Ismerik Kiss Dénesnek A titokzatos ősnyelv című könyvét? Íme a beharangozója:

„A magyar nyelv sok ezer éves méhében olyan szerkezetet, építményt tervezett, amit kettős piramisként ismerhettünk meg. Ez olyan alakzat, amely megoldotta a gömb sajátos kockásítását, hiszen belül gömbteret képez. Vagyis lényegében ezzel a kör négyszögesítése is megoldódott.”

A Magyarságtudományi Füzetek sorozatban adta ki a Magyarok Világszövetsége pár éve. A tudományos ismeretterjesztésnek szánt sorozat többi része is ígéretes a cím és az ajánlók alapján. Az első rész kötelezően megtagadja a finnugor vonalat (aminek a célja egyértelműen a magyar nemzettudat lealacsonyítása és meghamisítása volt), majd annyi rokoni kapcsolat bizonyítása jön, hogy alig győzzük meg magunkat arról, hogy az alapnak számító hunok mellett közünk van a sumérokhoz, aztán a szkítákhoz, majd a keltákhoz, a szittya-görögökhöz, de a székely rovásírás és a Nílus-parti hieroglifák is közös gyökerűek, majd még az is kiderül, hogy úgy lett ennyi rokonunk, hogy valójában a magyarok mindig is a Kárpát-medencében éltek, ami a civilizáció bölcsője.

Sajnos ezeket végigolvasni bár kétségtelenül szórakoztató lenne, több időt venne el, mint amennyi rokonunk van. Ha valakit mégis érdekel, hogy miből nőtt ki az ezoterikus magyar történelem, az kapott most egy erős mankót.

Ablonczy Balázs új könyve, a Keletre, magyar! nem veszi sorra és cáfolja meg a legvadabb elméleteket, bár hozz rá kiváló példákat. Mert kit ne győzne meg az Indiát megjárt Tóth Jenőnek a Turáni törzsek a Himaláyában című cikke, ami „egyértelműen állást foglal az észak-indiai népek és az északi finnugorok rokonsága mellett, olyan perdöntő érvekre hivatkozva, mint hogy ezek a népek (rádzsputok, gurkák, szikhek és magarok) is esznek húst”.

A könyv a magyar turanizmus történetét mutatja be. Ahogy a turanizmus ma áll, azt lehetne gondolni, hogy a főszereplők kivétel nélkül kótyagos hobbitörténészek. Ez messze nem így van,

1923 és 1944 között csaknem minden magyar miniszterelnök a Turáni Társaság tagja volt.

Maga a turanizmus is többet jelentett annál, hogy keressünk magunknak híres népeket, akikkel mindegy hogyan, de kimutatjuk a rokonságot. Az 1800-as évek végén megerősödött mozgalomban benne volt ez is, de jóval több is volt ennél. Egyszerre volt célja a keleti magyar őshaza keresése, a rokon népek felkutatása, de - milyen ismerős - politikai célokra is használták, kikkel lehetne új szövetséget kötni, a rokonságra hivatkozva kulturális és gazdasági befolyást szerezni. Kicsiben gondolkodva a Balkánon, nagyobban, akkor a Közel-Keleten és Kis-Ázsiában, illetve Oroszországban, ha pedig még nagyobban, akkor egész Ázsiában.

A turanizmusban itthon meglátták azt a lehetőséget, hogyan lehetne a Keleten nyugati, Nyugaton keleti Magyarország szerepét felértékelni, de volt tudományos ismereterjesztő céja, mármint valódi, nem olyan, mint a Magyarok Világszövetségének a sorozata, hatott a művészetekre, adaptálta a nyugaton is terjedő orientalizmust, ennek a hatására terjedt el a székely rovásírás, miközben persze a szélsőséges vonal újpogányságot hirdetett, és több emeletnyi magas Attila-szobrot szeretett volna.

600 millió ember élén

A magyar turanizmus aranykora a XX. század eleje volt, amikor megerősödött egyfajta magyar imperializmus, a területfoglalás nélküli gyarmatosítás szándéka. Ablonczy szerint az 1906 és 1910 közötti politikai válságból kikecmergő Magyarország (szemben a Monarchia válságról válságra tántorgó osztrák felével) nagyon határozott hatalmi és gazdasági célokat fogalmazott meg magának a Balkánra és a Közel-Keletre, nagyjából a német vagy keleti brit jelenlét mintájára.

Fontos, hogy hivatalosan nem gyarmatosítóként, hanem a néprokonságra és a magyarság iránt éledező szimpátiára alapozva, de erős civilizációs szándékkal léptünk volna fel. Ellensúlyozva a pángermán és pánszláv mozgalmakat a pánturánival. Így lettünk volna a Japántól Európáig terjedő, hatszázmillió emberből álló „turáni lándzsa Európába fúródó hegyére”, a legerőhaladottabb turáni fajként annak vezetője, a szeretettel gyarmatosítani nevében.

Teleki Pál, a Turáni Társaság első elnöke 1914-es beszámolójában ezt így fogalmazta meg:

„A magyar nemzet nagy és fényes jövő előtt áll és bizonyos, hogy a germánság és szlávság fénykora után a turánság virágzása következik. Reánk, magyarokra, ez óriási ébredező hatalomnak (a turánságnak) nyugati képviselőire vár az a nagy és nehéz, de dicső feladat, hogy a hatszáz milliós turánságnak szellemi és gazdasági vezérei legyünk."

A társaság sokszínűségére jellemző, hogy egyszerre volt tagja Tisza István és Károlyi Mihály, tudományos vonalon komoly tudósok és dilettánsok is, ezek állandó vitáival. Kiváló történet, amikor a társaság Turán című, erősen vegyes tartalmú lapjában Galgóczy János a magyar-sumér nyelvrokonítás egyik korai képviselője az egyik írásával házalt, Németh Gyula szerkesztő azonban visszadobta, mert nem tartotta közlésre érdemesnek. Teleki Pál főszerkesztőként megpróbált lobbizni a megjelenésért szerkesztőtársánál,

„az öregúrra és törekvéseinek önzetlen voltára tekintettel nem lehetne-e esetleg erősen megrövidítve valahol elcsúsztatni?”,

de Németh nem hagyta magát.

Az első világháborúban a turáni fegyverbarátság a törökökkel odáig ment, hogy a Múzeum körutat átkeresztelték 1915 végén Mehmed szultán útra, (Konstantinápolyban viszonzásként Magyar testvérek útját avattak), ekkor lett a muzulmán felekezett bevett vallás Magyarországon, és - igen már 100 éve is - restaurálták Gül Baba türbéjét.

A tudósok nagy örömmel fogadták, hogy házhoz jött a turanizmus, mert miután a korábbi keleti expedíciókat a háború miatt nem lehetett folytatni, a hadifoglyok között sok ezer rokon nép katonája került Magyarországra. Őket és koponyájukat alaposan megvizsgálták, és felvetődött, hogy turáni légiót kellene belőlük szervezni, akik mellettünk harcoltak volna Oroszország ellen.

Elfordulni a Nyugattól

A második nagy turáni fellángolás az első világháború bukása, és Trianon után jött. Felerősödött a keleti eredet és a nyugati mintakövetés állandó feszültsége. Sokan gondolták úgy, hogy fel kéne adni a Nyugat utolérésének, az ország folyamatos modernizálásának a tervét, és vissza kell fordulni Keletnek, rokonokra, barátokra találni, más mintákat kereseni és megerősödve visszavágni minden, igazságtalanul elszenvedett sérelemért.

Akár a Magyar Időkben is megjelenhetne most publicisztikában a nyugat hanyatló moráljáról Riedl Frigyes irodalomtudós feljegyzése:

„Mi túlbecsültük a nyugatot. (...) Nagy Magyarország Ázsia határán volt. A magyar nép ázsiai nép. A magyar oroszországi nép. Oroszok legyünk? Nem! Magyarok. Vissza Ázsiába? Nem rút visszaesés volna ez? Szégyenletes hanyatlás? Nem! Az Ázsiában keletkezett erkölcsi ideálok többet érnek, mint a modern európaiak. Krisztus, buddhizmus, Kung-Fu-ce... Vissza Ázsiába. Nem olyan borzasztó jelszó. Sőt talán bizonyos tekintetben ez haladás volna...”

A mostani, ezoterikus történelemírás követőinek legnagyobb bánatára a rokoni kapcsolatok szorosabbra fűzésébe akkor a finnugorok is beletartoztak. Sőt ez volt a leginkább kölcsönös barátkozás a finnek és az észtek részéről, soha annyi észt darabot nem mutattak be budapesti színházakban. Sajnos a pánturanizmusban viszont északi rokonaink nem hittek.

Alapvetően a pánturáni lelkesedés leginkább ránk volt jellemző. Jó, persze a suméreket és a hunokat már nehéz lett volna bármiért is lelkesíteni, de máshonnan sem jött sok viszonzás.

A török népek még minket is nehezen akartak bevonni a pántörök mozgalomba, nemhogy a finnugor rokonságot vagy a japánokat, gondot okozott, hogy a pánturkizmusnak keresztényellenes, iszlamista háttere volt. Jellemző, hogy az általunk körbeudvarolt Japán csak azután hozott létre nagykövetséget Magyarországon, miután az Anschlussban a németek bekebelezték Ausztriát, Bécsből így került Budapestre a japán követség.

A turanista mozgalom - ah, turáni átok - szétszakadt, szélsőségesebb formáját a Turán Szövetség vitte. Teleki ettől a vonaltól teljesen elszakadt, a harmincas években élesen bírálta e nézetrendszer fanatikusait és dilettantizmusukat.

A második világháború után a turanizmust is betiltották, de híveit nem ezért üldözték, ha üldözték. Ez - és a finnugor rokonság tudományos elfogadottsága a kommunisták szerint is - bár bőven elég volt ahhoz, hogy a rendszerváltás után a magyarság addig elhallgatott, igaz történelmének képviselőiként lépjenek fel a szélsőséges turanisták a legvadabb, korábban cáfolt elképzelésekkel, mint például azzal, hogy a finnugor rokonságot Habsburg utasítása terjesztették Magyarországon. És szabadon tombol a tökéletes dilettantizmus, amiket Telekiék megtagadtak.

A Jobbik megjelenésével aztán a parlamentben is megjelent a finnugor rokonság tagadása, és a pánturánizmus eszméje, bevallva akár azt is, hogy szebb mesét kell kitalálni a magyaroknak:

„Még egy szubjektív, talán szubjektív dolog: a finnugorizmussal nem lehet nemzeti egységet teremteni. De azzal, ha azt mondjuk, hogy Attila unokái vagyunk, egy turáni harcos nép leszármazottai, amögé ez a szétszabdalt, szétszakadt és egyre inkább a világ különböző pontjaira szétvándorolt magyar nemzet igenis egyesíthető. Szüksége van minden nemzetnek egy eredetmítoszra. Nekünk nem az az eredetmítoszunk, hogy finnugor vadászó-halászó nép vagyunk, hanem az, hogy egy turáni harcos népnek vagyunk a leszármazottai.”

- mondta Vona Gábor 2013-ban. Azóta ebből is látványosan kifarolt a Jobbik.

A Fidesz és a kormány pedig a keleti nyitásnál próbált hatni üzleti partnereire a rokonság felemlegetésével. Orbán ezt mondta 2015-ben, miután meglátogatta a kazah diktatúrát:

"Mindig szívesen jövünk Kazahsztánba. Az Európai Unióban politikai értelemben egyenlőek vagyunk, de a családfánk különbözik. Ha Brüsszelbe megyünk, ott nincsenek rokonaink. De a kazahok közel állnak hozzánk. Különös érzés, de ez az igazság."

A keleti nyitás gazdaságilag egyáltalán nem jött be. Azóta délre nyitunk, talán ott is akadnak rokonok.

Címlapfotó: kurultaj.hu