Kína ment majd meg a globális felmelegedéstől?
2020 igazán bolond egy év, idén már tényleg nem nagyon van olyan szalagcím, amin meglepődik az ember, de azért azt tényleg senki nem gondolta volna, hogy Greta Thunberg után a Kínai Kommunista Párt főtitkára, Hszi Csin-ping lesz 2020 legnagyobb klímapolitikai hőse. Pedig az elmúlt héten olyan cikkek jelentek meg a Kínai Népköztársaság elnökéről, hogy egy rövid bejelentéssel teljesen átformálta a klímaváltozás elleni harcot, a Foreign Policy magazin pedig egyenesen azt a kérdést teszi föl, hogy Hszi Csin-ping akkor most megmentette a világot? A kínai vezető ugyanis az ENSZ közgyűlésének szeptember 22-én (online) megtartott ülésén azt jelentette be, hogy
Kína 2060-ra teljesen karbonsemlegessé válik. Ha a világot nem is menti meg ez az ígéret, az biztos, hogy ha Hszi Csin-ping tényleg betartja a szavát, az jelentősen lassítja majd a globális felmelegedést. A kérdés az, lehet-e bízni abban, hogy komolyan beszél, és hogy ha komolyan is gondolja, nem teljesen lehetetlen-e, amit ígért.
Mit is ígért Micimackó?
Hszi Csin-ping két fontos célt jelentett be, amelyek közül csak az egyik volt igazán újdonság: hogy Kína fosszilis energiafogyasztása 2030-ban tetőzni fog, és hogy 2060-ra már karbonsemleges lesz az egész kínai gazdaság. Ez óriási szó lenne, mert Kína jelenleg messze a világ legnagyobb károsanyag-kibocsátója, amely az összes kibocsátás 28 százalékáért felel. Ez több, mint az Egyesült Államok, az EU és India kibocsátása együttvéve.
Ha egy ekkora kibocsátó 40 év múlva leállna a pöfékeléssel, az óriási hatással lenne a Föld éghajlatára. A Climate Action Tracker nevű kutató csapat már be is építette egy modellbe, hogy ez mit jelenteni: ha tényleg sikerülne, amit a kínai vezető ígér, akkor 2100-ra 0,2-0,3 fokkal kisebb lenne a felmelegedés, így ekkor az iparosodás előtti átlaghoz képest 2,5 fokkal nőne a bolygón az átlagos hőmérséklet. Ez még mindig sokkal több, mint amit a Párizsi Egyezményt aláíró országok célul tűztek ki maguknak, vagyis hogy 2100-re 1,5 foknál ne nőjön többet a hőmérséklet.
De még így is ez egy ideje a legkomolyabb pozitív sokk a klímamodellekben. A bejelentést érthető módon üdvözölte egy sor környezetvédő szervezet és az Európai Unió is, bár kiemelve, hogy arról, hogy ezt hogyan akarja végrehajtani, Hszi egy szót sem szólt. Pedig ha megnézzük, hogy mit kellene teljesíteni, akkor a helyzet elég komornak tűnik.
Teljes hátraarc kell
Ahhoz ugyanis, hogy Kína el tudja érni ezeket a célokat, ahhoz 180 fokos energiapolitikai fordulatot kell végrehajtania. A Kínában megtermelt és felhasznált energia 85 százaléka fosszilis eredetű, 15 százalék megújuló, a karbonsemlegességhez pedig ezt az arányt minimum meg kellene fordítani. Ezen kívül szinte minden autót és egyéb járművet elektromosra kellene cserélni és lépéseket kellene tenni azért, hogy legyen, ami semlegesíti a megmaradó kibocsátást, például rengeteg erdőt kellene újratelepíteni vagy beruházni valamilyen széndioxid-lekötő technológiába (a karbonsemlegesség ugyanis nem azt jelenti, hogy egy deka szén-dioxidot sem bocsájt ki a gazdaság, hanem hogy csak annyit, amennyit amúgy semlegesíteni is tud).
A legnagyobb kihívás viszont valószínűleg az energiatermelésben lesz. Nem elég, hogy Kína az elmúlt évtizedet hihetetlen növekedését és fejlődését fosszilis energiával fűtötte, ennek nagy része ráadásul szén, ami még a fosszilis üzemanyagokon belül is a legszennyezőbb. És míg sok nyugati országban is fontos szerepet játszanak a szénerőművek, ott általában ezek már régi, de még működő kapacitások, amelyek viszont belátható időn belül le is élik az életciklusukat.
Kínában viszont szinte a mai napig újabb és újabb szénerőműveket vezetnek be a hálózatba, amelyek innentől hosszú évtizedekig termelhetnék az áramot, ha hagyják.Míg az Egyesült Államokban a szénerőművek átlagos életkora 39 év, Kínában ez mindössze 14, az elmúlt években is folyamatosan építettek újabb és újabb erőműveket, 2020 első felében is 58 gigawatt kapacitást vezettek be a rendszerbe vagy engedélyeztek és még 250 gigawattot termelő erőművek felépítése van tervbe véve, hogy ezzel is fűtsék a koronavírus utáni gazdasági kilábalást.
A karbonsemlegességhez ezeket a kapacitásokat idő előtt le kell állítani, vagyis ezek nem fogják visszahozni a beléjük fektetett pénzt. Mindeközben pedig elképesztő mennyiségű megújuló erőművel kellene kiváltaniuk a szenet, egyes becslések szerint a Hszi Csin-ping által felvázolt célok eléréséhez évente 80-115 gigawattnyi napenergiát és 36-45 gigawatt szélenergiát kellene bevezetni. Már ha nem nukleáris erőművekkel akarná a kormány kiváltani a szenet, amelyeknek az építését szintén felpörgetheti a klímapolitikai vállalás.
És bár nyilván az új megújuló erőművek felépítése és telepítése, és általában az egész energetikai átállás akár 5 százalékkal növelheti a kínai GDP - már most is Kínában gyártják és exportálják a legtöbb napelemet és elektromos autót a világon -, az átállásnak óriási társadalmi ára lesz, ahogy a szénbányák és erőművek, valamint az ezekre épülő egyéb iparágak dolgozói elveszítik a munkájukat. Az igazságos átállás kérdése Kínában is kulcsfontosságú része a klímastratégiának, ahogy Európában is az, csak míg mondjuk Németországban 400 ezer dolgozó sorsáról van szó, Kínában valószínűleg egy tartományban is sokkal több megélhetését érintené, ha bezárnának a szénbányák és erőművek.
Hogy milyen irányba mozdul el a kínai kormány, az nemsokára várhatóan kiderül, 2021 márciusában ugyanis megjelenik a Kínai Kommunista Párt tizennegyedik 5 éves terve, amelyet szakértők a klímaváltozás szempontjából az egyik legfontosabb dokumentum lesz a következő években. Ebből kiderül majd, hogy hogyan akarja majd a kormány átalakítani az energiamixet, számol-e még újabb szénerőművekkel, és húz-e valamilyen felső határt, hogy meddig lehet még bővíteni ezeket a kapacitásokat. Így jövő márciusban már látszani fog, hogy mennyire lesz teljesíthető az, amit Hszi Csin-ping megígért.
Nagy a nyomás kívül-belül
Az viszont már biztos, hogy a kínai pártfőtitkár és elnök bejelentése komoly változást jelent abban, ahogy Kína a klímapolitikára tekint. Korábban Kína hozzáállását valahogy úgy lehetne összefoglalni, hogy “kedves nyugat, ti több száz évig szennyeztétek a környezetet, hogy a világ legfejlettebb része lehessetek, úgyhogy jó lenne, ha visszafognátok magatokat. Mi viszont csak nemrég kezdtük a fejlődést és a szennyezést, nekünk is kijár az a lehetőség, amivel ti élhettetek.”
A fejlődő országok hozzáállását általában jellemzi a “klímaadósság” gondolata, vagyis hogy a globális Észak vagy Nyugat (ahogy nézzük) előre elhasználta a saját fejlődéséhez a világ környezeti erőforrásait, így most tartozik a többieknek és legalább kompenzálnia kellene ezeket az országokat azért, mert ők már nem mehetnek végig ugyanazon a fejlődési pályán. És való igaz, hogy az Egyesült Államok például egy főre lebontva még mindig több mint kétszer annyi szennyezésért felel, mint Kína.
Ettől függetlenül viszont Kína az elmúlt évtizedekben olyan mennyiségű káros anyagot pumpált az atmoszférába, hogy nélküle bármilyen globális klímapolitikai megállapodás lehetetlen, eddig viszont az előbb említett hozzáállás miatt a kínai kormány nem nagyon volt partner az ilyesmiben.
Hogy mi változott, azt külső és belső okok is indokolhatják. Egyrészt egyre komolyabb volt a külső nyomás, az Európai Unió például azzal fenyegetőzött, hogy karbonadót vet ki a Kínából importált termékekre, ha a kormány nem fogad el ambiciózus klímacélokat. Az EU diplomatái azt próbálták elérni, hogy a kínai kormány 2025-re tervezze a kibocsátások tetőzését, ahogy sok európai ország tervezte. Emellett egyre nagyobb a nemzetközi nyomás a kínai kormányon azért, ami Hongkongban vagy az ujgur "átnevelő táborokban" történik, így könnyen lehet, hogy Hszi Csin-ping azért is vállalt nagyot klíma ügyben, hogy legalább egy ideig ne csak a számára kellemetlen ügyektől legyen hangos a világsajtó.
Kínán belül is egyre nagyobb a nyomás a kormányon, hogy kezdjen valamit a klímaváltozással, ami egyre inkább érezteti hatását az országban:
Kínában annyira rossz a levegő minősége az ipari szennyezés miatt, hogy az emigráló kínaiak gyakran ezt az egyik legfontosabb érvként hozzák föl, hogy miért hagyják el a hazájukat;
A hőhullámok egyre elviselhetetlenebbek az ország legsűrűbben lakott részein;
Előrejelzések szerint a tengerszint emelkedése miatt 2050-re Sanghaj belvárosa nagyrészt víz alatt lesz;
A Jangce folyó nyári katasztrofális áradása pedig még ennél is konkrétabb ízelítőt adott a kínaiaknak, hogy milyen hatása van az éghajlatváltozásnak.
Mindezek ellenére szinte elképzelhetetlenül nehéz lesz átállítani a kínai gazdaságot arra a pályára, ami a karbonsemlegesség eléréséhez kell. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy mindez milyen geopolitikai környezetbe ágyazódik be. Mielőtt a koronavírus-járvány letarolta volna az egész világgazdaságot, a legtöbb közgazdász attól tartott, hogy az egyre éleződő amerikai-kínai kereskedelmi és technológiai háború hozza majd el a következő válságot. A novemberi amerikai elnökválasztás eredményétől függően ez a konfliktus oldódhat vagy tovább éleződhet, ami az energetikai átállásra is hatással lehet. Ahogy az egész globális klímapolitikai folyamatot is meghatározhatja, hogy a nagyszabású Green New Deal programot ígérő Joe Biden vagy a már-már komikusan klímaszkeptikus és fosszilis energiapárti Donald Trump lesz még négy évig az Egyesült Államok elnöke.