Nem valószínű, hogy a világjárvány teljesen átalakítaná a társasági életünket

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem

Yascha Mounk, a Johns Hopkins Egyetem docense, az illiberalizmus előretöréséről szóló The People vs. Democracy szerzője arról írt az Atlanticen, hogy katasztrófa idején könnyű abba a hitbe esni, hogy minden teljesen meg fog változni, de ez szinte mindig tévhit. Szerinte 5-10 éven belül kb. ugyanannyi tömegrendezvény lesz, mint a világjárvány előtt, mert emberek vagyunk.

1974-ben Jib Fowles szociológus bevezette a kronocentrizmus fogalmát, ez az a meggyőződés, hogy az ember saját kora fontosabb más időszakoknál. Az elmúlt hetekben érthetően megnőttek az ilyen hangok, akadémikusok, értelmiségiek, politikusok és vállalkozók is hangzatos kijelentéseket tettek arról, hogy milyen elsöprő változásokat generál a pandémia.

New York Times történészek és közgazdászok nyilatkozatai alapján azt írta, most láthatjuk „a világgazdaság az általunk ismert végét”, baloldalról azt írták, eljött a neoliberalizmus vége, míg a Bloombergen egy jobboldali befektető úgy vélte, a világjárvány beütötte az utolsó szöget a globalisták koporsójába.

Sokan arról írnak, a társadalmi érintkezés már sosem lesz ugyanolyan. A vuhani tapasztalatok alapján pszichológusok figyelmeztettek, hogy sokan annyira félni fognak a fertőzéstől, hogy nem merik elhagyni az otthonukat, míg mások a puszik, ölelések és kézfogások végét várják a vírustól. Az Economist szerint a fiatalok körében csökkenni fog az alkalmi szex, és mivel a kocsmákban nehéz lesz a társadalmi távolságtartás, a legnagyobb német magazin már az éjszakai élet végét jósolta.

De Mounk szerint messze nem biztos, hogy a világjárvány radikálisan megváltoztatná a globalizáció irányát, és szinte biztos, hogy nem fogja megakadályozni az embereket abban, hogy aktív társadalmi életet éljenek, akár éttermekben, bárokban vagy partikon.

Az I. világháború végén megjelent spanyolnátha is több 100 millió embert megfertőzött, és a Föld teljes lakosságának 3-5 százalékát kiirtotta. Akkoriban úgy tűnhetett, hogy az élet már soha nem lehet normális, hiszen mégis miért vállalna valaki ekkora kockázatot, hogy csak igyon egyet a barátaival vagy zenét hallgasson.

Csakhogy az I. világháború nyomorúságos évei és a világjárvány lecsendesedése után jöttek az üvöltő 1920-as évek, az emberek úgy érezték, szinte elsodorják őket a változások. A vírus több embert ölt meg, mint a leghalálosabb háború az emberiség addigi történelmében, de ez nem csökkentette az emberiség szocializációs szándékát. (Erről is lehet olvasni az első magyar köztársaságról szóló könyvben.)

Az emberiséget a története során újra és újra járványok sújtották, és bár ezeknek voltak mindenféle hosszú távú következményeik (például egyes történészek szerint Nyugat-Európa egyes részein részben emiatt szűnt meg a jobbágyság), a járványok hosszú távon nem akadályozták meg az embereket abban, hogy egymás társaságát keressék.

Nem csak járványokra igaz ez. Amikor a 2000-es években öngyilkos merénylők rendszeresen robbantottak olyan városokban, mint Bagdad vagy Tel-Aviv, az emberek akkor is ragaszkodtak a megszokott életükhöz, és amikor Franciaországban is rendszeresebbé váltak a terrortámadások, a kávézókba és a klubokba járók akkor sem fogyatkoztak meg. Sőt sok olyan országban, ahol magas a lövöldözések és emberrablások aránya (például Brazília, Mexikó vagy Guatemala), pezsgő éjszakai élet folyik.

Mounk szerint a járvány politikai és gazdasági hatásaira vonatkozó előrejelzések is megalapozatlannak tűnnek, mert általános szabály, hogy túlságosan koncentrálunk a jelen valóság (észlelt) irracionalitására, és túl keveset foglalkozunk azzal, minek kellene történnie, hogy valami jobb legyen. Sokak szerint a világjárvány megmutatta, hogy szükség van univerzális egészségügyi ellátásra, és hogy a hosszú ellátási láncok távoli országokat sokkal érzékenyebbé tehetnek válság idején.

De sok intézmény fennmarad, mert azok, akik profitálnának a változásból, nem tudnak hatékonyan együtt dolgozni, vagy megállapodni a változtatás módjában. Szinte mindenki egyetért abban, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa a jelenlegi formájában nem képes megőrizni a békét a legsúlyosabb helyeken, például Szíriában. De mivel a különböző kormányoknak eltérő elképzeléseik vannak arról, hogy az ENSZ BT-t hogyan kellene megreformálni, és mivel az állandó tagok nem szívesen csökkentenék a befolyásukat, a rendszer nem változik.

Ugyanígy nem várható, hogy a globalizáció vagy a neoliberalizmus véget ér: ha például a világjárvány rámutatott arra, hogy érdemes visszavinni a gyártást az USA-ba/Európába egy esetleges 10-30-50 év múlva bekövetkező válság miatt, a rövid távú árverseny miatt nem érné ez meg a cégeknek. Persze lehet, hogy apró változások lesznek, például a kormányok megpróbálják serkenteni a kritikusabb áruk hazai gyártását, de ez aligha állja útját a globalizációnak.

A szerző korábban arról írt, hogy az autokráciák gazdasága több mint egy évszázada először elkezdték felvenni a versenyt a liberális demokráciákkal. Kína például látszólag túl van a járvány legrosszabb következményein, miközben sok demokratikus ország küzd vele.

A fekete halál – ami az emberi történelem legpusztítóbb pestisjárványa volt, és ami miatt 75–200 millió ember halt meg a 14. század közepén – nem gyengítette meg a feudális rendszert. De a középkori urak felismerték, hogy irracionális egy olyan gazdasági rendszer, ami a lakosság hatalmas részét alultápláltan hagyja, így összehangoltan cselekedtek, hogy orvosolják a rendszerszintű kudarcot. De a halálos áldozatok nagy száma annyira kimerítette a rendelkezésre álló munkások körét, hogy a jobbágyok erősebb tárgyalási helyzetbe kerültek, ezt viszont a kortársak egyáltalán nem tudták megjósolni.

Mounk felidézi egy müncheni múzeumban látott emlékét: a kiállításon az látszott, hogy az emberiség populációja folyamatosan nőtt a történelem során, és ez csak a 14. században és a 20. században akadt meg: a fekete halál és a spanyolnátha miatt. Még a II. világháború és a holokauszt áldozatai sem okoztak ekkora visszaesést. Lehet, hogy a koronavírus-világjárvány a Szovjetunió szétesése óta a legnagyobb történelmi esemény lesz, és még évekig sokan fognak szenvedni miatta, de így is érdemes elkerülni a kronocentrizmust, az emberiség túléli ezt a járványt, és ahogy sok másik katasztrófából, ebből is tanul. A világ, amiben élni fogunk, nagyjából ugyanolyan lesz, mint volt. (Michel Houellebecq francia író szerint is, csak egy kicsit még rosszabb.) (Atlantic)