A mobilitás egyre inkább lecsúszást, és nem felemelkedést jelent

Évtizedek óta záródik be a magyar társadalom, egyre csökken azoknak az aránya, akik születési helyzetükhöz képest előrébb tudnak jutni, és ez a folyamat 2010 után egy újabb lendületet kapott. Ez derül ki a társadalmi mobilitás újabb magyarországi vizsgálataiból.

Arról, hogy mi okozza ezt a bezáródást, osztálytársadalom-e a magyar társadalom, és hogy ezek a változások hogyan érintik a férfiakat és a nőket, Huszár Ákos szociológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos munkatársa beszélt nekünk.

Az osztályok visszatérése

Az elmúlt években több kutatás is az osztály fogalmára támaszkodva jellemezte a magyar társadalom szerkezetét (lásd pl. itt, és itt, meg itt), és Huszár Ákos vizsgálatai alapján is a magyar társadalom egyre inkább egy zárt osztálytársadalom képét mutatja. Ezek az eredmények szerinte egyáltalán nem meglepők, és nem is feltétlenül eredetiek. Ami miatt újdonságként hatnak, az az, hogy a rendszerváltás után az osztályfogalom teljesen kikopott a közbeszédből, és a társadalomtudományos kutatásokban is háttérbe szorult. Mivel a rendszerváltás előtti államszocialista ideológia osztálykategóriákra épült, ezért a 90-es években az osztály egy avítt, ideológiailag terhelt, és meghaladott fogalomnak tűnt, amely nem mutatkozott alkalmasnak a rendszerváltás után zajló társadalmi folyamatok értelmezéséhez.

„Pedig a rendszerváltás után létrejövő új kapitalizmus időszakában vált csak igazán fontossá és relevánssá. Egyszerűen azért, mert amikor egy társadalom kapitalista módon működik, egyre inkább az válik döntővé, hogy valaki a munkaerőpiacon a saját munkaerejét próbálja-e eladni vagy másét akarja megvenni, illetve hogy ki milyen készségekkel, végzettséggel jelenik meg a munkaerőpiacon” – mondja erről Huszár.

2019-es kutatásában az European Social Survey 2002 és 2016 között, kétévente felvett adatai alapján azt vizsgálta, hogy az emberek osztályhelyzete alapján mennyire tudnak megmagyarázni olyan társadalmi jelenségeket, mint az anyagi nehézségek, a munkanélküliség kockázata vagy az egészségi állapotban meglévő egyenlőtlenségek. Abból indult ki, hogy akkor beszélhetünk osztálytársadalomról, ha az osztályhelyzet magyarázóereje erős:

„amennyiben tehát az osztályhelyzete alapján nagy valószínűséggel meg tudjuk mondani, hogy valaki szegény vagy gazdag, beteg vagy egészséges, szomorú vagy boldog, kire szavaz a választásokon, kivel köt házasságot, és mi lesz a gyerekeiből, ha felnőnek. Ha tehát az előnyök, illetve a hátrányok osztályok szerint oszlanak el a társadalomban, és az egyik oldalon az előnyök, a másik oldalon pedig a hátrányok koncentrálódnak.”

Huszár elmondása szerint a magyarországi adatok két markáns trendet jeleznek: egyfelől a 2010-es évek végére határozottan javultak ezek a mutatók, vagyis kevesebben küzdenek anyagi nehézségekkel, illetve a munkanélküliség problémája is kevesebb embert érint. Másrészt, azonban az osztályhelyzet egyre inkább magyarázza azt, hogy ki lesz szegény, milyen eséllyel válik valaki munkanélkülivé, vagy milyen lesz az egészsége. Az emberek osztályhelyzete alapján tehát sokkal biztosabban meg tudjuk becsülni ma, hogy érintik-e ezek a problémák, mint az 1990-es vagy a 2000-es években.

Azt már korábbi kutatásokból (lásd pl. ezt és ezt) lehetett látni, hogy a 90-es és a kétezres években erősödött az osztályhelyzet szerepe. Ami a mostani vizsgálatból kiderül, hogy a 2010-es években ez a tendencia még jobban felerősödött, és a Magyarországra vonatkozó eredmények európai összehasonlításban is kiemelkednek. Amíg a rendszerváltás után Magyarország nagyjából együtt mozgott a régió posztszocialista országaival, addig az utóbbi évtizedben nálunk különösen szorossá vált az osztály és az életkörülmények különböző indikátorai közötti kapcsolat.

Huszár Ákos elmondása szerint ezt a tendenciát táplálja egyrészt a kapitalizmus alapvető működési logikája. Ahogy arról Thomas Piketty történeti munkái szemléletes áttekintést adnak, ha ezt nem korlátozza az állam, az ahhoz vezet, hogy az erősebb erősebbé válik, a gyenge pedig gyengébbé. Magyarországon ennek megfelelően az egyenlőtlenségek növekedése már a rendszerváltás előtti időszakban beindult a liberalizációs reformoknak köszönhetően, a rendszerváltás után azonban újabb lendületet kapott.

És ezt a tendenciát erősítették tovább a 2010 utáni társadalompolitikai változások Magyarországon. Ezek közé tartozik például, hogy a korábbi progresszív személyi jövedelemadót egy egykulcsos SZJA váltotta fel, ami ráadásul úgy jött létre, hogy a kedvezőbb jövedelmi helyzetűek számára alacsonyabb lett a kulcs, míg az alacsonyabb jövedelműeké magasabb. De Huszár szerint ide tartoznak a családpolitikai intézkedéseket is: a magyar családpolitika ugyanis annál jobban támogat valakit, minél kedvezőbb a jövedelmi helyzete. És ha valaki elveszíti a munkáját, akkor nem csak a jövedelmét veszíti el, de a gyerekek után járó családtámogatási összegek egy jelentős részét is. (A magyar családpolitika sajátosságairól korábban részletesen is írtunk.)

Megmerevedő osztályszerkezet

Ha az osztályelemzés az osztályok közötti egyenlőtlenségek alakulását igyekszik feltárni, a mobilitáskutatások arra tudnak választ adni, hogy mennyire sorsszerű, hogy valaki egyik vagy másik osztályhoz tartozik. Az egyenlőtlenségek milyen mértékben öröklődnek az egyik generációról a másikra, illetve mennyiben múlik a származáson, és mennyiben az egyéni szorgalmon és teljesítményen, hogy ki hol helyezkedik el a társadalomban.

Ezekben a kutatásokban azt vetik össze, hogy a társadalom egyes tagjainak foglalkozási osztálypozíciója hogyan változott a szüleiéhez képest. Magyarországon az összes mobilitás (azaz azoknak az aránya, akiknek változott a foglalkozási pozíciója az apjukhoz képest) a hetvenes évek óta csökken. Huszár Ákos Balogh Karolinával, illetve Győri Ágnessel végzett friss kutatásaiból az derül ki, hogy ez a tendencia a 2010-es években is folytatódott.

Az, hogy a mobilitás hogyan változik, Huszár elmondása szerint alapvetően két tényezőn múlik. Az egyik eleme ennek az úgynevezett strukturális mobilitás, azaz hogy a társadalom szerkezete milyen módon változik. Ha ugyanis egy társadalomban nagyobb léptékű gazdasági átalakulások zajlanak, az természetesen hat a benne élők mobilitási lehetőségeire is. Ezt lehetett látni a 60-as, 70-es évek Magyarországán, amikor a mezőgazdaságból sokan áramlottak át az iparba, illetve a szellemi foglalkozású csoportok felé. Az, hogy a rendszerváltás után csökkent az összes mobilitás, az részben abból fakad, hogy a magyar társadalom szerkezete jóval lassabban változik a korábbi időszakhoz képest.

Ami Huszár szerint hangsúlyos eltérés, hogy míg a hatvanas-hetvenes években fölfelé tolódott a társadalom szerkezete, addig a rendszerváltás után polarizálódást és lefelé tolódást lehet látni: a 90-es évek óta némileg növekedett a magas presztízsű, vezetői, illetve értelmiségi foglalkozások aránya, viszont növekvő tendenciát mutatott a képzetlen munkát végzők hányada is.

2010 után volt egy nagyon erős növekedés a foglalkoztatottak számában Magyarországon, és ez a növekedés az európai trendekkel ellentétben abba az irányba tolta a foglalkozásszerkezetet, hogy a képzetlen munka aránya növekedett, mondja Huszár, aki hozzáteszi azt is, hogy ez főleg a 2010-es évek első felére volt igaz, és az évtized utolsó éveiben már kedvezőbb tendenciákat lehetett megfigyelni. Ezzel együtt Huszár a kutatások alapján arról beszélt, hogy nem csak hogy kevéssé változott a magyar társadalom szerkezete, de e kevés változás is inkább lefelé tolódást jelentett, ami a mobilitás mértéke mellett a mobilitás irányára is kedvezőtlenül hatott:

„Nem csak az összes mobilitás csökkent Magyarországon, de csökkent azoknak az aránya is, akik felfelé mozdultak el, és határozottan nőtt azoké, akik lefelé mozdultak el a szüleikhez képest. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy alacsony a társadalmi mobilitás mértéke Magyarországon, hanem hogy a mobilitás egyre inkább lecsúszást jelent, és nem felemelkedést.”

Az utóbbi években sokat lehetett hallani arról, hogy a nyugati társadalmakban is csökkent a mobilitás, és egyre több a fiatal, aki nem tud előrelépni a szüleihez képest. Huszár szerint ez egy létező jelenség, de ha összehasonlítjuk mondjuk a brit és a magyar társadalom osztályszerkezetét, akkor azért lényeges különbségeket látunk. Nagy-Britanniában ugyanis úgy nem nő tovább a mobilitás, hogy a vezetői, értelmiségi csoportok aránya kifejezetten magas, és ennek a bővülése torpant meg. Ehhez képest Magyarországon a vezetői, illetve magas képzettséget igénylő munkát végző csoport aránya alacsony, míg a különböző munkás pozíciók aránya európai összehasonlításban az egyik legmagasabb. Azaz míg a briteknél kevéssé meglepő, hogy nem nő tovább a vezetői réteg, nálunk Huszár szerint elvben lenne helye annak, hogy csökkenjen a munkás pozíciók aránya, és nőjön a fehérgalléros munkáké. Hogy ez nem történik meg, az nem a véletlen műve, és nem is magyar sajátosság: a kelet-európai régió egésze úgy van bekapcsolva a globális munkamegosztásba, hogy főleg ezek az alacsonyabb képzettséget igénylő munkahelyek jutnak ide.

Van-e út felfele?

A mobilitás mértékét befolyásoló másik fontos tényező, hogy mekkora a cirkuláris/relatív mobilitás. A cirkulálás itt helycserére utal és azt fejezi ki, hogy hányan vannak a társadalomban, akik egy alsóbb pozícióból fel tudnak jutni egy felsőbb foglalkoztatási csoportba, annak árán, hogy mások viszont felülről lefelé mozdulnak el.

Huszár elmondása szerint ez egy rendkívül fontos mutató, hiszen ez alapján lehet következtetni arra, hogy mennyire zárt, illetve mennyire nyitott egy társadalom, vagyis hogy mekkora az esélyegyenlőség mértéke. Mekkora az esélye annak, hogy egy szegény családba születő gyermek tehetségének, szorgalmának, illetve kitartásának köszönhetően ledolgozza az indulásánál meglévő hátrányos helyzetét és felküzdi magát a társadalom felső régióiba? És mekkora az esélye annak, hogy jómódú szülők gyermekeit a szegények csoportjában találjuk? Egy zárt társadalomban a származás hatása erős, és döntően meghatározza az emberek életpályáját, egy nyitott társadalom viszont esélyt teremt az indulásnál meglévő hátrányok leküzdésére.

A nemzetközi összehasonlító kutatásokból Huszár szerint azt látni, hogy a relatív mobilitás csökkenő tendenciát mutat Magyarországon, és a magyar társadalmat európai összehasonlításban a legzártabbak között találjuk (lásd pl. itt meg itt). Ez tehát azt jelenti, hogy egyre erősebb hatással van a származás arra, hogy kiből mi lesz, illetve mi lehet, és az előrejutásban egyre kisebb szerepet jut más tényezőknek, mint a tehetségnek, a szorgalomnak vagy a kitartásnak.

Ezt az összefüggést pedig szerinte érdemes figyelembe venni a szegénységről zajló vitákban is, amit a magyarországi közbeszédben a szegénység individualisztikus magyarázatai dominálnak. Ezek szerint, aki szegény, azért szegény, mert lusta és nem akar dolgozni; mert kicsapongó élet él; mert nem kitartó és hiányzik belőle az előrelátás képessége stb.

„Természetesen fontos szerepe van az egyéni képességeknek, az ambícióknak, az életmódnak is abban, hogy ki milyen társadalmi pozíciót tud elfoglalni. A mobilitáskutatások azonban azt tudják hozzátenni e vitákhoz, hogy felmérik, hogy mekkora hatása van erre a származásnak. A többi tényező jelentőségét pedig ennek tükrében érdemes mérlegelni. Aki szegény, az javarészt azért szegény, mert már a szülei is szegények voltak. És úgy tűnik, hogy ez egyre inkább igaz Magyarországon” – teszi hozzá Huszár.

A szociológus szerint a relatív mobilitás kapcsán egy igazságossági és egy gazdasági kérdés is felmerül. Mennyire lehet igazságosnak tartani egy olyan társadalmat, ahol nem az egyének teljesítményén múlik, hogy mi lesz belőlük, hanem azon, hogy milyen családba születtek? A morális érvek mellett azonban egy gazdasági probléma is adódik:

„Ha azt feltételezzük, hogy a tehetség és a szorgalom nem az osztályok szerint oszlik el a társadalomban, és mégis azt látjuk, hogy a szegény családba születettek szegényként fogják leélni az életüket, akkor ez azt is jelenti, hogy nem használjuk fel hatékonyan az erőforrásainkat, és eltékozoljuk a tehetségeket”

– mondja Huszár, aki azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy ennek ellenére az alapvető törvényszerűség az, hogy a szülők és gyermekeik társadalmi helyzete közötti kapcsolat minden társadalomban létezik és erős. Sőt egytért azzal a tézissel, hogy azokban a társadalmakban, melyek a nukleáris családra, a demokratikus berendezkedésre és a kapitalista gazdaságra épülnek a relatív mobilitás növekedésnek, és így az esélyegyenlőségnek van egy felső határa.

„Mindegyik tényező fontos. Egyfelől teljesen normális és helyénvaló igény, hogy minden szülő azt szeretné, hogy a gyermeke többre vigye, mint amire ők jutottak. Érthető, hogy ezért a lehetőségeikhez mérten mindent meg is tesznek. Másfelől az is fontos, hogy egy demokráciában a kormány nem teheti meg, hogy kijelöli, kik legyenek fölül és alul, és ez alapján egyik napról a másikra átrendezi a társadalmat. A relatív mobilitás alakulása leginkább azon múlik, hogy a kapitalizmus milyen keretek között és miként működik, és itt két dolog meghatározó” – foglalja össze Huszár.

Egyrészt, hogy milyen a közszolgáltatások elérhetősége, színvonala: többek között van-e mindenki számára hozzáférhető, magas színvonalú oktatás, egészségügyi ellátás vagy közösségi közlekedés, vagy pedig a szülők pénztárcáján múlik, hogy a gyermek tovább tud-e tanulni, megkapja-e a gyógyulásához szükséges kezeléseket vagy el tud-e jutni egy állásinterjúra.

A másik tényező, hogy mekkorák az induló egyenlőtlenségek maguk. A relatív mobilitás alacsony foka miatt a leggyakrabban az oktatási rendszert szokták kritizálni, amiért ez nem képes eltüntetni az induló egyenlőtlenségeket, inkább újratermeli azokat. Huszár szerint ezek az oktatási rendszerrel szemben támasztott elvárások túlzók, és annál illuzórikusabbak, minél nagyobbak azok az egyenlőtlenségek, amiket el kellene tüntetnie.

Az Egyesült Államokra sokáig úgy volt szokás gondolni, mint ahol viszonylag magasak a jövedelmi, illetve vagyoni egyenlőtlenségek, de ahol nagy a mobilitás is: az „amerikai álom” mindenki számára hozzáférhető. Ezzel szemben azonban az elmúlt években több kutatás kimutatta, hogy az egyenlőtlenségek növekedésével párhuzamosan csökkent a mobilitás az Egyesült Államokban, illetve hogy inverz kapcsolat van az egyenlőtlenségek, illetve a társadalmi mobilitás között: minél nagyobbak az induló egyenlőtlenségek egy társadalomban, annál kisebb a mobilitás mértéke, illetve az esélyegyenlőség is.

„Ezek az eredmények arra utalnak, hogy ha a mobilitás lehetőségét akarjuk elősegíteni, akkor magukat az induló egyenlőtlenségeket kell mérsékelni” – állapítja meg Huszár.

Nem ugyanúgy érinti a férfiakat és a nőket

Nemrég megjelent, Balogh Karolinával és Győri Ágnessel közösen írt tanulmányukban Huszárék azt vizsgálták, hogy milyen különbségek vannak a férfiak és nők között Magyarországon a társadalmi mobilitás tekintetében.

A korábbi vizsgálatok rendre azt mutatták ki, hogy az elmúlt évtizedekben a nők körében magasabb volt a mobilak aránya. Az ezredforduló óta továbbá az is megfigyelhető, hogy a nők nagyobb hányada lép fölfelé, a férfiak körében viszont a lefelé mobilak aránya magasabb. A 2010-es években ezek a trendek is folytatódtak. Részben azért, mert míg a rendszerváltás előtt inkább a férfiak jutottak el felsőoktatásba, addig a 90-es évektől kezdődő felsőoktatási expanzió révén a nők előbb behozták a hátrányukat, majd meg is előzték a férfiakat, és már a nők nagyobb aránya szerez diplomát, mint a férfiaké, ez pedig hatással van a foglalkozási helyzetükre is. Másrészt a rendszerváltás után több mint egymillió munkahely szűnt meg, és ezek többsége főleg a férfiak dominálta szektorokat érintette, így a lefelé irányuló mobilitás elsősorban őket érintette abban az időszakban.

A nők és férfiak jellemző mobilitási pályáit részletesen vizsgálva ugyanakkor az is kiderül, hogy a nők mobilitási többlete mindenekelőtt a foglalkozási szerkezet középső részében zajló mozgásokból fakad. A tipikus női mobilitási út, hogy a szakmunkás szülők lányai nagyobb arányban léptek át beosztott értelmiségi, illetve adminisztratív szellemi munkakörökbe. A felső, illetve az alsó foglalkozási csoportok esetében viszont sok rosszabb esélyekkel indulnak a nők. Egy nőnek nehezebb például bekerülnie valamilyen vezetői pozícióba, ha viszont az alsóbb kategóriákba születik, nagyobb eséllyel ott is marad. Hogy ez miért alakul így, arra a nemek közötti társadalmi egyenlőtlenségek vizsgálata felől lehet majd pontosabb választ kapni.

A címlapképet Dominique Delfino/Biosphoto készítette.