A helyszíni beszámolók egybehangzó állítása szerint a kezdeti pánik és a sokk után egyre inkább a düh és a felháborodás vált a leginkább meghatározó érzelemmé Bejrútban. A libanoni főváros kikötőjében kedden robbant fel egy raktár, melyben a feltételezések szerint nagy mennyiségű ammónium-nitrátot tároltak. A robbanás hatalmas pusztítással járt: legkevesebb 135 ember veszítette életét, több ezren megsebesültek, és rengeteg lakóház vált lakhatatlanná.

És ugyan csütörtök reggelre házi őrizetbe kerültek a bejrúti kikötő vezetői, az országban nagyon sokan vannak, akik szerint ez messze nem elég, és a felelősöket sokkal magasabban, a kormányban kell keresni. A 2014 óta a kikötőben tárolt, rendkívül robbanásveszélyes anyag ottlétéről ugyanis minden jel szerint a kormánynak is tudnia kellett: a Guardian helyi értesülések alapján ír arról, hogy legutóbb hat hónappal ezelőtt figyelmeztettek a kikötőt ellenőrző hatóságok, hogy ha az ammónium-nitrátot nem viszik el onnan, akkor egy baleset esetén felrobbanthatja egész Bejrútot.

A robbanás egy eleve rendkívül rossz állapotban lévő ország fővárosát találta telibe: mi is írtunk arról, hogy Libanon pénzügyi rendszere gyakorlatilag összeomlott, közben pedig az országban egyre nagyobb befolyásra tettek szert a régió jelentősebb hatalmai. Ehhez jött még hozzá egy híresen korrupt és cselekvőképtelen kormány: a londoni székhelyű pánarab Al-Araby oldalon megjelent beszámoló szerint egy ideje már mindenki sejtette, hogy valamilyen katasztrófa vár Libanonra, csak azt nem lehetett tudni, hogy mi lesz az.

link Forrás

Volt, aki arra számított, hogy egy erősebb földrengés fogja térdre kényszeríteni a várost, ahol az alapvető infrastruktúra karbantartása sem történik meg, ahol nem létezik betartott építésügyi szabályzat, és ahol a korrupt hivatalnokok bármilyen eszetlen építkezést engedélyeznek az elég gazdag ügyfeleknek. Voltak, akik az illegális üzemanyagtelepek berobbanásától tartottak, melyeket városszerte a politikusokkal közeli kapcsolatot ápoló kartellek tartanak fenn. És voltak, akik a Bejrútba csapódó repülőgép katasztrófájától tartottak, mivel az illegális szeméttelepek annyira közel vannak a főváros repteréhez, hogy a szeméthalmok miatt odagyűlő madarak már a légi közlekedést veszélyeztetik.

Ebben a légkörben történt meg a keddi katasztrófa, melyet elemi felháborodás követhet: a robbanás helyszínére tartó egykori miniszterelnök, Saad Hariri konvoját Bejrút belvárosában tüntetők támadták meg, míg az Al-Jazeera beszámolója szerint egy ismert libanoni tévébemondó, Ramez al-Qadi már arról írt a Twitteren a kormányra utalva, hogy „vagy ők ölnek tovább minket, vagy mi öljük meg őket”.

A kormány igyekszik ellenőrzése alá vonni az eseményeket. Ezt jelzi az is, hogy két hétre rendkívüli állapotot hirdettek, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a katonaság vehette át az irányítást a fővárosban. Ugyanakkor mint a Guardian írja, ettől még nem fognak csillapodni azok a hangok, melyek amiatt háborognak, hogy hogyan lehetett ennyire veszélyes anyagokat éveken át lakóházak száz méteres közelében tárolni.

Főleg, hogy a bejrúti kikötő sok szempontból erős példája volt annak a korrupciónak, ami az egész országot behálózta: az Egyesült Államokban élő politikai elemző, Faysal Itani első munkahelye épp ez a kikötő volt, és egykori élményei alapján is írt arról a New York Timesban, hogy a kikötő ellenőrzését számos különböző ügynökség látta el, melyek mind-mind más politikai erők szövetségesei, közben pedig az új tagok toborzását politikai és felekezeti kvóták határozták meg:

a libanoni bürokráciát áthatja a hanyagság, a korrupció és a felelősség áthárításának kultúrája, és ezt a bürokráciát egy olyan politikai osztály felügyeli, melyet az inkompetencia és a közjavak iráni megvetés jellemez.

Itani arról is írt, hogy a katasztrófa következményei még súlyosabbak lehetnek, mint maga a robbanás: elpusztult a kikötő gabonatárolója, melyben egyes becslések szerint az ország gabonakészletének 85 százalékát is tárolhatták, és a szinte mindenből importra szoruló ország kikötő nélkül maradt, ami nagyon hamar készlethiányokat eredményezhet.

Évekkel ezelőtt érkezett az orosz hajó

A műtrágya és robbanóanyag-készítéshez is használt 2750 tonnányi ammónium-nitrát 2014-ben került a kikötőbe, amikor egy orosz tulajdonú, moldáv zászló alatt hajózó, elvileg Mozambikba tartó hajó technikai okok miatt itt volt kénytelen megszakítani az útját, és az akkori sajtóhírek szerint a kikötőt ellenőrző hatóságok a hajó állapota, illetve a hiányzó papírok miatt miatt nem engedték, hogy utána kihajózzon. (A keddi robbanás után a hajó egykori kapitánya egy interjúban azt mondta, hogy nem a rakománnyal volt baj, hanem nem fizették ki a megfelelő összeget a kikötői hatóságoknak, és ezért nem mehettek tovább). A sajtóhírek szerint a hajó tulajdonosa a jelenleg Cipruson élő orosz Igor Grecsuskin volt, aki a feltartóztatás után egyszerűen magára hagyta a legénységet és a hajót.

A feltartóztatott hajó ukrán legénysége közel egy évig volt kénytelen a kikötőben vesztegelni, miközben tudták, hogy rendkívül robbanásveszélyes anyagot szállítanak. A legénységgel kapcsolatba lévő újságíró levele szerint a hajót akkor egyszerűen egy úszó bombának nevezték. Végül a legénység 2015-ben távozhatott a hajóról, miután a kapitány eladta a hajó üzemanyagának egy részét, és a pénzből ügyvédeket bízott meg. A Rhosus névre keresztelt hajó pedig az egykori kapitány, Borisz Prokosjev elmondása szerint valamikor 2015-ben vagy 2016-ban egyszerűen elsüllyedt a kikötőben a beszivárgó víz miatt. Mint Prokosjev fogalmazott, őt egyedül csak az lepte meg, hogy ez nem történt már meg korábban.

A libanoni vámhatóság ügyvezetője, Badri Daher elmondása szerint a következő években hat alkalommal küldtek figyelmeztetést a bíróságoknak, hogy a kikötő egyik raktárába átpakolt rakomány veszélyt jelent, de nem történt semmilyen előrelépés. Az egyik terv úgy szólt, hogy majd elárverezik az ammónium-nitrátot, de ennek megszervezése sem történt meg.

Épp ezért a kormány már el is kezdte a bíróságok hibáztatását: Michel Najjar munkaügyi miniszter például arról beszélt az Al-Jazeerának, hogy ő csak 11 nappal a robbanás előtt értesült arról, hogy mit tárolnak a kikötőben, és épp elkezdett volna intézkedni a továbbszállításról, amikor a robbanás történt. A miniszteri posztot mindössze fél éve betöltő Najjar elmondása szerint a minisztériuma korábban legalább 18 levélben kérte a bejrúti bíróság közbenjárását, eredménytelenül, ugyanakkor az ezzel kapcsolatos dokumentumokat a jelenleg is zajló nyomozásra hivatkozva nem mutatta meg a lapnak.

Egy ismert libanoni jogi szakértő, Nizar Saghieh szerint ugyanakkor a felelősség elsősorban a kikötői hatóság és a vámhatóság mellett a munkaügyi minisztériumot terheli, és nem a bíróságnak kellett volna megmondania, hogy hova kerüljön a rakomány. A Reuters egy névtelen forrásra hivatkozva ír arról, hogy a rakományt legutóbb hat hónapja vizsgálta át egy szakértői csapat, és akkor született az a figyelmeztetés, hogy

ha nem viszik el onnan, egész Bejrútot felrobbanthatja.

Azt továbbra sem tudni, hogy mi okozta a tüzet, ami aztán az ammónium-nitrát berobbanásához vezetett. A jelenlegi feltételezések szerint a tűz a 9. számú raktárból indult ki, és onnan terjedt tovább a 12. raktárra, ahol a veszélyes anyagot tárolták.

Az első becslések szerint Bejrútban a károk összértéke meghaladhatja a 3 milliárd dollárt, egész városnegyedek váltak lakhatatlanná. A robbanás a helyi elemzők szerint egy korszak végét is jelenti: a polgárháború után, a kilencvenes évektől kezdve Libanonba áramlott a regionális tőke, Bejrút a gazdag közel-keletiek egyik kedvelt helyszíne lett, és a város egyre fontosabb szerepet töltött be a régió nyílt és burkoltabb diplomáciai történéseiben is.

A gazdasági növekedésből viszont nem részesült mindenki, és 2020-ra a növekedés is kipukkant: ekkor derült ki, hogy a kormányok sorra vettek fel olyan hiteleket, melyeket nem tudnak visszafizetni, az államigazgatást pedig teljesen átszőtte a korrupció és a hozzá nem értés. Egyre több problémát okozott az olyan alapszolgáltatások ellátása is, mint az áram- vagy a vízszolgáltatás, miközben egyre többen vannak, akik sem ételt, sem gyógyszereket nem tudnak vásárolni maguknak és családjuknak, közben pedig a koronavírus súlyos terheket rakott az amúgy is túlhajszolt egészségügyi rendszerre is.

Abban mindenki egyetért, hogy Libanonnak most elsősorban gyors nemzetközi segítségre van szüksége, hogy a humanitárius katasztrófát elkerülhessék. De hogy középtávon mi lesz az ország sorsa, és hogy milyen következményekkel járhat ez a robbanás, azt senki nem tudná megmondani.