Megdöbbentő: nem önhatalmúlag, hanem hosszadalmas egyeztetés, átbeszélés után állítanak emlékművet Budapesten

Két és fél évig egyeztetik, tervezik, készítik elő a Karácsony Gergely-féle budapesti városvezetés első jelentős szimbolikus-emlékezeti projektjét, amelynek végső célja, hogy valamilyen emlékművet vagy emlékhelyet (ez majd közben tisztázódik) állítson a háborúkban megerőszakolt nőknek.

Tavasszal a Fővárosi Közgyűlés egyhangúlag támogatta az ötletet, az egyetlen felmerülő kérdés az volt, miért kell erre ennyi időt szánni. Kerpel-Fronius Gábor főpolgármester-helyettes szerint egyrészt azért, mert szeretnék, hogy a téma körüli viták, indulatok ne a „közbeszéd szokásos színvonalán” fogalmazódjanak meg, hanem „emelkedettebb formában”. Másrészt hosszú „részvételiségi folyamatot” terveztek,

nehogy egy olyan emlékmű legyen a végeredmény, „amit az aktuális hatalom a saját történelemszemlélete, ízlése alapján oktrojál a társadalomra”.Szerinte ez azért is fontos, mert az emlékeknek olyan területéről van szó, amiről alig beszéltünk az elmúlt évtizedekben, holott rengeteg embert érint. „Ezek a nők egyedül maradtak az emlékeikkel, nem beszélhették el őket senkinek. Ez meghatározó volt a sorsukra, a családjukra és végső soron a társadalomra nézve” – mondta Kerpel-Fronius a Városházán.

Kedd délelőtt itt mutatták be, hogyan képzelik el a következő két és fél évet addig, amíg 2023 tavaszán, Budapest fennállásának 150. évfordulóján felavatják a kész művet. Nemzetközi tervpályázatot írnak ki 2021. június 30-ig, de előtte egy hónapokon át tartó előadássorozattal is készülnek. A projektet egy februárban összeállt bizottság irányítja, benne

• Mélyi József művészettörténésszel, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanárával,
• Kenyeres Istvánnal, a fővárosi levéltár igazgatójával,
• Népessy Noémivel, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatójával,
• Pető Andrea történésszel, a téma kutatójával és
• András Edit művészettörténésszel.

A nyolcfős tanácsadó testületben pedig további történészek és művészeti szakértők mellett ott van Skrabski Fruzsina, a kormánypártiként ismert producer és családügyi aktivista, aki Elhallgatott gyalázat címmel készített filmet a szovjet katonák nőkkel szembeni brutalitásáról.

Azt ígérik, a szeptemberben kezdődő előadások nemcsak a szakértők számára lesznek érdekesek. „Mindenkit megkértünk, hogy népszerűen, érdekesen és közérthetően beszéljen majd, mert a célunk, hogy a szakma kilépjen az elefántcsonttornyából” - mondta Pető Andrea, akinek néhány éve könyve is megjelent a második világháborús nemi erőszak magyarországi történetéről.

„Minden történész álma, hogy részt vehessen egy ilyen projektben, amiben történészek és művészek próbálnak népszerű módon beszélgetni erről.”Az előadások témái már olvashatók az elhallgatva.hu oldalon, ahol a témához kapcsolódó olvasmányokat, filmeket is összegyűjtötték. Szó lesz arról, hogyan jelent meg a nemi erőszak Magyarországon a tatárjárás idején, a késő középkorban, az 1848-49-es időszakban és a két világháború alatt, Ruandában és a délszláv háborúban, illetve arról is, hogy más országokban milyen módon emlékeznek a háborúkban megerőszakolt nőkre. Mert bár nehezen elbeszélhető, tabukkal teli témáról van szó, a világ különböző pontjain már kísérletet tettek a köztéren való feldolgozására.

Pristinában például húszezer sárgaréztüskét helyeztek el a koszovói háborúban megerőszakolt húszezer albán nő emlékére. A tüskék mindegyike egy-egy női arcot formáz, az egészből pedig egy öt méteres, monumentális női arc rajzolódik ki. Mélyi József Sanja Iveković luxemburgi alkotását is felidézte: a Lady Rosa of Luxembourg egy gyermeket váró nőt ábrázol, szándékosan emlékeztetve a háborús győzelmi aranyszobor közelben található női alakjára. „Itt a feliratok is szembemennek katonákat, hősöket dicsőítő, heroizáló emlékezeti programmal.”

A keddi eseményen ugyan nem került elő, de Pető Andrea januári, VálaszOnline-on megjelent cikke szerint Magyarországon egyedül Csongrádon állítottak emlékművet a második világháborúban megerőszakolt nőknek. „Egy bronz emléktáblán ruganyos tesű, hosszú hajú, meztelen fiatal nő kezét a melle előtt összekulcsolva próbálja eltakarni magát egy lepellel, miközben fenyegető kezek nyúlnak felé” – írja a „magánkezdeményezésre, párbeszéd nélkül, nyílt és szakszerű pályáztatás nélkül” készült emlékműről.

Pető ugyanitt felidéz egy másik érdekes koszovói installációt is, ami a réztüskés emlékművel párhuzamosan készült el 2015-ben. Alketa Xhafa Mripa ötezer ruhát állított ki száradni negyvenöt kötélre egy futballstadionban, „egy olyan építményben, amely a küzdő és harcias férfiasságot jelképezi. A ruhákat az ország minden részéről adták össze nők: áldozatok és családtagjaik”.

A budapesti projektnek célja az is, hogy minél több írott visszaemlékezést, naplórészletet, vagy akár csak szájhagyomány útján fennmaradt emléket gyűjtsenek a témáról. Ezeket a levéltárban fogják archiválni, és az ígéret szerint amit csak lehetséges, közzé is fognak tenni.

A nyertes pályázatot jövő októberig választják ki, de az összes pályamű nyilvános lesz, a tervek szerint kiállítás is nyílik majd belőlük.