Tizenhét évvel a sorozat utolsó része után egy új címmel, tíz résszel és négy főszereplő helyett hárommal tér vissza a Szex és New York. A készítőknek pedig nagyon sok ráncot kell felvarrnia ahhoz, hogy ne hőbörgés legyen a vége. A sorozatról egyelőre nincs túl sok infó, csak azt lehet tudni, hogy a címe And Just Like That, illetve hogy az eredeti gárdából mindössze hárman szerepelnek benne; Sarah Jessica Parker, Kristin Davis és Cynthia Nixon. Ja, és hogy elvileg még idén bemutatja az HBO Max.

Kim Cattrall

Kim Cattrall nem nyilatkozott, hogy miért nem szerepel a folytatásban, de már évekkel ezelőtt közölte, ha lesz is folytatás, ő abban nem vesz részt. „Nem öltem meg Samanthát, csak elengedtem őt. Esküszöm, soha többé nem tér vissza, mindenkit biztosíthatok róla, hogy többé nem játszom el őt. Mindenféle sajnálkozás nélkül mondhatom, hogy számomra ez véget ért. Bárcsak Sarah (Jessica Parker) is kedvesebb lett volna” – Cattrall ezt egy 2017-es interjúban mondta, utalva a végén némi drámára közte és Sarah Jessica Parker közt, amit nehéz lenne konkretizálni, mert a konfliktusról a pletykalapok névtelen informátorain kívül más nem nem nagyon nyilatkozott, maguk a szereplők sem.

Cattrall akkori interjújában még azt is hozzátette, szerinte a sorozat volt a legjobb, a két film pedig csak bónusz volt. Mintha finoman akarta volna közölni, hogy utóbbi szerinte is pocsék lett, ahogy gondolja azt a közönség és a kritikusok egy része. A második film a Rottentomatoes-on mindössze 16 százalékot kapott, ami ahhoz képest, hogy a sorozat a hat évada alatt hét Emmy-díjat és nyolc Golden Globe-ot kapott, erős visszaesés.

Nyilván a sorozatnak is megvoltak a maga hibái, bár húsz évvel ezelőtt sokszor még nagyon eredetinek és felvilágosultnak tűnt, amihez képest a 2004-es befejezést követő két mozifilm viszont már tényleg csak egy céltalan, magassarkúban botladozó visítozás.

A sorozat idején még szinte felszabadító volt látni, hogy a nagyon önálló, harmincas, New York-i szinglik néha megengedhetik maguknak, hogy ész nélkül költsenek el horrorisztikus összegeket egy cipőre, és az a vicc is működött, hogy ugyanezt a cipőt aztán hogyan lopják el tőlük egy ismerősük babazsúrján. De egyáltalán nem biztos, hogy 2021-ben is azt akarja nézni a közönség, hogy gazdag New York-i nők drága dolgokat vásárolgatnak.

Túl fehér, túl hetero

A Szex és New York azért lehetett sikeres a kilencvenes évek végén, mert az addig megszokottakhoz képest nyíltan és gátlástalanul mutatták meg, milyen sokrétűen állnak a nők a szexhez, teljesen hétköznapi környezetben hoztak szóba olyan, addig szinte tabunak számító témákat, mint a nemi betegségek, az abortusz vagy a maszturbálás. Ma, amikor az egyik legnagyobb drogériában Magyarországon is simán lehet vibrátort vásárolni, ezek már nyilván nem tűnnek hatalmas tabunak, de mindenki próbálja meg emlékeztetni magát arra, hogy 1998 óta már eltelt 23 év, a világ pedig erősen megváltozott.

Épp emiatt kap ma, több mint 25 évvel az indulása után kritikákat a Jóbarátok is, miszerint túl fehér és túl hetero volt, és kap hasonló kritikákat utólag a Szex és New York is. És pont emiatt kell nagyon felkötnie a gatyáját a folytatást készítőknek.

Az eredeti sorozat mind a négy főszereplője fehér, ciszhetero nő, a sorozatban felvonultatott legtöbb férfi is fehér és ciszhetero, leszámítva egyikük meleg barátját, egy másikuk rövid ideig tartó párkapcsolatát egy fekete férfival, illetve egy harmadik főszereplő szintén rövid kapcsolatát egy színesbőrű, leszbikus nővel. 1998 és 2004 között mindössze ennyi diverzitás fért bele egy New Yorkban játszódó, felvilágosult sorozatba.

A Flare újságírója egy 2018-as cikkében is azt fejtegeti, hogy fekete nőként nem volt akkora élvezet újranézni a sorozatot. Példaként említik az első évad második részét, amiben a főszereplők azt kifogásolják, hogy a férfiak szupermodelleket akarnak, ezen a témán pedig négy fehér, gazdag és vékony nő háborog, miközben szó sem esik arról, hogy milyen lehet a randizás New Yorkban mondjuk egy fekete nő számára, aki kevesebbet is keres, külseje pedig nem felel meg az általánosan elfogadott szépségideáloknak.

2002-ben Kim Cattrall egy interjúban sikeresen félreértett egy kérdést, hogy a sorozatban miért nem jelenik meg a különböző nemek közti barátság: a színésznő válaszában arra adott magyarázatot, hogy miért nincsenek különböző rasszok közti barátságok. Maga a félreértés is parádés volt, de a válasz még annál is jobban sikerült, mert Cattrall csak annyit mondott: „Nincs sok fekete barátnőm. A legtöbb barátommal hasonló a hátterünk.” Vagyis szerinte a sorozatban azért nincs annyi fekete, mert ő se nagyon ismer feketéket.

De nemcsak a feketéknek van kifogásolnivalójuk a sorozattal, hanem a transzneműeknek is, amire Laverne Cox Disclosure című netflixes dokuja hívta fel a figyelmet 2020-ban. A sorozat harmadik évadának 18. részében az egyik főszereplő háborog azon, hogy éjjelente az ablaka alatt hangoskodik egy csapat transznemű prostituált. „Egy vagyont fizetek azért, hogy egy olyan környéken éljek, ami nappal trendi, éjjel meg travi” – mondja a sorozatban Samantha, a részben pedig kitartóan gúnyolódnak a transzneműeken, akiket természetesen prostituáltként ábrázolnak, és akiket egyáltalán nem mellékesen feketék alakítanak, gyakorlatilag a benyomást keltve, hogy egy fehér, ciszhetero nő számára mi sem borzalmasabb, mint egy olyan környék, ami tele van fekete, transznemű emberekkel.

Nixon neve ad némi reményt

A reményt, hogy a sorozat utánlövése talán sokszínűbb lesz, Cynthia Nixon neve adhatja vissza. A Mirandát alakító színésznő 2004-ben, a sorozat vége után szakított két gyereke apjával, coming outolt, majd összeházasodott Christine Marinonival. Nixon egyik fia később nemet váltott, a leszbikus házasságban élő színésznő azóta lelkes transz-aktivista, 2018-ban pedig bejelentette, hogy elindul New York kormányzói posztjáért, de hónapokkal később elbukta az előválasztást. 2020-ban aztán egy újabb fontos dolog mellett állt ki – a Girls. Girls. Girls. magazinnal együtt készített egy videót, ebben felolvassa Camille Rainville 2017-es blogposztját, aminek címe: Azt mondják, viselkedj hölgyhöz méltóan.

Az erős képivilággal megtámogatott szöveg tökéletesen érezteti a nyomást és a lehetetlen elvárásokat, amikkel a nők világszerte gyakorlatilag minden nap szembetalálják magukat: hogyan nézzenek ki, hogyan viselkedjenek, hogy milyen szinten uralja a testüket a média, és hogy mennyire áldozathibáztató a társadalom.

Az And Just Like That-től azért senki ne várjon olyan mélységeket, amilyeneket Lena Dunham a millennialoknak szóló Szex és New Yorkjában, a Girlsben tudott hozni, de Nixonnak köszönhetően azért van némi remény, hogy ez a tízrészes utánlövés talán nem egy újabb, magassarkúban visítozás lesz.