Nagy költségvetésű amerikai játékfilmeket sok indokkal lehet nézni, de viszonylag ritka, hogy az ember azért üljön le a karanténkompatibilis képernyő elé, hogy jobban megértse a híreket. A most a Netflixen bemutatott Mosul esetében azonban éppen ez a helyzet: azért kell megnézni, hogy egy kicsit jobban megértsük, mi történt a közelmúltban, és mi történik tulajdonképpen most is a Közel-Keleten, annak is az utóbbi években legtöbbet szenvedett részén, Nyugat-Irakban és Kelet-Szíriában.

Ez a vidék volt az, ahol egészen a közelmúltig az ISIS (arabul és a filmben: Daesh) volt az úr. Moszult, Irak egyik legnagyobb városát egészen 2017 nyaráig ők uralták, az egykor soknemzetiségű és sokvallású lakosságot kínozva, gyilkolva, rabszolgasorba taszítva. A különböző iraki fegyveres csoportok és külföldi szövetségeseik csak iszonyatos küzdelemben, házról házra haladva, aknamezőkön, távirányítású robbanószerek és öngyilkos merénylők által vezetett, bombává alakított autók közt tudták visszafoglalni a várost – ebben a pokoli környezetben játszódik a Mosul, amelynek alapjául egy 2017-es New Yorker-cikk szolgált.

Egy ostrom végnapjaiban játszódó film nem újdonság, ahogy a frontvonal mögött, mélyen ellenséges területen, saját szakállukra dolgozó, törvényen kívüli hősöké sem, akik egy szinte láthatatlan ellenség ellen küzdenek reménytelenül. A Becstelen Brigantyktól a Predatorig sok film eszébe juthat a nézőnek, miközben a Mosult bámulja nagyra nyílt szemmel.

A Mosulon ugyanis nem gondolkodni kell, nem lehet belőle szinte semmit megtudni a közel-keleti előzményekről, az ISIS felemelkedéséről, az amerikaiak szerepéről. Csak az Irakot saját befolyási övezetüknek tekintő irániaknak jut egy kisebb szerep és fricska. A szerteágazóbb New Yorker-cikkel szemben itt a sztori egyenesebben halad, ahogy annak egy másfél órás amerikai filmben haladnia kell, de így legalább nem vonja el a figyelmet a Mosul fő üzenetéről, a háború borzalmairól.

„Helyenként olyan, mint a Call of Duty, időnként egy müezzin által megszakítva”

– írta rosszallóan egy kritikus a Mosulról. Egy olyan kritikus, aki még messziről sem látott utcai harcot egy romhalmazzá lőtt közel-keleti város szűk sikátoraiban. Az nem kérdés, hogy a Mosul helyenként kétségtelenül videójátékszerű, de tekintve hogy az a nagyon kevés nyugati újságíró, aki látta közelről az ISIS-t, inkább dicséri a filmet, teljesen hihető, hogy a valóság tényleg ilyen. Nem a Mosul utánozza a lövöldözős videójátékokat, hanem ezek a videójátékok adnak egész jó képet arról, hogy milyen egy maroknyi fegyveressel reménytelennek látszó küldetésre indulni.

A Mosul végig, alig néhány pillanatnyi szusszanást hagyva, tolja a néző arcába a feszült, nyomasztó, szomorú, vérrel, halállal, kínnal teli jeleneteket. Moszult ugyan a forgatáson a marokkói Marrakech külvárosa helyettesítette díszletként, de a városi pusztulattal sikerült olyan brutális hátteret adni a filmnek, amilyet nemhogy egy pálmafás vietnami háborús film, de még az I. világháború lövészárkaiban játszódó alkotások is csak nehezen tudnak. Sivatagi melegben, romok közt iszkolva, a hullák orrfacsaró bűzében halad a film és nézője egyaránt.

Művészi kvalitásaitól, illetve azok hiányától függetlenül a Mosul így végre megmutatja a nagyközönségnek is, hogy milyen volt az, amit alig néhány hónapja még a hírekből próbáltunk megérteni. A (film)művészet mindig egy kis lemaradással megy a történelem eseményei után, de ez a lemaradás a Mosul esetében tényleg minimális. Az Iszlám Állam rémuralmának vége, de a dzsihadista fenyegetés Irak és Szíria határvidékén továbbra is él, az ISIS legyőzése után az egykori terroristák és családtagjaik fogadására felállított menekülttáborokban ma is ott zubog a fanatikus gyűlölet, ami bármikor ismét lángba boríthatja a régiót.

A Mosullal szemben megfogalmazott leggyakoribb kritika, hogy hiába nem bukkan fel benne egyetlen nyugati arc sem, ez mégiscsak egy nyugatiak által finanszírozott és rendezett film. A színészek mind arabok, az egyik főszereplő, a hős fegyveresek vezetőjét játszó Suhail Dabbach például Irak egyik legnépszerűbb színésze volt, mielőtt Amerikába menekült volna. De ettől még igaz, hogy ez egy nyugati újságcikkből készült, nyugati rendező által rendezett film, tipikusan nyugati vonalvezetéssel, helyenként kifejezetten hollywoodiasan.

A műalkotásokat, akárcsak a történelmet, a győztesek írják. Legalábbis az első körben. A 20. század legtöbb nagy háborújáról már a vesztesek történeteit is olvashattuk és láthattuk, ezek pedig, a Nyugaton a helyzet változatlantól A háború szomorúságáig gyakran emlékezetesebbek a győztes oldal termésénél. A Közel-Keleten vesztes bőven van, érdemes lesz odafigyelni majd az ő történeteikre is.