Az elátkozott köztársaság: a modern Magyarország a nagy véres káoszból született, és abba is halt bele

2018 egyik legjobb magyar könyve Hatos Pál történelmi műve, Az elátkozott köztársaság – Az 1918-as összeomlás és forradalom története. A 425 oldalas könyvben Tisza István – az illiberálisnál is kevésbé demokratikus – rendszerének bukásától követhetjük végig az első magyar köztársaságot eredményező forradalmon át a Károlyi-féle külpolitika kudarcán keresztül a Tanácsköztársaság kikiáltásig, és végül néhány oldal arról is szól, milyen emléke maradt az első népköztársaságnak, és a végére teljesen meghasonlott Károlyi Mihálynak. A századik évforduló – és az Orbán-kormány Tisza-kultusza – jó alkalmat teremtett arra, hogy elemezze a legkevesebbet tárgyalt forradalmat.

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Jaffa Kiadó, 2018. 486 oldal

A könyv nagy erénye, hogy végig tele van rengeteg apró érdekességgel, miközben a társadalom minden rétegében jelentkező változást megemlít. Mint kiderül, a forradalom és a modern magyar történelem kezdete annyira bonyolult és színes, hogy nem is lehet röviden megfogalmazni, miért alakultak a dolgok az összeomlás utáni hónapokban úgy, ahogy.

Minden adott volt egy jó kis forradalomhoz

Miközben főleg a szegények nyögték a világháború terheit, a gazdagok jól megszedték magukat rajta, sőt a papok is igyekeztek kizsákmányolni a parasztságot, például kérték, hogy menjenek vasárnap is dolgozni. Nem csoda, hogy ettől, illetve az orosz hadifogságból hazaérkezők elitellenessége miatt durván megfogyatkoztak a hívők. A nők száma ugrásszerűen nőtt a munkaerő-piacon (de továbbra sem vállalhattak tisztséget, és nem is szavazhattak), miután rengeteg férfit vittek a frontra, így a társadalom deformálódott, és bezuhant a születésszám is.

A legélvezetesebbek azok a részek, amikben a kellő iróniával mesélő Hatos Pál a későbbi nagy nevek kellemetlen emlékeit idézi fel: 1918 őszén ugyanis még rengeteg későbbi harcos szélsőjobboldali vagy antikommunista író, újságíró és politikus is lelkesedett a szocializmusért (Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond vagy Szabó Dezső), és az akkoriban sokak szerint ígéretes átalakulásokkal kecsegtető Leninre is többen felnéztek, mint ahogy azt utólag szokás bevallani. (A bolsevik forradalom után sokan arra számítottak – még maga Károlyi is –, hogy egy mindent felforgató világforradalom fog bekövetkezni.)

A kavalkádban olyanok is felbukkannak, mint a későbbi Kilián laktanyában cipő után kutató 13 éves József Attila vagy a 14 évesen még büszke magyar Arthut Koestler. A 18 éves Márai Sándor pedig a Vörös Lobogóba írt lelkendezve Révai József Tizenegyedik ige című verséről, illetve ott volt a Kommunista Írók Aktivista és Nemzetellenes Körének alapítói között – ezekről élete végéig hallgatott. A kétarcú Kosztolányi Dezső pedig később nappal jobbról kritizálta a rendszert, este pedig a Nyugat íróival múlatta az időt.

A Tisza-féle politikai elit az utolsó pillanatig nem értette meg, hogy a nemzetiségek tényleg el akarnak szakadni Magyarországtól. Kunfi Zsigmond erről a rövidlátó parlamenti többségről mondta azt, hogy: „Meghaltak, de még nem tudják.” Ma már elképzelhetetlen, de Zágrábban a vendéglőkben azt üvöltötték, hogy: „Éljen Szerbia!”, és a szerb himnuszt játszották, annyira örültek a magyar összeomlásnak. Ekkor jött rá a politikai elit is, hogy körülöttünk minden népnek jobb diplomáciai kapcsolatai voltak nálunk.

Károlyi Mihály október végi kormányalakítása annyira esetleges volt, hogy igazságügyi minisztert az eskütételre menet, a Budavári Siklóra várakozva szereztek maguknak, de Szladits Károly jogtudós „ijedtében kámforrá vált”, amikor várakozás közben megérkezett a hír, hogy Tisza Istvánt meggyilkolták. Horthy Miklós ekkoriban a hadügyminisztériumban munkáért kopogtatott, Hóman Bálint pedig szakszervezeteset játszott, aminek a nyomát később eltüntette.

Hatos Pál több bal-, de főleg jobboldali mítoszról is lerántja a leplet, például arról, hogy a (hivatalos nevén) Magyar Népköztársaság szabadkőműves puccs volt: ugyan sok szabadkőműves volt a kormányban, de ez nem magyaráz meg semmit, hiszen a szabadkőművesség is többnyire inkább konzervatív-nacionalista volt, és a nemzetek páholyai között is voltak törések.

Alig folyt a vér, mégis rengeteg volt a halott

1918 második felében 120 ezer embert vitt el a spanyolnátha, csak novemberben 50 ezret, a kormány több tagja is elkapta. Olyan gyászos volt a hangulat, hogy az emberek ünneplésre vágytak, így Károlyit 1918. november első két hetén túláradó lelkesedés fogadta, még a Kossuth-nótát is a nevével énekelték.

Maga Károlyi viszont – aki egyébként nagy kártyás és sebességfüggő volt – nem volt elég elszánt: szórakozott volt, a minisztertanácsokról gyakran ki-be járkált, a lábát hanyagul az asztalra dobta, színházba járt, sakkozott (egyszer mattot adott Karinthy Frigyesnek), és a kedvenc kutyája is gyakran mellette volt. Ennek ellenére gondterhelt és melankolikus volt, és egyre inkább belátta, hogy nem lehet egykönnyen talpra állítani a világháborút elveszítő, csődbe jutó országot. A helyzetét hamar nevetségesnek is érezte. Vicces, hogy egy év múlva a bevonuló Horthyt emlegették úgy, mint az „új, jobbra húzó Károlyit”.

Károlyi Mihály gróf, az első magyar köztársaság miniszterelnöke, majd elnöke, 1945 után egy ideig párizsi magyar nagykövetFotó: Roger-Viollet/AFP

Hatos Pál felidézi azt is, hogy milyen antiszemita pogromok zajlottak országszerte, illetve hogy populista, a nemzetiségieket hergelő céllal a magyarok elleni támadások is szaporodtak a külföldi betörésekkel.

Miután olyanná vált a közhangulat, hogy mindenfelé kiragasztották Petőfi Sándor Akasszátok fel a királyokat! című versét – amit Babits Mihály egész életében szokatlan hevességgel szavalt végig a Nagykörút márványasztalain –, több királyi rokon elmenekült, József főherceg pedig megszabadult a Habsburg névtől, és a birtokai után felvette az Alcsúti nevet.

Meglepő lehet, hogy az első köztársaság alatt alig ötven úri áldozata volt a felbőszült parasztságnak, míg több mint ezer névtelen embert végeztek ki, többet, mint a Tanácsköztársaság, és közel annyit, mint a fehér terror idején.

A mostani menekültválsághoz valamennyire hasonlító hangulat alakult ki a külföldi betörések idején is: „November 21-én mintegy 20 000 menekült tartózkodott Budapesten, bő két héttel később már a duplája, több mint 40 000 fő. Napi négy korona segély, néhány rossz ruha, sovány ingyenebéd, valamint fullasztó tömegszállások három kiürített iskolában – ez az, amit Budapest az újra fenyegetett Erdély földönfutóvá tett intelligenciájának nyújtani tudott. Ők természetesen elégedetlenek voltak, tétován nézték azokat, akiknél még tartott a köztársasági mámor, s jó néhányan váltak közülük az antiszemita izgatás könnyen meggyőzhető célközönségévé is. A háború és ukrajnai pogromok következtében jelentős számú galíciai zsidó menekült is Budapesten tartózkodott. A Király utca és a környékbeli szűk utcák talán először mutatták a kelet-európai gettók izgatott képét, az 1919. január 19-i várbeli székely tüntetés elkeseredéséből pedig felhangzott az »Üsd a zsidót!« félelmetes jelszava. A baloldali lapok »álszékelyekről« és »az emberek butaságára támaszkodó antiszemitizmusról« írtak, a baloldali kormány viszont az »idegenek« eltávolítására Idegenellenőrző Hivatalt állított fel.”

Arról is vannak feljegyzések, hogy az emberek több helyen lincseltek a borért, volt, ahol a katonák sortüzet adtak le a falura. A délvidéki Tiszakálmánfalva állomásán egy petróleum- és benzintartályokkal megrakott vonatot fosztogattak, amikor valaki cigarettára gyújtott: a robbanásnak 60 halottja és több száz sebesültje lett.

De a járványok, éhezés és háborúskodás ellenére lassan baby boom lett: a családi élet reneszánszát élte a hazatérő katonáknak hála, közben táncolni is kezdetek járni rengetegen. Sőt, egy darabig úgy tűnt, hogy minden rendben van, a Károlyi-kormány ellátási politikája ugyanis 1918 karácsonyán évek óta nem látott bőséget hozott: volt, ahol húsfelesleg lett, Budapesten államosították a tömegközlekedést, csökkentették a jegyárat, és egyfajta bérlakás-program, hitelakció a veteránoknak, illetve rezsicsökkentés és bankadó is növelte az új rendszer népszerűségét. Az emberek sok év nélkülözés után élni akartak, amit jól érzékeltet, hogy mivel már megjelent az autó, ez volt a történelem első forradalma, ahol gyorsulási versenyeket is rendeztek.

A modern magyar történelem kellemetlen percei

A könyv az élelmiszer-szállítmányoktól a köztársaság alatt egyre kevésbé érkező szénimportig minden gazdaságilag is kulcsfontosságú részletre kitér. Hosszan és alaposan értekezik országrészek elveszítéséről, felidézve a kellemetlen tényt, hogy nem kevés olyan eset volt, amikor magyarlakta területek fordítottak hátat az anyaországnak. Károlyiék híres értelmiségiket küldtek Svájcba, hogy érjék el Párizst, de hiába, ahogy a szabadkőművesek is hiába kilincseltek külföldi páholyoknál a köztársaság védelmében. Ezek a részek talán a legkevésbé izgalmas, de fontos részei a történetnek.

Arról is ritkán esik szó, hogy Károlyi elutasította, hogy közfelkiáltással válasszák elnökké, ugyanis erősebb legitimációt akart, demokratikus választással, amit végül addig halasztották, hogy meg sem tudták tartani, így a népkormány a hatalmát a bukáság önkényesen gyakorolta.

Végül persze a bukásról, az egyre agresszívabb Kun Béláéknak átadott vezetésről és – az 1945 után, a Rajk-perig párizsi nagykövetként dolgozó, mégis a haláláig kommunista – Károlyi emlékezetének alakulásáról is ír a könyv. A végére az olvasónak világossá válik, hogy szinte minden lényeges elemét látta a köztársaságnak, de azt, hogy mi miért történt, ma már talán meg sem értheti.

Ebben a félórás interjúban maga a könyv szerzője beszélt arról, miért érdekes az 1918-as forradalom és köztársaság története:

A Jaffa Kiadó sorozatának, ami a XX. századi magyar történelmet mutatja be, ez a sokadik darabja. Korábban írtunk a magyar turanizmus történetéről szóló, a Teleki Pált bemutató és a Felvidék visszafoglalását elmesélő könyvről is.