A legnagyobb náci jogász áll a Kínai Kommunista Párt nagy ideológiai fordulata mögött
Az utóbbi 20 évben megnőtt a tudományos érdeklődés Kínában egy 20. századi német jogtudós, Carl Schmitt munkái iránt. Nemcsak lefordították Schmitt írásait, de rengetegszer idézik, elemzik is őket, és egyre több a Schmitt-szakértő a kínai egyetemeken.
Az, hogy egy, a 20. század első felében aktív jogtudós iránt néha nő, néha meg csökken az érdeklődés a világ különböző országaiban, a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ebben az esetben is csak az a meglepő, hogy a Kínai Népköztársaság hivatalosan kommunista állam, és a fennállásának nagyobb részében a marxizmus helyi változatát, a maoizmust tekintette állami ideológiájának, Carl Schmitt nemcsak, hogy kifejezetten kommunistaellenes szövegeket is írt, de a Német Nemzetiszocialista Párt magas rangú tagja, valamint a náci hatalomátvétel fő ideológusa is volt. Bizonyos forrásokban a mai napig „Hitler jogtudósának” nevezik.
Schmitt kínai reneszánszának hátterében Hszi Csin-ping 2012-es pártfőtitkári, majd 2013-as elnöki kinevezése áll. Hszi az utóbbi 8 évben gyökeresen átalakította a Kínai Kommunista Párt önmeghatározását, és azt is, ahogyan a párt a kínai államra tekint. Ennek a változásnak ideológusai Kínában Schmitt követői, akiket általában neoetatistáknak hívnak. Viszont aki meg akarja érteni őket, annak először Schmitt munkásságában érdemes elmélyednie.
Cark Schmitt a weimari köztársaság, és általában véve a polgári demokráciák liberalizmusának legnagyobb hatású kritikusa volt a 20. század első felében. Ebben az időszakban több fejlett országban is a korábbiakhoz képest megengedő, liberális kormányok kerültek hatalomra, az állam igyekezett az élet bizonyos területeiről kivonulni, összehúzni a politikainak nevezett szférát. Emellett szakítottak a klasszikus politikai filozófia szuverenitáselméleteivel is, melyek legtöbbje abból indult ki, hogy minden államban van egy személy vagy egy szerv, ami a politikai hatalom legfelsőbb gyakorlója, azaz a szuverén.
Ehhez képest a pluralisták szuverenitáselmélete szerint a politikai hatalmat egymással folyamatosan versengő társadalmi csoportok együttesen gyakorolják, a politikai hatalom, a döntési kompetencia és a felelősség szétszóródik közöttük. A pluralisták mellett a jogpozitivisták is száműzni igyekezték elméleteikből az abszolút szuverenitást, ők abból indultak ki, hogy nem személy vagy szervezet, hanem maga a jogrendszer a hatalom legfelsőbb birtokosa. Az osztrák Hans Kelsen például szakított a politikai filozófiában addig uralkodó nézettel, mely szerint az állami lét szükségszerű velejárója a hatalom. Szerinte az állam egyenlő a jogrendszerrel, és a jogszabályok rendszere az állami lét minden lehetséges kérdésére választ ad, így az olyan abszolút politikai hatalomnak, ami a korlátozások nélküli döntéshozatalban nyilvánul meg, nem marad tere a modern államokban.
Carl Schmitt szerint azonban ez az egész szükségtelenül és vészesen gyengíti az államot, holott az állam feladata lenne, hogy megvédje állampolgárait a külső fenyegetésektől, és hogy stabilitást biztosítson. Schmitt legtöbbet idézett gondolata a politikai fogalmának átfogó értelmezése és a politika lényegének meghatározása volt, azt írta, a politika lényege a barátok és az ellenségek megkülönböztetése. Eszerint a politikai mezőben tevékenykedők nem tehetnek mást, mint hogy szövetkeznek vagy szembeszállnak egymással, más út nincsen. Ebből kifolyólag pedig a politikai szférát a harc tartja mozgásban.
Schmitt másik alapvetése a szuverenitáselmélet megújítása volt. Politikai teológia című művében új szuverenitásfogalmat alkotott, azt írta, az addigi meghatározások képtelenek lefedni a szó valódi jelentését, mert azt pozitív módon, belülről próbálják meg körülhatárolni, elemeinek felsorolásával, mint például ahogyan Jean Bodin tette a 16. században. Schmitt szerint ehelyett határfogalmat kell alkotni, mely a szuverenitás határát igyekszik megragadni. Ez a fogalom a következő: „szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt”. Schmitt gondolatrendszerében persze a szuverén nem csak a rendkívüli állapotról, hanem a rendkívüli állapotban is dönt, sőt, ettől válik szuverénné.
„Tehát a kérdés mindig is az, ki dönt az alkotmányosan nem szabályozott jogosítványokról, azaz ki rendelkezik hatáskörrel ott, ahol a jogrend nem szabályozza a hatáskör kérdését” - írja Schmitt, majd hozzáteszi: „A kivételes állapot mutat rá legvilágosabban az állami autoritás lényegére (…), ilyenkor válik ugyanis nyilvánvalóvá az, hogy az autoritás számára a jog létrehozásához nincs szükség jogra.”
Ezt az elméletet tanulmányozzák leginkább a kínai jogtudósok, hiszen ez az erős állam alapja. Ha külső fenyegetés éri az államot, akkor azt erős kézzel, ellentmondást nem tűrően kell irányítani. Ha veszélyben forog a stabilitás, akkor nem lehet mindenféle szabadságjogokkal vagy a döntéshozatalt lassító szabályokkal foglalkozni, hanem minél hamarabb lépni kell, és ki kell iktatni a veszélyforrást.
Ebből az alapállásból ételmezi ma jó néhány kínai jogtudós a hongkongi helyzetet is. Rendre arról írnak, hogy mióta a britektől ismét kínai fennhatóság alá került, az egy ország-két rendszer elve szerint, az anyaországnál liberálisabban szabályozott város stabilitását újabb és újabb „incidensek” zavarják meg. Ebben a helyzetben pedig, amikor a közösség túlélése forog kockán, a városlakók egyszerűen nincsenek abban a helyzetben, hogy a szabadságjogaikat kérjék számon a kínai kormányon. Ezen kívül azzal is érvelnek, hogy a vitatott hongkongi nemzetbiztonsági törvény (amit a városlakók jelentős része ellenez) „idegen erők behatolásától” védené meg Hongkongot, és ezáltal Kínát is, így az elfogadásának egyszerűen nincsen alternatívája.
Erről, a Carl Schmitt eszméit visszhangzó ideológiai fordulatól írt egy cikket az Atlantic is. A cikk megemlíti, hogy Csen Tuanhung, a Pekingi Egyetem jogászprofesszora és a pekingi kormány Hongkong-ügyi tanácsadója egy 2018-as cikkében konkrétan hivatkozta is Carl Schmittet, mikor a Hongkongban elfogadtatni tervezett nemzetbiztonsági törvényt védte. Azt írta, ha az állam súlyos veszélyben van, az állami vezetőknek joguk van felfüggeszteni az alkotmányos normákat, köztük különösen az állampolgári jogokra vonatkozó rendelkezéseket.
De ez az ideológiai váltás nemcsak a Hongkonggal kapcsolatos kínai politikában látszik, hanem abban is, ahogyan az ujgurokkal vagy Belső-Mongólia kisebbségeivel bánik az utóbbi években a kínai kormány. Míg 20 éve úgy tűnt, Peking bizonyos szintig tűri a különutasságot, sőt a belső kritikát is, mostanra vasszigor és már-már paranoiás önkény lett ebből az engedékenységből.
Hszi Csin-ping vezetése alatt a kínai kormány persze ki is használja a neoetatista fordulatot a kínai jogelméletben: előtérbe tolja, és támogatja a párt ideológiájához illeszkedő kutatókat, és ellehetetleníti azokat, akik túlzottan kritikusak.
Külföldi, főleg ausztrál, amerikai és európai Kína-szakértők szerint Carl Schmitt eszméinek felkarolása azért volt szükséges, mert a stabil és erős állam Hszi elnök által elvárt mértékű támogatását nehéz lett volna levezetni a marxista osztályharcból, amire korábban alapozták a pártideológiát. Schmitt azonban már a kommunista fordulat előtt is hatott a kínai államelméletre: Csang Kaj-sek, a polgári Kína vezetője ugyanis csodálta a náci Németországot, fogadott fia még a Wehrmachtban is szolgált. A kínai polgárháború idején pedig mind Csang Kaj-sek, mind Mao Ce-tung kifejezetten szította az idegen beszivárgástól való félelmet saját hatalmuk biztosítása érdekben. Ez a lecke egyik oldalon sem múlt el nyomtalanul, még Mao műveinek válogatása is így kezdődik, mintha Carl Schmitt írta volna: „Kik a barátaink? Kik az ellenségeink?” Ráadásul a kínai történelemben egyébként is komoly hagyományai vannak az idegen inváziótól való félelemnek, ami schmitti értelemben indokolja, az állami hatalom kiterjesztését.
A kínai-amerikai kereskedelmi háborút és a koronavírust szintén önigazolásra használják fel a neoetatisták, szerintük ugyanis az, hogy Kína az Egyesült Államoknál és Európánál hatékonyabban kezelte a koronavírus-járványt, az erős állam sikerét igazolja. Az pedig, hogy több állam is Kína felelősségre vonását követeli a járvány szabadon engedése miatt, azt a látszatot kelti, hogy külső erők tényleg az állam elveszejtésére törhetnek.