Nem a „karrier és család összeegyeztetése” a magyar nők problémája, hanem az, hogy beleszakadnak a munkába

  • Szexizmus, férfi-női hatalmi harc, önmegvalósítás - a közbeszédben gyakran úgy tűnik, mintha ezek lennének a magyar nők elsődleges problémái.
  • A Nőügyek 2018 című kötet szerzői szerint viszont a kiszipolyozó munkahely, a megélhetés miatt való aggodalom és a kapcsolatokban való anyagi függés lényegesen fontosabb a magyar nőknek.
  • A magyar nők érzékelik, hogy tőlük várják a „demográfiai fordulatot”, és ezt rájuk nehezedő elvárásnak élik meg.
  • Közben a gondozói válság is a vállukat nyomja.

„Az a nyelv, amelyen az aktivisták, a média és a politikusok nőügyekben beszélnek, és amilyen problémákkal foglalkoznak, sokszor nem találkozik azzal a valósággal, amit a magyar nők valójában átélnek.”

Ez volt az egyik alapvető felvetése a Nőügyek 2018 című kötet szerzőinek, vagyis Kováts Eszternek, a Friedrich Ebert Stiftung (FES) német politikai alapítvány tudományos munkatársának és Gregor Anikó szociológusnak. 

Kováts EszterFotó: botost/444.hu

Felsőbb osztálybeli nőkről, női vezetőkről, valamint speciális élethelyzetben lévő, például GYES-en, GYED-en lévők vagy épp mélyszegénységben nehézségeiről még csak-csak készültek felmérések, itt viszont jellemzően átlagos, vagy az alatti élethelyzetű nőkkel beszélték végig a hétköznapi problémákat.

Így pedig az rajzolódott ki, hogy sok minden, ami sokszor alapvetésnek tűnik a nyilvánosságban, amikor nőügyekről beszélünk, egészen máshogy fogalmazódik meg magyar nőknél. Klasszikus közhely például, hogy női probléma a “karrier és család összeegyeztetése”, de Kováts Eszter szerint a valóságban nem így merült fel

„Nem úgy tevődik fel a kérdés, hogy jaj, a gyerekek és az anyám gondozása visszafog a munkaerőpiaci kiteljesedésben, hanem éppen ellenkezőleg. A munka az, ami erodálja a kapcsolatainkat, és szétfeszíti a családokat is” 

- mondja.

Luca, a tökéletes példa

Aminek oka a munkaerőpiac helyzetében, a munkafeltételekben, a munka törvénykönyvében keresendő. Jellemző volt, hogy nagyon erős kifejezésekkel írták le a munka világát, kizsákmányolásról, kiszipolyozásról, sőt rabszolgaságról beszéltek a megkérdezettek. Ezek a problémák Gregor Anikó szerint kristálytisztán fogalmazódtak meg a híres Luca-levélben, amiben a 22 éves nő leírta, miért nem lát perspektívát maga előtt.

„Az anyagi függés, lakhatási válság, az egész strukturális probléma megjelenik. Professzionális gondoskodó szakmát űző anya, aki egyedül neveli a gyerekét, és családi pótléktól függ, a lánya nem tud megvenni magának egy kávéfőzőt, aki szintén professzionális gondoskodói szakmát kíván űzni és leírja, hogy a túlélésed múlik azon, hogy anyagilag kivel szövöd össze az életedet. Olyan pontos a helyzetleírás, hogy órára is be szoktam vinni”, mondja az ELTÉ-n tanító Gregor Anikó, aki ezen a ponton emlékeztetett arra, hogy Magyarországon 3,7 millióan élnek a szegénységi küszöb alatt, és a háztartások négyötödének nincs megtakarítása. Így a női problémák is egészen máshogy merülnek fel, mint Nyugat-Európában.

„Sok szempontból hasonló a férfiak és nők valósága. A feltárt történeteken keresztül mutatkozik meg az, hogyan csapódnak le a nőkön ezek a feszültségek.”

Az egyik fókuszcsoportban például ezt mondja egy megszólaló: „Egy férfi főnök nem tisztel, ha ő csinálja a beosztást, nem fogja az ünnepeket nézni, és nem érdekli a gyerek betegsége, mert az ő családjában nem ő marad otthon, és azt sem tudja, mi az, hogy lázgörcs.”

Minek terheljem még én is?

Közben viszont a megkérdezett nők jellemzően azt mondták, hogy a férfiaknak sem jobb, csak „nekik máshogy rossz”. Ez egy másik olyan pont, ahol a kutatók szerint jelentősen eltér a közbeszéd a nők konkrét tapasztalataitól. Miközben az értelmiségi kultúrharcban van ilyen megközelítés, a konkrét megkérdezett nők nem igazán írták le férfi-női dominanciaharcként az életüket.

Gregor AnikóFotó: botost/444.hu

„Inkább a megértés jellemző. Vannak hatalmi egyenlőtlenségek a kapcsolatokon belül, de pont az anyagi függés miatt ezek a konfliktusok elnyomódnak: a túlélés múlhat azon a nők számára, hogy maradnak-e egy alapvetően jobban kereső, ha kicsivel is, de több pénzt hazahozó, stabilabb munkaerőpiaci helyzetű férfi mellett. És alapvetően megértőek azzal szemben, hogy a férfiak is sokat dolgoznak, majd a stressztől meghalnak” - mondja Gregor. 

A gyakorlatban ez olyan véleményeket jelent, hogy sok nő elvárná ugyan, hogy a férfiak is vegyenek részt jobban a gyereknevelésben, háztartási munkában, de úgy érzik, minek terheljék még ők is a férfiakat 10-12 óra munka után ezzel, abból úgyis csak újabb konfliktus, veszekedés lesz.

Nem is várnak segítséget férfiaktól

A megkérdezett nők sokszor nem is igazán várnak segítséget a férfiaktól. „Amikor arról kérdezték őket, hogy nehéz helyzetben, például kicsi gyerekkel vagy a szüleiket ápolva kitől várnának segítséget, a nők kétharmadának, háromnegyedének – legalábbis elsőre – eszébe sem jutott, hogy akár egy férfi családtagjuk is osztozhatna a nehézségekben. A segítséget rendszerint egy másik, feltehetően tőlük nem sokkal jobb helyzetben lévő nőtől várják” - írta a Qubit a kötetet ismertető cikkben. A tanulmány készítői azt mondják, számukra is meglepő volt, mennyire természetesnek veszik a nők, hogy ilyen helyzetben nem várhatnak segítséget férfiaktól, és alapvetően természetesnek veszik, hogy a gondoskodás női feladat.

„Továbbra is súlyos probléma, hogy a nőket csak családi szerepeiken keresztül veszi számba a politika, például az ő jólétük is is csak annyiban közügy, amennyiben szolgálják a demográfiai fordulatot, másfelől az is igaz, hogy a nők maguk is ezeken keresztül fogalmazzák a nehézségeiket, sőt, hogy a zord külvilággal szemben ez egy fajta biztonságot nyújt. Szóval a gondoskodás válságát sem szűkíthetjük le sem arra, hogy „a férfiak is vegyék ki a részüket”, vagy hogy „a gondoskodás az önmegvalósítás kerékkötője”, de arra sem, hogy ez női feladat, kimeríthetetlen erőforrás, a családok, a nők megoldják úgyis” – fogalmaz Kováts.

Van viszont egy korcsoport, amire különösen sok teher hárul egyszerre, és különösen sok tapasztalatuk van már:

ők az úgynevezett szendvicsgeneráció.

Fotó: botost/444.hu

„Ez az 50-59 éves nőket jelenti, akiknek egyszerre kell gondoskodniuk a gyermekeikről és a szüleikről. Már látják a női lét összes gondoskodási és egyéb problémáját, anyák, munkaerőpiaci pozíciói legrosszabbak, de idős szülőkkel kapcsolatban is vannak feladataik. Ráadásul felnőttkoruk kezdetére esett a rendszerváltás annak minden terhével együtt. Ebben a korcsoportban nagy potenciál van az aktivizmus szempontjából, ők tapasztaltak meg a legtöbbet a női lét árnyoldalaiból.”

A nyugati emancipációhoz a keletiek bevándorlása kell

Az idősek gondozása egy olyan téma, amiről nagyon kevés szó esik, pedig rengeteg embert érint, ez a demográfiai válság másik oldala. Egyre tovább élünk, de ezzel párhuzamosan nem nő az egészségben eltöltött évek száma, azaz egyre többen szorulnak gondoskodásra. A kutatók sejtették, hogy ez a probléma fel fog majd merülni a beszélgetések során, de őket is meglepte, milyen erőteljesen jött szembe, hogy a családok, és így elsősorban a nők mennyire magukra vannak hagyva az idős hozzátartozók gondozásával, és hogy az idősgondozói infrastruktúra milyen katasztrofális állapotban van.

Tovább mélyíti a problémát, hogy ezekről a kérdésekről eleve érdemes a globális egyenlőtlenségek felől beszélni: a hazai helyzet nem érthető meg, ha nem vesszük figyelembe, hogy a nyugat-európai társadalmakban jelentkező gondoskodási válságot a kelet-európai gondozónők tömeges bevándorlásával oldják meg. Így az ottani nők munkaerőpiaci emancipációja lényegében azért tudott megvalósulni, mert sok kelet-európai nő végzi el helyettük a gondoskodói munkát.

Az is kiderült, hogy átment a kormány üzenete arról, hogy „demográfiai fordulatot” várnak. A magyar nők kifejezetten érzik, hogy tőlük várják ezt, rájuk nehezedő elvárásnak élik meg, hogy a háromgyerekes családmodellt tekinti a kormány éppen ideálisnak. Miközben ugyanis ez az ideál, jellemző vélemény volt a megkérdezettek között, hogy nem kapnak ehhez elég segítséget.

Száz éves vízió

A demográfiai kérdések pedig össze vannak kötve a nemzethalál víziójával. „Ez egy száz éves, jól bejáratott keret, az államszocializmus alatt is fennmaradt különféle nyilvános vitákban” - mondja Gregor Anikó. Most viszont már nem egyszerűen erkölcsi kérdésként jelenik meg a gyerekvállalási kötelezettség, hanem sokszor gazdaságiként, hogy mi lesz a nyugdíjrendszerrel, mindehhez kapcsolódik a migráció-téma is, amitől igazán elszabadulnak az indulatok.

Miközben viszont a témáról rengeteg szó esik, Gregor Anikó szerint nem tiszta, hogy valójában mit jelent ez a fordulat, minek kellene megfordulnia.

„Ha évente nem egy kisvárosnyi ember halna meg kórházi fertőzések és halálos betegségek következtében, az is demográfiai fordulat lenne” 

- mondja. Szerinte most gyakorlatilag egyetértés van a közbeszédben arról, hogy több gyerek kell, legfeljebb azon vitatkoznak az emberek, hogy hogyan. De nem vetődik fel, hogy biztosan igaz, hogy önmagában attól lesz erősebb egy ország, ha többen élnek benne? Az 5,5 milliós Finnország példája szerinte nem ezt mutatja.

A kormánynak pedig ugyan számos intézkedése (gyed extra, családi adókedvezmény, otthonteremtési támogatás) mutat ebbe az irányba, de ezek jellemzően mind a társadalom felsőbb rétegeinek szólnak. Nincs válasz viszont arra, hogy mi lesz azzal a gyerektömeggel, akik alacsonyabb státuszban születnek, milyen oktatási és egészségügyi rendszerbe születnek bele.

Budapest mellett Dombóváron, Pápán, Szolnokon és Miskolcon voltak fókuszcsoportos beszélgetésel. Ezt egészítette ki egy országos kérdőíves kutatás férfiak és nők körében.