Meghalt a Vörös Napóelon, Nguyen Giap tábornok
2013 október 05., 07:17
Egymás megölésének végtelen szomorúsága
Amióta az irodalom irodalom, kevés népszerűbb témája volt a háborúnál. Az utóbbi néhány évtizedben, ahogy a háborúkból kevesebb lett, ritkultak az azzal foglalkozó művek is, és a Homérosz óta tartó lendület kicsit megtört. A számtalan, háborúval foglalkozó regény, eposz, miegyéb minden elképzelhető szemszögből megvilágította már egymás legyilkolását, a hősiességtől a humorig. De azt, hogy a háború valójában a legszomorúbb dolog, amit ember magával és társaival tehet, talán senki nem tudta még olyan tisztán bemutatni, mint a vietnami Bao Ninh A háború szomorúsága című regényében.
Az alig 200 oldalas könyv 2020 végén jelent meg magyar fordításban, teljesen visszhangtalanul. Talán azért is, mert a Honvédelmi Minisztérium által felügyelt Zrínyi Kiadó nincs benne a rendes irodalmi körforgásban. Akármi is az oka, szomorú, hogy a szélesebb magyar olvasóközönséghez nem jutott el a hír, hogy Bakos Ferenc fordításában megjelent itthon is a könyv, ami egy 75 millió ember által beszélt nyelv legfontosabb kortárs alkotása, és amit a nemzetközi irodalmi közvélemény a 20. század egyik meghatározó eseménye, a vietnami háború csúcsművének tart.
Bao Ninh pályafutása egészen rendkívüli, akárcsak egyetlen regényéé. A szerző, akinek valódi neve egyébként Hoang Au Phuong, 1952-ben, a franciák ellen vívott vietnami függetlenségi háború idején született. Egyes életrajzok szerint konkrétan egy bombatölcsérben, mások szerint csak azon a napon, amikor szülei észak-vietnami faluját megtámadták a franciák.
Ninh akkor lett kamasz, amikor hazájában már polgárháború dúlt a szovjetekhez húzó északiak és az amerikaiak által aktívan támogatott déliek közt. 17 éves korában, lelkes iskolatársaival együtt vonult be, és egészen a békéig, Saigon 1975-ös felszabadításáig/elfoglalásáig végigharcolta a háborút. Közkatonák közül ez keveseknek adatott meg a legkonzervatívabb becslés szerint is 1,3 millió halálos áldozatot követelő háborúban.
Ninh könyveinek nyugati marketingesei előszeretettel írnak arról, hogy az 500 fiatalból, akivel bevonult, mindössze tízen érték meg a háború végét, és közülük is hatan öngyilkosok lettek. Ő egy interjúban arról beszélt, hogy nem tudja a pontosan a számokat, de a gimnáziumából 25 fiú ment a háborúba és 14-en élték túl, míg abból a házból, ahol a háború előtt lakott, hárman vonultak be, és csak ő tért haza. Szerinte csak az 1965-ös amerikai bombázásokban a szélesebb családja 32 tagját vesztette el.
A pontos számoknak nincs nagy jelentősége. Ahogy a regény főhőse, a háború emlékeivel, a háború előtti élet elvesztésével, és soha el nem készülő könyvével viaskodó Kien megjegyzi, kevés kortárs író láthatott annyi borzalmat és halált, mint ő. A szerző, aki a főhőst magáról mintázta, szintén így van ezzel. Amit Ninh látott, a vért, az erőszakot, a hullahegyeket, a napalm által lecsupaszított tájat, a felégetett és kiirtott falvakat, a bombatámadásokat, a dzsungelharcot, a trópusi betegségekkel súlyosbított borzalmas sérüléseket, ahhoz foghatót nem nagyon látott ilyen kaliberű író a második világháború vége óta. És előtte is csak kevesen.
Természetesen nem Bao Ninh az első, aki a művészet eszközeivel feldolgozta a vietnami háború eseményeit. Az 1960-as és 70-es évek Amerikáját meghatározó, a kollektív amerikai pszichén ezt követően is nagyon mély nyomot hagyó, amerikai szempontból vesztes és közel 60 ezer halálos áldozatot követelő háborúról számtalan alkotás született. Ezek jelentős része mozgókép, a vietnaminál minden bizonnyal csak a két világháborúról forgattak több játékfilmet. Színvonaluk Chuck Norris Ütközetben eltűnt 3-ja és Stanley Kubrick Acéllövedéke között ingadozik.
A hollywoodi kitérőre azért volt szükség, mert ezeknek a filmeknek köszönhetően annak is van egy képe a vietnami háborúról, aki egyébként nem tudja, hogy ki volt Giap tábornok, és Dien Bien Phuról azt hiszi, hogy egy rizstésztás leves. A háború szomorúsága azonban alapvetően különbözik ezektől az amerikai alkotásoktól, miközben akciójeleneteiben, a vonatot ért bombatámadástól a saigoni repülőtér alkoholban és vérben úszó elfoglalásáig simán felveszi velük a versenyt.
Bao Ninh műve azonban nem csak a vietnami háború amerikai megjelenítésétől különbözik alapvetően, hanem attól is, amit hazájában szabad mondani róla. Vietnam az északiak 1975-ös győzelme óta egységes ország, államformája pedig eleinte színtisztán kommunista diktatúra volt, ma már inkább a szomszédos Kínáéhoz hasonló, bár annál kevésbé sikeres, a kapitalizmus egyes elemeit is elfogadó diktatúra.
A mai vietnami állam alapköve az amerikai megszállók és déli bábjaik ellen vívott hősies felszabadító háború, amiről sokáig csak a legmélyebb tisztelet hangján, a borzalmak említése nélkül volt szabad megnyilvánulni. Bao Ninh ezzel szembement, mint ahogy szembement a vietnami nemzeti önmeghatározásban kulcsfontosságú heroikus küzdelemmel is, amit évezredek óta vívnak a megszállók és gyarmatosítók ellen, a kínaiaktól és a franciákig.
Kien meg is jegyzi, hogy ez a harcos identitás valójában csak harcteret soha nem látó politikusok kitalációja. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy A háború szomorúsága egy ideig tiltott, és ma is inkább csak megtűrt könyv a szülőhazájában. A Vietnamban A szerelem sorsa címen ismert regény először 1990-ben jelent meg, a Kommunista Párt egyből betiltotta, aminek köszönhetően leginkább szamizdatként terjedt, így jutott el nyugatra is és született meg francia és angol nyelvű fordítása, ami olyan világhírt hozott Bao Ninh-nek, hogy az hazájában is megenyhítette a cenzorokat, még ha az író továbbra is a kulturális élet perifériájára szorítva kénytelen élni Hanoiban.
A háború szomorúságában nincsenek jók, rosszak, győztesek, vesztesek, az amerikaiaknak pedig csupán egy rövidke epizódszerep jut. Csak szomorúság van: a férfiak szomorúsága, a nők szomorúsága, a harcolók szomorúsága, a hátrahagyottak szomorúsága. Szomorúság az ember által ismert valamennyi formájában: hirtelen letaglózó szomorúság, örökké tartó melankolikus szomorúság, őrületbe kergető szomorúság és bénító szomorúság. A vágyakozás szomorúsága és a szerelmi bánat szomorúsága. A jól ismert barátok halála miatt érzett szomorúság és a szomorúság az ismeretlen százezrek halála miatt. Mindent beborító szomorúság, amit csak még pokolibbá tesz a trópusi rohadás, a hullák szaga, a folyamatos áramszünetek sötétsége.
A főhős Kien az ilyen alakokban bővelkedő világirodalom egyik legösszetörtebb embere, aki, ahogy megjegyzi, apjától is csak a szomorúságot örökölte. Vállát egyszerre nyomja a háború emléke, a kötelesség, hogy az ő feladata azt dokumentálni, és minden, amivel csak egy hazatérő katona szembesülhet a háború után, az elveszett szerelem és a sikertelen visszailleszkedés egy olyan életbe, ami valójában már rég megsemmisült.
Bao Ninh stílusát a nyugaton ismertebb írók közül talán a dél-afrikai Nobel-díjas J.M. Coetzee-éhez lehet hasonlítani: rövid, sallangmentes, szinte szenvtelen mondatok, amiktől az emberi lét legmélyebb bugyrai még hitelesebbek, jóval rémisztőbbek, és időnként egyszerűen gyomorforgatóak. A háború szomorúságában semmi hatásvadász nincs, de a hatása már az első oldalainak elolvasása után is letaglózó.
Furcsa egybeesés, de Bao Ninh-től 2020 végén egy másik kötet is megjelent magyarul, másik kiadónál, másik fordítótól. A hét törpe tábora 100 oldalas novelláskötetecske, néhány írás benne alig két oldal. Bár nem derül ki egyértelműen, a novellák egy része már jóval a háború után született, de van köztük jóval régebbi alkotás is. Tragikus, a semmibe tartó történetecskék, amelyek ugyan meg sem közelítik A háború szomorúságának színvonalát, de vannak köztük élvezhető darabok.
Bao Ninh a róla megjelent néhány nyugati cikk szerint nem csak a háborúban élte át Kien élményeit, hanem utána is úgy tengődött, mint főhőse. Hangulatán hazája cenzorai sem segítettek. Állítólag van egy Sztyeppe című befejezett regénye, de Ninh eddig nem akarta publikálni. Egy interjúban arról beszélt, hogy „amit írok, mindig azzal hasonlítom össze, amit a múltban már megírtam, és az írás nem megy olyan természetesen, mint régen”. Majd azt is hozzátette, hogy „még mindig egész nap írok, hogy múljon az idő”. 2018-as hírek szerint a súlyosan alkohol- és cigarettafüggő Ninh már rákkal küzdött, így kérdéses, hogy valaha megjelenik-e tőle még valami.
Mióta A háború szomorúsága először megjelent, nyugaton fokozatosan egyre többen beszélnek arról, hogy a világirodalmi kánonba ideje lenne minél több művet beemelni „délről”, „keletről”,az „elnyomottaktól”, az egykori gyarmatokról. Hogy ez történelmi igazságtétel vagy felesleges erőlködés, arról még sokáig fognak vitatkozni. Arról nem, hogy A háború szomorúsága minden olvasói szemszögből korszakos jelentőségű mű.