírusban, és február elején meghalt. 

Hogy hogyan működött pontosan a megfélemlítések és félrenézések rendszere a koronavírus esetében, arról (ha valaha egyáltalán) csak a járvány vége után fogunk többet megtudni. De hogy maga a kínai rendszer hogyan működik egy ilyen vészhelyzet idején, arról sokat elárul a Reuters friss tényfeltáró anyaga, melyben egy másik betegség, az afrikai sertéspestis kínai terjedését elősegítő jelenségeket mutatták be.

Az afrikai sertéspestis megtévesztő magyar neve ellenére (a pestis tudnillik bakteriális eredetű) vírusos fertőzés. Közvetlenül nem veszélyes az emberre, de így is súlyos következményei vannak: sok tízmillió disznót kellett miatta levágni és nagyon komoly károkat szenvedett el miatta a világ mezőgazdasága és gazdasága. És mint a Reuters írja, nyomozásuk során arra jutottak, hogy a sertéspestis terjedését nagyban segítette, hogy rengeteg esetet egyszerűen nem jelentettek Kínában. Amiatt pedig, hogy Kínában alulkezelték a fertőzés terjedését, az könnyebben tudott eljutni más országokba is: a betegség kínai felbukkanása óta már tíz ázsiai országban mutatták ki a sertéspestist. 

Elemzők szerint amiatt, hogy Kína nem adott hiteles információkat a járványról, a húsipari szereplők és a kormányok csak sötétben tapogatózhattak, senki nem tudta megmondani, milyen gyorsan terjed a kór, emiatt pedig nehezebb volt felkészülni rá. 

A kínai mezőgazdasági minisztérium azt válaszolta a Reutersnek, hogy ők minden esetben korrekten és pontosan tájékoztattak mindenkit a betegség terjedéséről, és amúgy is zéró tolerancia van az országban a betegségeket nem bejelentő állattartókkal szemben. Gyökeresen más képet festettek viszont a helyzetről azok a gazdálkodók, iparági elemzők és beszállítók, akik a hírügynökségnek nyilatkoztak: több mint egy tucatnyi kínai gazda számolt be például arról, hogy az általuk jelentett eseteket a helyi hatóságok nem továbbították Peking felé, így azok sosem kerültek be a hivatalos állami statisztikába. 

A beszámolók szerint sokszor azért nem, mert a helyi tartományoknak kellett volna kárpótlás egy részét kifizetni a leölt állatok után, erre viszont nem volt pénzük. Emellett pedig a helyi politikusok féltek a következményektől is: senki nem akart olyan vezetőnek tűnni, akinek a régiójában tömegesen kell leölni a kínai mezőgazdaságban rendkívül fontos állatokat. 

Minden a legnagyobb rendben a koronavírussal is

A Reuters riportja szerint hasonló reakciók indultak be Kínában az emberre is veszélyes koronavírus megjelenése után: miután január 9-én nyilvánossá vált az első haláleset, a kínai hatóságok napokon át azt kommunikálták a nyilvánosság felé, hogy minden az ellenőrzésük alatt van és a vírus amúgy sem terjed könnyedén. 

Ezt annak ellenére tették, hogy ekkor még nagyon keveset lehetett tudni a koronavírus természetéről, és nem is vehettek elég mintát Vuhanban, mivel ehhez nem volt megfelelő az infrastruktúra: a szükséges ellenőrző eszközök csak január 20-án érkeztek meg a vuhani kórházakba, addig minden mintát Pekingbe kellett küldeni, ami miatt 3-5 nap alatt derült csak ki, hogy valaki koronavírusos-e. Ebben az időszakban, azaz január 9-e és 20-a között Vuhanban a kórházban megfigyeltek számát 739-ről 82-re csökkentették, és alig jelentettek új eseteket. 

Pedig ekkor a kórházban dolgozóknak már világosan tudniuk kellett, hogy a vírus terjed emberről emberre. De érdemi fellépés több mint tíz napon át nem történt, erre ugyanis senki nem adott engedélyt. Vuhanban sem állt le ebben az időszakban az élet: január 19-én például egy negyvenezres tömegrendezvényt tartottak a városban, pedig ekkor már nagyon sok jele volt annak, hogy a vírus könnyen fertőz.  

Nem nehéz belátni, hogy ez az állapot komolyan hozzájárulhatott a helyzet súlyosbodásához. Peking végül január 20-án lépett közbe: ekkor szólalt meg Hszi Csin-ping, ekkor kezdtek el az országos médiában is egy új, emberről emberre terjedő vírusról beszélni, majd pár nappal később jött előbb Vuhan, majd több további város karantén alá helyezése, és szigorú közegészségügyi intézkedéseket léptettek életbe. 

Azóta is foglalkoztatja a Kínával foglalkozó elemzőket, hogy Hszi miért reagált ennyire lassan, miért csak ennyire későn kezdtek el érdemi lépéseket tenni a vírus megállításáért. Hogy egy ilyen vírus mekkora fenyegetést jelenthet, arról Hszinek alighanem pontos képe van, hiszen a 2003-as SARS-járvány idején a Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja volt. Épp ezért írt az Atlantic-ben nemrég arról Zeynep Tufekci, hogy Hszi január közepéig jó eséllyel nem is értesült a vírus valódi természetéről. 

Cikke szerint nem nehéz elképzelni egy olyan helyzetet, amikor a Vuhant is magában foglaló Hupej tartomány vezetői egyszerűen nem jelentették az eseteket a központi kormány felé. Vagy félve a következményektől, vagy bízva abban, hogy képesek lesznek maguk megbirkózni a helyzettel. 

Közben pedig az épp a Hszi hatalomátvétele után kiépített megfigyelő- és cenzúrarendszer is visszaüthetett: mivel a kínai interneten elvétve lehet csak megfogalmazni kritikus véleményeket vagy 'negatív' híreket, az internetet felügyelő szervek sokáig nem is nagyon futhattak bele semmiféle arra utaló jelzésbe, hogy valami gond lehet Vuhanban. Pedig a 2003-as SARS-járvány idején éppen az online terjedő üzenetváltások voltak az első jelei a betegség megjelenésének. Ezeket a jelzéseket akkor egy nemzetközi járványügyi szervezet regisztrálta, amely a WHO-hoz fordult, a WHO pedig elkezdett nyomást gyakorolni Pekingre. (Az is számíthat persze, hogy a soft power-jellegű globális terjeszkedés közepette azóta Kína jóval nagyobb befolyásra tett szert a WHO-ban.)

És egész biztos nem segített az sem, hogy kezdetben a hatóságok léptek fel azokkal szemben, akik a helyzet komolyságára akarták felhívni a figyelmet. Li Venliang említett esete mellett Vuhanban még hét ember ellen indult eljárás 'hamis' információk terjesztésének vádjával. 

Pont Li halála után pár napig láthatóan zavarba került a kínai cenzúra is: több kritikus poszt és cikk is felbukkanhatott a kínai neten, de aztán hamar visszaállít a régi rend. A Reuters újságírói láttak utasításokat, melyeket kínai online szerkesztőségeknek küldtek a hatóságok, és melyben arra szólították fel az újságírókat, hogy ne közöljenek 'ártalmas információkat' és negatív történeteket. 

Később ugyan Hszi azt mondta, hogy ő már január 7. óta tudott a koronavírusról, és személyesen felügyelte a védekezést, de az Atlantic szerzője szerint az egyetlen erős vezető köré épülő kínai rendszerben elképzelhetetlen lenne, hogy Hszi ne ezt állítsa. Még akkor sem, ha sok jel utal arra, hogy a probléma tényleges mértékével csak később szembesülhetett. 

Azóta sem lett jobb a helyzet

A sertéspestis amúgy a Reuters újságírói szerint egész biztosan nem érte teljesen váratlanul Pekinget: a kaukázusi régióban ugyanis 2007 óta pusztított a kór, és szakértők régóta figyelmeztettek arra, hogy csak idő kérdése, míg átterjed Kínába. Mivel a sertéspestis ellen jelenleg nincs orvosság, az egyetlen hatékony védekezési módszer a megelőzés: a megfertőzött állatokat le kell vágni, és meg kell próbálni megakadályozni, hogy a betegség tovább terjedhessen. 

Ennek ellenére amikor a sertéspestis megérkezett Kínába 2018 augusztusában, nagyon könnyedén kezdhetett terjedni az országban. Az első eset jelentése után több mint négy hétnek kellett eltelnie, hogy a fertőzött tartományban leállítsák a sertések szállítását. A következő hónapokban látványosan terjedt a betegség az országban, de mindenhol egyformán: épp a legnagyobb sertéstenyésztő tartományok voltak azok, ahol szinte egyáltalán nem jelentettek eseteket. Annak ellenére sem, hogy közben sok iparági pletykát lehetett hallani arról, hogy ezekben a tartományokban is milliószám kell levágni a megbetegedett állatokat. 

Gazdák beszámolói szerint nem egyszer a helyi tisztviselők segítettek eltüntetni a tetemeket, de sosem tesztelték, hogy az állatok fertőzöttek voltak-e. Ekkor ráadásul nem is lehetett kereskedelmi forgalomban olyan tesztet kapni, amivel bárki maga otthon megállapíthatta volna, hogy afrikai sertéspestistől szenvednek-e az állatai, Peking ugyanis ezek forgalmazását betiltotta. Persze a gazdák ettől még elég pontosan tudták, hogy mi okozza azokat a szörnyű tünteteket, melyek általában egy hét alatt végeznek is az állatokkal. 

Voltak, akiknek azt tanácsolták, hogy azért ne jelentsék a beteg állataikat, mert akkor a szabályok szerint három kilométer sugarú körben az összes többi gazda sertéseit is le kéne ölni, azaz a szomszédaival szúrna csak ki. 

És mivel lehetett hallani történeteket arról, hogy gazdák a beígért kárpótlásnál kevesebbet vagy egyáltalán semmit nem kaptak meg, sokan voltak, akik a fertőzés első jelére gyorsan vágóhídra küldték az állatokat, ezzel pedig a sertéspestis bejutott az élelmiszerláncba. És ugyan a kór emberre nem veszélyes, de így sokkal jobban tudott terjedni, sok nem hivatalos telepen ugyanis éttermi moslékkal is etetik az állatokat, a vírus pedig a húsban akár hetekig is képes életben maradni. 

A kínai állategészségügyi hatóság szerint a moslékkal etetés miatt legalább 23 esetben terjedt tovább a sertéspestis 2018-ban. Ráadásul a vágóhidakról aztán tárgyakon a többi gazda is széthordhatta a vírust, megfertőzve otthon a saját állatait is. Bevett gyakorlat lett, hogy a gazdák a beteg állatokat adták el. Ha már nagyon látványosak voltak a tünetek, akkor nyomott áron. Voltak tisztviselők, akik szintén ezt javasolták a gazdáknak: mivel az állatokat megmenteni úgy sem lehet, érdemes tovább adni rajtuk minél gyorsabban. 

Az elhullott állatokkal sem volt egyértelmű, hogy mit kell csinálni: sok tartományban panaszkodtak arra a gazdák, hogy nem kaptak semmiféle segítséget. Voltak, akik egyszerűen az út mellé vagy egy erdőbe hordták a tetemeket, mások ismerőseik vagy rokonaik földjén ásták el azokat. 

Peking 2019 augusztusában, egy évvel a vírus megjelenése után reagált érdemben: ekkor közölték, hogy büntetés vár azokra a helyi hivatalnokokra, ahol nem jelentik a sertéspestises eseteket. Az agrárminisztérium szerint több mint 600 személyt büntettek már meg ilyen ügyek miatt. Nem sokkal korábban tették kötelezővé a vágóhidak számára, hogy minden vágásra hozott disznófalkát tesztelni kell. Ekkor azonban ez már nem sokat ért: 2019 szeptemberében például az ausztrálok végeztek egy kutatást a reptereiken ázsiai utasoktól lefoglalt húskészítményekről, és azt találták, hogy az összes étel 48 százalékában ott volt a vírus. 

Arról a mai napig ellentmondó információkat lehet hallani, hogy a kínai sertésállomány hány százalékát kellett levágni, különféle értesülések alapján 20-40 és 60 százalékról is lehet olvasni, de az biztos, hogy a vírus hatalmas károkat okozott a kínai mezőgazdaságban. Ráadásul messze nincs is még vége, a járvány jelenleg is tombol, vannak ugyanis régiók, ahova már másodszor tért vissza a kór. Egy gazda pedig arról beszélt a Reutersnek, hogy amikor idén januárban megjelentek nála a hatóságok, azt jegyezték fel, hogy 180 sertése van. Holott csak kettő élte túl a pusztítást.