Bod Péter Ákos: A politikai kockázat nagyobb a gazdaságinál

• Bod Péter Ákost, a Budapesti Corvinus Egyetem professzorát, az MNB egykori elnökét (1991-1994) kérdeztük a járvány nyomán bontakozó gazdasági válság hatásairól és a magyar kormány eddigi lépéseiről.
• Szerinte a magyar kormány késésben van, és nem ott segít, ahol leginkább kellene.
• A nagy nyugati mentőcsomagok szerinte túlzások, és Európában irreálisak is.
• Az európai szolidaritás hiánya, és a magyar kormány felhatalmazási törvénye szerinte nagyobb kockázatot rejt, mint a termelés ideiglenes visszaesése ezekben a hetekben.

Számos bejelentés hangzott el a kormány részéről gazdasági mentőcsomagokról, bár sok esetben még nem ismertek a konkrét rendelkezések, csak a fő vonalaik. Az eddigiek mennyire tűnnek jól átgondoltnak, hatékonynak?

Az első megjegyzésem az volna, hogy a magyar kormány elkésett. Egy halom intézkedést már korábban meghozhattak volna. Kiváló példák álltak előttünk, akár az olasz, akár a német intézkedések, amelyek a nehéz helyzetbe kerülő háztartásokat, vállalkozásokat, és az ott dolgozó munkaerőt támogatják arra az átmeneti időre, amíg ki nem tisztul a kép. Ezekkel 2-3 hónapig fenn lehet tartani a gazdaság reagálóképességét. 

Ehhez képest az eddigi hazai bejelentések leginkább a vállalati szférára reflektálnak, a cégek hitelhez jutását, adóteher-csökkentését irányozzák elő. Illetve elég zavaros szövegek szintjén szó van még munkahelyteremtésről is, csakhogy ez szerintem nem kormányzati feladat. 

Azt kellene figyelembe venni, hogy a válság után más lesz a kereslet és a kínálat szerkezete. Hogy pontosan milyen, azt nincs ember, aki előre meg tudná mondani, ezt majd a piac kialakítja. Ezért nem a korábbi munkahelyek visszaállítása lenne az alapvető feladat, hanem annak a munkaképességnek a megőrzése, amely az új szerkezet indulásakor lesz fontos. 

Számomra ezért meghökkentő, hogy a szociális helyzet kezelésére eddig éppen csak utalt a miniszterelnök. Pedig nagyon sokan vannak olyan alacsony jövedelmi szinten, amelyből 1-2 hónapos tartalékolást sem lehet elvárni. 

Arról lehet szó, hogy nincs elég pénze a magyar kormánynak? Kényszerű spórolás vagy a kreativitás hiánya lehet az elmaradó szociális intézkedések mögött?

Ha eltekintek attól, hogy átcímkéznek, esetleg átcsoportosítanak fel nem használt kereteket, akkor nagyon nagy lépés valójában nem történt. Holott a válság előtt elindított nagy állami beruházások azonnali felülvizsgálásával óriási összegeket lehetne felszabadítani. Hiszen már most látható, hogy nem lesz visszatérés a régi kerékvágásba. 

Újraindul majd az európai gazdaság, és remélem mielőbb a magyar is, de ez fokozatos lesz, ágazatonként eltérő, és így nem lesz egy határnap, ami után azt mondhatjuk, hogy akkor mától normalizálódott a helyzet. A tömegturizmus például nem tud majd beindulni, míg az alkatrészgyárak, elektronikai üzemek, és a jól automatizált gyártósorok esetében a normalizálódás talán csak hetek kérdése lesz. 

Én azt látom, hogy mintha újra akarná indítani a kormány azt, ami volt. Van egy halom fejlesztési projekt, amire uniós pénzeket ígértek, de le kellene állítani őket, vagy beléjük se kéne már kezdeni, mert nem lesz rájuk szükség. Máshol viszont szükség lenne ezekre a pénzekre az átállás után. 

Nem akarnak hozzányúlni a deficitszámhoz, nem világos, hogy miért; és nem akarnak hozzányúlni a nagy állami beruházásokhoz és elkötelezettségekhez. A szent tehenek érintetlenek maradtak. Centralizálásra használja fel a kormány azt a többlethatalmat és alkalmat, amit az élet eléje tett.

Mi lesz más, amire fel kellene inkább készülni, és hogyan kellene készülni rá?

Ha elmúlik ez a rendkívüli helyzet, akkor utána nem ugyanabban a struktúrában fogunk dolgozni, fogyasztani, közlekedni és együttműködni a partnereinkkel, mint eddig. Azt is feltételezem, hogy a nagyon hosszú szállítási láncolatokat a cégek lerövidítik, és új, közelebbi beszerzési forrásokat keresnek. 

Lesz olyan vállalat, amelyik az év eleji terhelésének sokszorosára kap majd megrendelést, és az lesz a problémája, hogy nem talál elég embert. Másnak az lesz a problémája, hogy nem lesz a termékeire szükség. 

Az átállás a távmunkára, vagy a csomagszállítási szolgáltatások meglódulása, felgyorsított egyébként is létező folyamatokat. De ha valaki nagy hitelt vett fel egy élményfürdőre, akkor valószínűtlen, hogy az a következő három évben nyereségesen megvalósítható volna, ezért az ilyesmit el kellene inkább felejteni. Közben más iparágak felpörögnek, például az online kapcsolattartás tartósulhat, ha rájönnek a cégek, hogy nem szükséges visszatérni a régi munkaszervezéshez, mert gazdaságosabb egy másik modell. 

A kormánynak nem kell előre tudnia, hogy pontosan milyen változások jönnek, de az már kormányzati felelősség, hogy az alkalmazkodást segítse. Úgy például, hogy a munkanélküli segélyezést ne egy abszurdul rövid, esetünkben 3 hónapos időszakra adja, mert ez még normális viszonyok között sem elégséges. Ha a magyar munkaerőpiac volna a világ legrugalmasabbja, akkor lenne ez csak reális, de nem ez a helyzet. 

A forint gyengülését mennyire látja aggasztónak?

A nemzeti bank minden figyelmeztetés ellenére súlyosan - körülbelül másfél évvel - elkésett az intervencióval. Az inflációs trend 2016-tól egyértelműen felfelé vezetett, és ennek egyik oka a monetáris politika volt. 

A monetáris politika a gazdasági növekedésnek akarta magát alárendelni. Megértette a világ, hogy az MNB-nek nem olyan lényeges az alapfeladatát elvégeznie, nevezetesen a valuta értékállóságát biztosítania, holott ez törvényben rögzített kötelessége volna. Nem tartotta feladatának azt sem, hogy a külső értékállóságra, vagyis az árfolyamra figyeljen. Ezért gyengült a forint és növekedett az infláció. Ha egy inflációs országban a kamatszint a nulla környékén van, akkor józan ésszel az ember nem szívesen tart ott sok aktívát. 

A múlt heti finom kamatemelés, és a keddi bejelentés - ami valójában további emelést jelent - némileg segít. De közben megint a növekedést akarja helyreállítani a nemzeti bank, és ezért hitelezésre szorítaná rá a kereskedelmi bankokat, egészen különös módon 4 százalékos prémiummal megtámogatva őket. Ez különlegesen nagyvonalú gesztus, főleg egy olyan bankszektorral szemben, amelyet ugyanez a kormányzat többletadóval akar éppen sújtani.

Az árfolyamváltozékonyság nagyon komoly teher a gazdaságon. Mert ez mindenfajta kiszámíthatóságot ront, még az exportőrök is érzik a többletkockázatot, pedig nekik elvileg örülniük kellene a forintgyengülésnek. Nem véletlen, hogy Magyarország külső megítélése nem túl kedvező, a kormány minden öndicséretének ellenére sem. Az egyik nagy hitelminősítőnél egy fokkal van a bóvli fölött, és két fokkal a másik kettőnél. 

Ha valaki idejön, akkor meg is kéri az árát, és ebből egy ördögi kör alakul: a kormányzat panaszkodik, hogy a külföldiek kiviszik a pénzüket; ők meg azt mondják, csak akkor mernek belépni, ha a kijáratot közben mindig szemmel tudják tartani, mert nem lehet tudni, hogy mikor kell elszaladni. 

Azok az óriási hitelgarancia- és mentőcsomagok, amelyekkel a nyugati kormányok mostanában jelentkeztek, reálisak? Ezek csak nagy szavak a gazdasági szereplők megnyugtatására? Pénzt fognak nyomtatni? Vagy van mögöttük fedezet is? 

Azt feltételezem, hogy nagyobbak a bejelentések, mint amire szükség van, és sokszorosai annak, mint amit fel fognak használni. Amikor azt mondják, hogy "rendelkezésre állunk, amíg csak kell", vagy "garanciát adunk minden beruházásra, ami lesz", akkor érdemes azt is tudni, hogy ha nagyon jól megy majd a világ, akkor ezeket nem kell igénybe venni, ha viszont nagyon rossz lesz a helyzet, akkor azért nem kell, mert nem lesz sok beruházás. 

A politikusoknak nehéz dilemmát okozott, hogyan kezeljenek egy influenzánál komolyabb, de bubópestisnél enyhébb lefolyású járványt. Végül úgy döntöttek, hogy nem vállalják a gazdaság és a társadalom hétköznapi kényelme szempontjából egyszerűbb megoldást, hogy fusson csak végig a fertőzés, és akit elér, azt majd talán meggyógyítják, amíg bírják. Ebből a döntésükből az is következett, hogy kellett valamit mondaniuk, hogy mi lesz a gazdasággal. A 2008-as válságban bevált fordulathoz nyúltak, miszerint "kerül, amibe kerül, odaállunk mögétek".

Ennek azért nincs sok értelme, mert a legtöbb ország csak a társadalom egyik zsebéből tud átcsoportosítani pénzt egy másikba, ezért ezeket az ígéreteket nem tudják komolyan teljesíteni. Leszámítva az Egyesült Államokat, amelynek a valutája világvaluta, és így viszonylag könnyen hígítható egy darabig.

Ezért részben erőt sugárzó, megnyugtatásul szánt szólamok ezek. Amilyen modellszámításokat láttam, azok alapján a most megígért összegeknek csak a töredékére lesz szükség. A gazdasági élet új technikákkal, és némileg új szervezeti viszonyokkal folyamatosan aktivizálódik. Nem visszaáll, hanem aktivizálódik. Az év második felében egy halom intézkedés okafogyottá válik majd. 

Hogy a problémák nem múlnak el, de más formát vesznek, azt el tudom képzelni. De erre majd kialakulnak a védekezési formák, mint történt az olajválság idején, amikor át kellett szabni azokat az ágazatokat, amelyek sokat fogyasztottak. Például a 25 litert fogyasztó motorok gyártásával leálltunk, a 6 literesre átálltunk. A gazdaság ezeket a változtatásokat már most is csinálja. Például amikor a nagyvállalatok látták, hogy Kína mennyire rosszul kezelte sokáig a járványt, akkor elkezdtek más beszerzési források után nézni, hogy ne legyenek annyira kiszolgáltatva nekik, és ugrásszerűen megnőtt emiatt az év elején a vietnami és mexikói termelés. Ugrásszerűen fel fog gyorsulni a digitalizáció is, ahol csak lehet, igyekeznek majd a cégek kevésbé függeni a munkaerőtől. A piac gyorsan alkalmazkodik, ezért a termelési oldalt tekintve a második félévre optimistább vagyunk. A politikai megoldásokat tekintve már kevésbé.

Miért?

Tartok a kormányok megerősödésétől, mert nagyon rossz példával álltak elő a válság kezdetén. Még a németek is exporttilalmat mondtak ki bizonyos termékekre, pedig róluk ezt nem gondoltam volna. Magyarország is így tett, holott ez súlyosan sérti az európai jogot. 

Az európai gazdaság nem tud labdába rúgni, ha a schengeni zónán belül határok vannak, márpedig most vannak, és félő, hogy a kormányok az indokoltnál tovább tartanak fenn rendkívüli intézkedéseket. Sok példát láttunk erre, demokratikus országok esetében is. Franciaországban például 2016 elején volt utoljára komolyabb terrortámadás, de utána még két és fél évig fenntartotta a kormány a rendkívüli állapotot. 

Magyarország számára óriási problémát jelentene, ha a schengeni határok tartósan megmaradnának, akkor elbúcsúzhatnánk az iparok jelentős részétől. A magyar munkaerőnek legalább 8 százaléka ingázott eddig, de Budapesten sincs ukránok nélkül építkezés már. Ilyenek miatt mondom azt, hogy a politikai kockázat nagyobb, mint a gazdasági.

Mitől függ, hogy mennyire lesz nehéz a következő néhány év?

A politikai kockázat okoz leginkább fejfájást az elemzőnek. Riasztó a szolidaritásnak az a hiánya, ami Európában a válság elején kibukott, bár most már próbálnak segíteni a helyzeten valamennyit. 

A magyar kormány a viselkedését különösen érthetetlennek tartom, hiszen a válság tanulsága nem az, hogy bármit meg tudunk oldani egymagunk. Ekkora országméreteknél abszurd a nemzetállamok visszaépítésének a koncepciója. Ha versenyben akarunk maradni Kínával, és különösen az USA-val, akkor nem kérdés, hogy az érték- és érdekközösségnek kell érvényesülnie Európában. Ezért nem tudom hova tenni a magyar hivatalos személyiségek reakcióját a külső kritikákra. 

Ahogy nem tudom hova tenni a kritikákat kiváltó felhatalmazási törvény igénylését sem egy olyan kormányzat részéről, amelyiknek minden, de minden jogszerű eszköze megvolt eddig is, hogy belátása szerint cselekedjen. Itt van egy olyan kollíziós pálya, aminek a folytatását az ember el se meri képzelni, de ha mégiscsak gondolkozik róla, akkor olyan irdatlan mértékű politikai kockázatot lát, ami minden stabilizálási kísérletet zárójelbe tesz.