„Lassú bizonyossággal ráébredtem, hogy senki nem maradt életben”

„Levittek a Duna-partra, és akkor azt mondta Kun páter: Most pedig megkegyelmezünk nektek Jézus Krisztus nevében, mert karácsony éjszakája van, és beviszünk a gettóba.” 

1944. december 23-án a 19 éves Szegő Hanna így élte túl a XII. kerületi nyilas pártszolgálatosokkal való találkozást. Csodával határos megmenekülését hatvan évvel később, 1999-ben mesélte el a Steven Spielberg által alapított Dél-kaliforniai Egyetem Soá Alapítvány (korábban Survivors of the Shoah Visual History Foundation) interjúsorozatában. Grandiózus vállalkozás volt a kilencvenes évek végén: túlélőkkel készítettek teljes életútinterjúkat világszerte. Több mint 51 ezer ilyen elbeszélést rögzítettek. Az archívumban 1335 magyar nyelvű interjú érhető el. Ennek a projektnek köszönhető, hogy a 2006-ban elhunyt Bokorné Szegő Hanna filmünkben, A gyilkosok emlékművében saját szavaival beszéli el a XII. kerületi nyilasházban lezajlott eseményeket. De az interjúból nem csak  a 44-45-ös történéseket ismerhetjük meg, hanem az előzményeket és a következményeket is. Az alábbi írás Szegő Hanna visszaemlékezésének összefoglalója:

„Elvették tőlem a hazát”

Ezt a 15 éves Hanna írta a naplójába, miután a Veres Pálné Gimnázium igazgatója 1940-ben belépett az osztályterembe, és bejelentette, hogy Hanna nem vehet részt a március 15-i ünnepségen. Az egykori kitűnő tanuló erre az eseményre hatvan évvel később is úgy emlékszik, mint fordulópontra. A gimnáziumban addig nem tettek különbséget a gyerekek között, nem tapasztalt antiszemitizmust. Annak ellenére sem, hogy osztálytársa volt a hírhedt nyilas politikus Baky László lánya, Baky Klára is. „Nagyon komolyan magyarnak vallottam magam, és gyermekkoromban nem ért semmi trauma mindaddig, amíg 1938-ban ki nem rúgták édesapámat.” 

Hanna apja, Dr. Szegő Ernő elismert pénzügyi szakember volt, ő vezette a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara pénzügyi osztályát, amíg 32 év munkaviszony után a zsidótörvények miatt el nem bocsátották az állásából. Ettől kezdve a családnak fokozatosan egyre súlyosabb megélhetési problémái lettek. Miután Hanna leérettségizett, nagy szerencsével bejutott a Közgazdasági Egyetemre. Még a gimnázium alatt, 15 évesen megismerkedett első férjével, Vas Jánossal.

„Ez egy olyan szerelem volt, hogy szinte megfeledkeztem a környező világról.” 

Vas János; Forrás: USC Shoah Foundation

Jogtisztelet

1944-ben összeházasodtak. Két hónapra rá a németek megszállták az országot. Ezen a napon volt Hanna szüleinek házassági évfordulója, de elmondása szerint az ünnepi asztalnál senki nem nyúlt a leveshez. Hanna levetette magát a rekamiéra és zokogott, könyörgött a szüleinek, hogy bújjanak el. Hanna apja viszont bízott a magyar államban:

„»Édes kislányom, amíg én ennek az államnak a törvényeit betartom, addig itt semmi bajom nem lehet.« Hát sajnos az események rácáfoltak. Ennek ellenére nem bánom, hogy a jog tiszteletére nevelt. Mert ez a jogtisztelet végigkísérte az egész életemet.”

Ettől kezdve felgyorsultak az események. Az akkor már állapotos Hannát és családját csillagos házba költöztették, a Haris köz 5-be. A házat hamarosan bombatalálat érte, így visszaköltöztek a Rudolf tér 1-be (ez ma a Képviselői Irodaház). Miután 1944. november 4-én a Margit híd véletlenül felrobbant, nyilasok jelentek meg a közeli házban. Azt állították, hogy a robbanáshoz köze van a közelben élő zsidóknak, ezért az egész családot elvitték az újlaki téglagyárba. A szülőket itt szétválasztották, és az első nap külön külön elindították gyalogmenetben Németország felé. Hanna soha többé nem látta a szüleit. Mint később megtudta, apja Oranienburgban, anyja Ravensburgban halt meg. 

Bujkálás

A téglagyárban Vas János és Hanna elbújtak egy kemencében. Harmadik nap meghallották, hogy ott van a svéd követség Wallenberggel. Mivel nekik volt menlevelük, amit korábban sikerült beszerezniük, kivitték őket a Pozsonyi út 28-ba, egy védett házba. Itt laktak pár hétig, kevés élelemmel, rettenetesen összezsúfolva, amikor meghallották, hogy a szomszédos házat, a Pozsonyi 30-at, ami szintén egy védett ház volt, megtámadták a nyilasok, majd a Szent István park alatti Duna-parton mindenkit agyonlőttek. Hanna és férje látták, hogy nincs más választásuk, mint elhagyni a Pozsonyi utat. Néhány napig barátoknál, osztálytársaknál, szüleik barátainál bujkáltak, akik egy-egy napra befogadták őket. De ez hosszú távon veszélyes volt mindenki számára.

Hannáék elhatározták, hogy a Vas János szülei által egy ügyvédnél hagyott pénzből hamis, keresztény papírokat vásárolnak, és így szereznek maguknak lakást. Az ügyvéd a nála elhelyezett pénznek ugyan csak egy töredékét adta vissza, de a párnak ennyiből is sikerült megvásárolnia a papírokat, amikkel Hanna beállított a lakáshivatalhoz és kérelmet adott be. Arra hivatkozott, hogy házukat bombatalálat érte. A csel bejött, szobát utaltak ki számukra a Dessewffy utcában. 

A lakás másik szobájában egy bizonyos Gönczi Imre és felesége lakott. Ez a véletlen találkozás hamarosan végzetesnek bizonyult. 

A Gestapo

Gönczi ugyanis részt vett az ellenállási mozgalomban. Egyik este elment, és nem jött vissza. Felesége átment Hannáék lakrészébe, és figyelmeztette őket, hogy baj lehet, mert a férje valószínűleg lebukott, és ezért nem ment haza. (Hanna úgy tudja, hogy a Nagymező utcában dobott gránátot egy német teherautóra). Légiriadó volt, mire véget ért, már ott volt a magyar Gestapo. Hanna a férjét elbújtatta a heverőbe, és ráfeküdt.  Abban bízott, hogy mivel ő láthatóan terhes, talán vele kíméletesek lesznek. „Hát ezek dörzsöltebbek voltak nálam.” B. Szilágyi János nyomozó felállította Hannát, majd elővette revolverét és a heverőre szegezte. Hanna ijedtében dulakodni kezdett a rendőrrel. Vas Jánost végül megtalálták. Közölték, hogy elviszik, de Hannát az állapotára való tekintettel itt hagyják. Ő viszont úgy döntött, hogy férjével tart a Svábhegyre, a Gestapo központjába. 

„Tudom utólag, hogy ez egy naiv 18-19 éves szerelmes asszonynak volt a teljes hülyesége. A jövendő gyermekemmel szemben is felelőtlenség volt. Az volt az érzésem, ha nem megyek vele, sosem tudom meg, hogy mi lesz.”

A Mirabell garniszálló (Karthauzi utca 6.) alagsorában, egy 1,5 szobás lakásban zsúfolták össze a férfiakat. A nőket külön helyezték el. A kihallgatások egy másik épületben, a Majesticben (Melinda u. 1.) folytak. A házaspárt B. Szilágyi János hallgatta ki: „Azt kellett mondanom, hogy kérek egy hungarista pofont. Akkora pofont adtak, hogy egyik faltól a másikig repültem. Akkor tanultam meg, hogy mit jelent, hogy szikrázik az ember szeme.” 

Vas János végig jelen volt felesége vallatása alatt, majd Hannának is a falnak fordulva végig kellett hallgatnia, ahogy férjét összeverik. Nem tudtak kiszedni belőlük semmit, hiszen nem volt semmilyen információjuk az ellenállásról. Hanna a kihallgatást követően este rosszul lett és elájult. Az egyik rendőr, aki „nagyon emberséges volt” kihívta a mentőket, akik arra próbálták rávenni Hannát, hogy mondja azt, hogy megindult a szülés: „Mondja azt, akkor elvisszük!” De az asszony nem bírta otthagyni a férjét. Később az ablakból látta, hogy Vas Jánost átvezetik a kis Majesticbe. Soha nem derült ki, hogy hol végezték ki, de valószínűleg a svábhegyi kiserdőben lőtték agyon. 

A XII. kerületi nyilasok

Hanna december 19-től 23-ig volt a Mirabellben. Aztán jöttek a XII. kerületi nyilasok és ötvenedmagával futólépésben lehajtották a kerületi nyilasházba. Az ottani történéseket Hanna maga meséli el részletesen filmünkben. 

A Városmajor utca 37-ben a foglyokat brutálisan megkínozták. Mivel látták, hogy állapotos, Hannát nem bántották. Letettek neki egy hokedlit, és arra kényszerítették, hogy nézze, ahogy a többieket gyötrik. A legyengült asszony elájult a látottaktól, majd arra eszmélt fel, hogy egy nyilas nő húslevest önt a szájába. Éjszaka a csoport tagjait alsóneműre vetkőztették és a mínusz 10 fokos hidegben elindították őket a Duna-partra. A kísérők között volt Kun páter, a kerületi nyilasok emblematikus figurája, aki a karácsonyra hivatkozva megkegyelmezett a csoportnak. Kivéve egyiküknek, aki nem bírta tartani a tempót, elesett. Őt a jeges Dunába dobatták a többi fogollyal. A csoportot áthajtották Pestre. Amint megérkeztek, a gettóban a történtekről jegyzőkönyvet vettek fel. Az övék volt az egyetlen csoport, ami a XII. kerületi nyilasházból kiszabadult, és eljutott a gettóba. 

A gettóban

Hanna munkára jelentkezett. Az volt a feladata, hogy járja a gettót, és keressen még helyet, ahová költözhetnek emberek. Eközben összetalálkozott nagybátyjával és unokatestvérével, Balla Tamással, akik befogadták a Holló utca 4-ben lévő szállásukon. Balla Tamás cserkész volt. Rendszeresen kiszökött a gettóból, ahol a cserkész társai várták, és élelmiszercsomagokat adtak neki. „Ennek a cserkészcsapatnak köszönhető, hogy nem haltam éhen állapotosan.” 

Miután egy éjjel nyilas különítmény tört be a gettóba és kivégezték Hanna egyik ismerősét és annak terhes feleségét, eluralkodott rajta a halálfélelem. Arra jutott, ha ott fog szülni, akkor a gyerek és ő is meghalnak. Se tiszta víz, se kórház, se gyógyszer, semmi nem volt. A zsidó kórház a gettó falain kívül működött a Wesselényi utcában. A gettó orvosának nagyon speciális esetben lehetősége volt beutalni betegeket a Wesselényi utcai kórházba. Hanna kapott tőle kilépőt, amivel elment a kórházba, ahol megvizsgálták, és megállapították, hogy szülésig még két-három hete van hátra. Mikor kilépett a kórházból az utcákon orosz tankokat látott. Hanna visszament a gettóba, amit három nap múlva felszabadítottak. 

Hanna ekkorra már nagyon legyengült, 47 kg-ot nyomott gyerekkel együtt, tetves volt, koszos volt, egyetlen ruhát hordott hetek óta. Február 5-én a Baross utcai klinika óvóhelyén, egy hordágyon szülte meg a lányát, Vas Klárát. 

A második élet

Hannát Vas János szüleinek házában, a Nagymező utcában a házmester házaspár fogadta be, akik ételt és fűtött szállást adtak nekik. Hanna úgy emlékszik, hogy sokáig ébredt azzal a reménnyel, hogy aznap talán a szülei vagy a férje visszatérnek.

„Lassú bizonyossággal ráébredtem, hogy senki nem maradt életben.” 

Az apósa odaveszett, de az anyósa nyáron visszatért Mauthausenből, akivel ettől kezdve együtt éltek. Az asszony 92 évesen halt meg, de sosem kérdezte meg, hogy mi történt a fiával, Jánossal. Hanna pedig sosem mesélte el neki. Hanna A MAFIRT-nál (Magyar Film Iroda Rt.) kapott munkát, mint mindenes. Itt ismerkedett meg második férjével, Bokor Péter filmessel, akivel 1947-ben összeházasodtak. Vas János édesanyja Bokor Pétert is befogadta Nagymező utcai lakásába. Hanna közben jelentkezett a nők előtt éppen akkor megnyíló jogi karra, ahol 1949-ben diplomázott. 

„Ekkor kezdődött a második életem, amire persze súlyként nehezedett mindaz, amit átéltem.” 

Bokorné Szegő Hanna az egyetem után nemzetközi jogász lett, az Állam- és Jogtudományi intézetébe került, ahol az emberi jogokat kutatta. Kandidált, később a akadémiai doktori fokozatot is megszerezte. 1963-tól a Közgazdasági Egyetem nemzetközi szakán oktatott. Két lánya született: Vas Klára, aki nevelőapja után felvette a Bokor nevet és Bokor Judit. 

(Címlapkép: Kiss Bence)

A független magyar sajtónak soha nem volt olyan nehéz dolga, mint a járvány alatt.

A kormány nem enged újságírókat az egészségügyi intézmények közelébe, és a járvánnyal kapcsolatos legalapvetőbb adatokat sem osztja meg a nyilvánossággal. A közmédia és a többi propaganda csatorna mindent megtesz a valós helyzet elkenéséért.

A 444-en az elénk állított akadályok ellenére is be tudjuk mutatni, hogy áll a járvány Magyarországon és a világban. A pontos számokat, aktuális trendeket bemutató grafikonjainkból, infografikáinkból több millióan tájékozódnak.

Az ezeket összegyűjtő járványadat-oldalunk az utóbbi hónapokban átvette a közszolgálati média szerepét. Olvasóinkat ezzel nem csak tájékoztatjuk, hanem segítünk nekik egészségesnek maradni, és megőrizni szeretteik egészségét is.