Az utóbbi hetek belarusz történéseit figyelve Magyarországon, különösen az úgynevezett ellenzéki oldalon, sokan a saját álmaik megvalósulását is belelátják az eseményekbe. Tessék, itt ez a sokat szenvedett kelet-európai nép szinte a szomszédban, akik most semmitől sem félve, ütéseket állva rángatják le talapzatáról a kedves vezér elmozdíthatatlannak tűnő szobrát. Ha ők megcsinálták, Magyarországon is kell lennie reménynek – gondolják a párhuzamokat meglátók, akik úgy falják az aktuális minszki helyzetet bemutató cikkeket, ahogy hazai közönség ritkán lelkesedik külpolitikai témájú anyagokért.

Hiába azonban a földrajzi közelség, a 2020-as belarusz helyzetet bárhogy is párhuzamba állítani a magyarországival totális tévedés. És egyébként meglehetősen sértő azokra a minszki tüntetőkre nézve, akik a augusztus 9-én elcsalt választás óta szó szerint a bőrüket viszik a vásárra, amikor az utcán mernek kiállni a véleményükért és a szabadságukért. Belarusz egy sötét diktatúra, a Szovjetunió szellemiségének és berendezkedésének talán legutolsó őrzője. Hogy Magyarország mi, arról még vitatkoznak a szakértők, de az biztos, hogy nem ez. Ahol Belarusz 2020 augusztusának végén tartott, utcákon minden indok nélkül összefogdosott, rémisztő börtönökben brutálisan megkínzott emberekkel, azt Magyarország meghaladta, amikor feljött az Andrássy út 60. pincéjéből.

A volt TSZ-elnök Lukasenka klasszikus old school, szovjet típusú diktátor, akinek vezetői stílusát, gondolkodásmódját nem modern bohóságok, hanem sok-sok évtizede bejáratott módszerek határozzák meg. Orbán Viktor viszont egyrészt nem diktátor, másrészt pedig, annak ellenére is, hogy keblében egyre nagyobbra nő a minden kelet-európai hímnemű kortársa lelkében ott élő TSZ-elnök, 21. századi ember, 21. századi módszerekkel. Így hát semmi értelme a mai magyar és belarusz helyzetek közt párhuzamot vonni, az utóbbiba itthoni vágyálmokat belelátni.

Tanulsága azonban igenis van a belarusz eseményeknek a 2020-as Magyarország számára. Hogy ezeket meglássuk, érdemes visszautaznunk néhány hónapot tavaszig, amikor még csak kezdődött a most elcsalt választás kampánya.

Lukasenka, mint a világ szinte minden diktátora, szerette magát demokrataként megjeleníteni, és biztos a lelkének is jól esett, ha a népe megerősítette hatalmában. Ezért Belaruszban ötévente elnökválasztásokat tartottak, amelyeken rendre Lukasenka kapta a szavazatok 80-85 százalékát. Nem is volt ez meglepő annak fényében, hogy az egyébként semmilyen szempontból sem tiszta választásokon a szavazók számára olyan „ellenzéki” jelöltek jelentették az alternatívát, akiket Lukasenka egyáltalán odaengedett a szavazólapokra.

2020-ban azonban porszem került a gépezetbe, és hirtelen három komoly jelölt is akadt. A vloggerként rendkívüli népszerűségre szert tett Szjarhej Cihanouszki. Valerij Capkala, aki volt Belarusz amerikai nagykövete is, de 2016-ban összeveszett Lukasenkával és azóta az országhoz képest egész dinamikus IT-szektorban volt aktív. És végül Viktar Babarika bankár, Fehéroroszország egyik leggazdagabb embere, aki éveken át vezette a legnagyobb orosz cégcsoport, a Gazprom minszki leányvállalatát, a Belgazprombankot.

Lukasenka észlelte, mekkora veszélyt jelent hatalmára ez a három jelölt, így gyorsan lépett, és persze úgy, ahogy egy régivágású TSZ-titkártól elvárható. Capkala még el tudott menekülni Oroszországba, Cihanouszkit viszont májusban, Babarikát pedig júniusban letartóztatták, és mindketten őrizetben vannak a mai napig. A három férfi kiiktatása után három nő lépett a helyükre, Babarika kampányfőnöke, valamint Capkala és Cihanuszki felesége. Az utóbbi, Szvjatlana Cihanouszkaja annyira jelentéktelennek és politikailag zöldfülűnek tűnt, hogy Lukasenka azt is megengedte neki, hogy indulhasson az augusztusi elnökválasztáson. Aminek hiteles eredményét valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, de a hivatalos eredmény, amely szerint Lukasenka 80, Cihanouszkaja pedig 10 százalékot kapott, nyilvánvalóan hamis, és még az is lehet, hogy valójában Cihanouszkaja nyert.

Cihanouszkaja eredménye mindenképpen tiszteletre méltó, de térjünk vissza a három férfihez, akik megpróbálták felvenni a harcot Lukasenkával. Egy dúsgazdag, a megkerülhetetlen oroszokhoz jól bekötött bankár, egy agilis volt pártkatona, és egy vlogger, akit ez a kiváló cikk úgy jellemzett, hogy „szókimondó srác, aki Lukasenka egykori támogatói, a kétkezi melósok és a vidéki nagyvárosok lakói közt lett rettentően népszerű”. Ezek olyan karakterek, akiket minden posztszovjet kelet-európai országban meg lehet találni. Magyarországon is. Az én megfejtésem Csányi Sándor, Lázár János és Puzsér Róbert, de el tudok képzelni más jelölteket is.

Nyilván Kelet-Európában elkerülhetetlen, hogy Csányik, Lázárok és Puzsérek nyomják a vállunkat, de csak szerencsétlen belaruszok jutottak odáig, 26 év Lukasenkával megfejelve a szovjet évtizedeket, hogy ez legyen a teljes választék. És ez az, ami magyar szempontból igazán érdekes és a valóban fontos tanulsága számunkra az utóbbi hetek belarusz eseményeinek.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem olyan szovjet típusú totalitarianizmusra törekszik, mint Lukasenka, de a tőle valóban független szereplők játékterét tíz éve folyamatosan szűkíti mindenféle aljas trükkökkel. Belaruszban 2020-ban nincsenek épkézláb pártok, szabad média, civil társadalom csak nyomokban létezik. Cammogva, de Magyarország is ebbe az irányba tart. Szabad média egyre kevesebb van, az Index bedarálása különösen súlyos csapás volt, és a civil szféra szereplőinek is egyre kisebb a mozgástere. Az ellenzékinek tartott pártok többsége részben vagy egészben a NER érdekei szerint mozog, és a következő években nyilván egyre több olyan egyértelműen fideszes startupot fogunk látni a politikában, mint a Mi Hazánk.

Egyszer minden rendszernek vége lesz, még Lukasenkáénak is. Egy elnyomó rendszer polgárainak – és a NER-re az elnyomót most már tényleg nem túlzás használni – elemi érdekük elkerülni azt, ami Belaruszban történt, hogy a hatalom leváltására esélyesek se tűnjenek különösebben szimpatikus vagy legalább független figuráknak. Nem szabad, hogy már csak ilyen alakok legyenek a pályán akkor, amikor az elnyomottak döntő többségének lesz elege a rendszerből, ahogy az Belaruszban történt 2020 augusztusában. A szabad és független közéletet, médiát, civil szférát meg kell őriznünk, különben a NER vége után majd ott állunk tanácstalanul.

Mielőtt Lukasenka kiiktatta volna, minden félhivatalos felmérés szerint a dúsgazdag bankár, Babarika tűnt a diktátor legesélyesebb kihívójának. Ha Lukasenka mégis távozna a hatalomból, és szabad választásokat írnának ki Minszkben, Babarikának továbbra is jó esélyei lennének. Ő mind a nyugati hatalmak, mind Moszkva számára elfogadható kompromisszum lehet. Magyar szempontból talán ennek is van néhány tanulsága.