Határon az egészségügy: „Szerelik fel az ágyakat lélegeztetőkkel, de nem lesz ember, aki működtesse őket”

• Sosem látott nyomás alatt vannak a kórházak, több mint nyolcezer koronavírusos beteget ápolnak.
• Egyre gyakoribb, hogy kénytelenek rangsorolni, kit engednek intenzív osztályra.
• Svéd Tamás intenzív terápiás szakorvos, a Magyar Orvosi Kamara titkára szerint világos kritériumok mentén kellene meghozni ezeket a döntéseket.
• Azt mondta, a kapacitások vége felé járunk, és nincs értelme nyakló nélkül bővíteni az intenzíves ágyakat, muszáj meghúzni egy határt. Hiába lesz sok ágy, sok lélegzetővel, kevés szakápoló mellett csak romlani fog az ellátás.
• A harmadik hullámban már ő is covidos intenzíven dolgozik. Szeretne jó és ép lélekkel hazamenni a nap végén, de egyre nehezebb.

Tavaly november 12-én azt írta a kollégái beszámolói alapján, hogy a covidos intenzív osztályokon erősen kompromisszumos az ellátás. Aznap 6500-an voltak kórházban, most több mint 8500-an. Milyen jelzővel írná le az ellátást?

Egyre erősebben kompromisszumos. Továbbra sincsenek hivatalos adatok arról, hány beteget ápolnak intenzív osztályon, akár koronavírus-fertőzés miatt, akár más okból. Ezért csak arról tudok beszámolni, amit a kollégáktól hallok, és a saját kórházamban tapasztalok. A kapacitások vége felé járunk.

Gondolom, továbbra sem kórházi ágyból vagy lélegeztetőből van kevés, hanem személyzetből. Most mennyi beteg jut egy-egy szakképzett intenzíves ápolóra?

Vegyes a kép. Van, ahol tartani tudják a hármat, de van, ahol szerintem már bőven 6-8 körül járnak. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy egyetlen ember gondoskodik ennyi betegről, hanem, hogy akik segíteni próbálnak neki, nem rendelkeznek megfelelő tapasztalattal és képzettséggel. Ők inkább a gyorsan betanítható feladatokra alkalmasak, ennek megfelelően nagyobb is a hibalehetőség.

link Forrás

Miben nehezebb most a helyzet, mint a második hullám csúcsán?

A harmadik hullám nem üresen érte a kórházakat, hiszen még véget sem ért teljesen a második. Bizonyos covid-osztályok még félig tele voltak, az intenzívek sem ürültek ki teljesen. Nemrégiben pedig hirtelen, meredeken emelkedni kezdett a betegek száma.

Most arányaiban jelentősen több fiatal beteg van az intenzív osztályokon. 30-40 évesen is kerülnek be kísérőbetegségek nélkül, igen rossz állapotban, fulladva.Közben idősebbekből látszat szerint kevesebb van, aminek három oka is lehet. Egyrészt a körükben nagyobb arányú az átoltottság, másrészt azért, mert sokan közülük a korábbi hullámok során már átestek a betegségen, és részben védettséget szereztek, végül pedig azok az idősek, akik most kórházba kerülnek, már nem biztos, hogy eljutnak az intenzívre.

Fenn kell tartani az ágyat a fiataloknak?

Nem is fenntartani kell, már rajta fekszenek. A mostani „puha sorolás” mellett is választania kellhet az orvosnak, hogy a 80 év feletti vagy a fiatal beteget ajánlja fel intenzívre.

Ez mennyire mindennapos?

Nincs hivatalos adatom, de attól tartok, egyre gyakoribb lesz.

Mit jelent a kemény és puha sorolás?

A kemény sorolás azt jelenti, hogy hivatalosan elismerjük, ez egy katasztrófahelyzet, az ellátandó betegek száma meghaladja a kapacitásokat. Valamilyen módon döntést kell hozni, ki kaphat intenzív terápiát, és ki nem. Az orvos előveheti a Magyar Orvosi Kamara etikai bizottságának erről szóló ajánlását, és többedmagával hozhat egy tiszta, dokumentált döntést arról, miért az egyik vagy a másik ember kapja az intenzív ágyat.

Puha sorolásnak pedig azt nevezzük, amikor ez elkenődik, nincs a döntésnek egyértelmű gazdája, aki vállaltan, objektív kritériumok alapján dönt. Nem azt akarom mondani, hogy ez erkölcsileg hibás, Magyarországon nagyon kevés hagyománya van a kemény sorolásnak, valahogyan pedig dönteni kell. Lehet, hogy akit tegnapelőtt még gépre tettünk, ezután már nem fogjuk tudni. Az intenzív terápiában alapesetben, járvány nélkül is előfordulnak ilyen helyzetek. Nem lehet és nem is szabad mindenkit minden határon túl kezelni. Most annyi történik, hogy ezek a határok jelentősen elmozdulnak.

Értem, hogy ha dokumentáltan, világos kritériumok mentén döntenek, az egy átláthatóbb folyamat. De van ennek következménye a betegek ellátása, túlélése szempontjából is?

A kemény sorolás lehetőséget ad arra, hogy húzzunk egy határt. Mondhatjuk, hogy legfeljebb bizonyos mennyiségű intenzív ágyat állítunk fel, mert az még racionálisan ellátható a rendelkezésre álló személyzettel. Ha ezt tágítjuk, akkor felhígítjuk az intenzíves ellátást. Az én szakmám alapvetése, hogy nem lehet valakit kicsit kezelni. Vagy megkapja az intenzíves ellátás teljes spektrumát, minden szervrendszerre vonatkozóan, vagy nem.

És ezek potenciálisan életveszélyes kezelések, egy lélegeztetőgéppel ártani is lehet, ha nem jut elég figyelem a betegre.Ha csinálunk még sok ezer intenzív ágyat, azzal nem javítunk az esélyeken - ellenkezőleg, akkor jó eséllyel azokat se fogjuk tudni megmenteni, akiket eddig.

Megpróbálkozom egy példával: százan ülnek egy zuhanó repülőn, van húsz ejtőernyő. Széttéphetem és összevarrhatom őket másként, csinálhatok kisebbeket. Megoldhatom, hogy 30 ember kapjon ejtőernyőt, így ennyien élnek túl, de néhányan nagyon össze fogják törni magukat. Adhatok 40 embernek is ejtőernyőt, akkor 25-en fogják túlélni a becsapódást, de még mindig megmentettem plusz öt életet az eredeti 20-hoz képest, a 30-nál már öttel kevesebbet. Ha viszont 50 embert próbálok megmenteni ugyanígy, mindnyájan meg fognak halni. Ezt a határt nem szabad átlépni az intenzív ágyak bővítésekor.

Kinek a döntése, hogy dokumentáltan, átláthatóan rangsorolnak-e a betegek közt, vagy sem?

A járványügyi védekezés szervezőinek, köztük a kormánynak kellene eldöntenie, meddig bővítjük a kapacitásokat. Attól tartok, ebben a fejünk felett sincs teljes egyetértés. Merkely professzor korábban azt mondta, ezer lélegeztetett koronavírusos beteget bír el az egészségügy, míg a kormányinfón nemrég az hangzott el, hogy a mostani, már így is bővített lélegeztetőgépes ágykapacitást is további közel kétezerrel tudják növelni.

Hallom a kollégáktól, hogy építik az újabb és újabb részlegeket, szerelik fel az ágyakat lélegeztetőkkel, de nem lesz ember, aki működtesse őket, és ápolja a betegeket. Orvosból még mindig több van, mint szakápolóból, utóbbiak pedig nem teremthetők varázsütéssel, és nem pótolhatók odavezényelt, lelkes, de más tudású személyzettel sem. Ettől persze rájuk is szükség van számos feladathoz, mint amilyenek például a betegek forgatása, mozgatása.

Tehát nem járhat el másképp az orvos vagy a kórház?

Van olyan covid-ellátó központ Magyarországon, ahol húztak egy kemény határt, és megmondták, hogy a rendelkezésre álló nővérlétszámmal mennyi ágy látható el. Beleállt a vezetés abba, hogy ennél több beteget nem vállalnak, mert nem tudnák őket lelkiismeretesen ellátni.

És ha őket is az intenzíves ágyak bővítésére fogják utasítani?

Az igazgatónak kell majd tartania a hátát. Nem tudom, meddig tarthat ki, nem vagyok sem igazgató, sem politikus, sem egészségügyi szervező. Csak azt tudom, hogy jó döntés lenne valahol meghúzni a határt. Viszont hivatalos adatok híján nem tudom megmondani, hol járunk most pontosan ehhez a határhoz képest. A számokat a járványügyi irányításnak kellene közzétennie, de most úgy tűnik, abba az irányba megy a kommunikáció, hogy senkit sem hagyhatunk teljes ellátás nélkül, mindenkinek jut lélegeztetőgép. De azt nem mondják, hogy szakápoló is jut mindenkinek.

Melyik adat hiányzik leginkább? Az intenzíven levők száma?

Igen, de a napi ellátás során nem is az országos adatra lenne szükségem, hanem arra, hogy tudjam, mennyi szabad ágy van még a szomszéd kórházban. Mert ha eljutok a saját kapacitásaim határára, és felajánlják a következő beteget, akit már nem tudok felvenni, tudnom kellene, van-e hova továbbküldenem, vagy mindenhol hasonló a helyzet, és így vagy úgy, de nekem kell helyben elrendeznem a beteg sorsát. Például az alapján, hogy megnézem egy internetes oldalon, máshol mennyi szabad ágy van még.

A pontos elosztás nyilván nem az én feladatom, elég, ha az azt irányító szerv és általa a mentőszolgálat képben van ezzel kapcsolatban, de ez is akkor működne jól, ha mindenhol ugyanazokat az elveket követnék, és mindenhol ugyanott húznák meg a határokat. Máskülönben azt fogjuk elérni, hogy oda szállítják majd a betegeket, ahol puhább a rendszer, és rossz lesz a végeredmény, hiába próbáltak meg egy-egy kórházban élesebb szabályokat alkalmazni.

Lehetséges, hogy ezzel a forgatókönyvvel rejtve maradhat a nyilvánosság előtt a kórházi katasztrófa? Nem lesz Bergamo, hiszen mindenkinek jut ágy, nem fognak feltorlódni a betegek a folyosón.

Nagyban függ attól, meddig tart a járvány. Ha néhány hetes felfutásról van szó, talán menedzselhető lesz így is. De vannak bizonyos kemény statisztikai adatok, amikkel nehéz vitatkozni, ilyen például a halálozás.

Ne értsen félre, én most csak az intenzív ágyak nyakló nélküli bővítéséről beszélek, ennek látom kevés értelmét. De az oxigénellátásra képes ágyakat például érdemes lehet bővíteni, illetve lenne értelme invazív lélegeztetést nem, de intenzív ápolást, akár non-invazív lélegeztetést biztosító intermedier egységek, szubintenzív osztályok létrehozásának, bővítésének is.

Hogy látja, most nagyobb arányban kerülnek intenzívre a betegek, mint a második hullámban?

Adatok híján ezt sem tudom megmondani, de a tippem szerint nem, egyszerűen több a beteg, és így többen kerülnek súlyos állapotba is.

Mennyire érezni azoknak az egészségügyi dolgozóknak a hiányát, akik nem írták alá az új szerződést?

Jelentős részben szakdolgozókról beszélünk, bár erről sem ismerek pontos adatokat. Egyébként is létszámhiányos rendszerből távoztak, eddig sem volt elég intenzíves nővér. Minden egyes ember nagyon hiányzik.

Úgy fest, többen mentek el azok közül, akik az elmúlt egy évet egy covidos intenzíven húzták le, iszonyatos mennyiséget dolgozva, miközben rengetegen haltak meg a kezeik közt egy eddig ismeretlen betegség miatt, és ezek után nem érezték, hogy megbecsülnék őket. Alá kellett volna írniuk az új jogviszonyt, ami jelentős korlátozásokkal jár, és nem kaptak mellé jelentős fizetésemelést, mint az orvosok.

Ön szerint milyen állapotban vannak most mentálisan az orvosok, ápolók?

Az intenzíves szakma egyik legnagyobb kihívása, hogy az ember jó és ép lélekkel tudjon hazamenni. Ezt most legalább két-három oldalról éri támadás egyszerre.

Az intenzíven potenciálisan halálos betegségeket kezelünk, ami akkor elviselhető, ha azt érezhetem, hogy mindent megtettem, még ha ennek ellenére a beteggel közösen el is vesztettük a harcot. Most vannak kollégák, akiket úgy rendelnek oda, hogy nincs tapasztalatuk, nem is ez a szakmájuk. Emberpróbáló feladat felnőni ehhez, hogy az ember folyamatosan saját értékrendje szerint megfelelő ellátást nyújtson, akár ismeretlen terepen, egy ismeretlen betegséget kezelve.

A covidnak brutálisak az intenzíves halálozási mutatói, ehhez sem vagyunk hozzászokva. Szomorú, frusztráló, lélekölő dolog ezt látni. Dolgozunk, dolgozunk, sokszor mégsem jön az eredmény.

Olyan mennyiségű munka hárul ránk, amit nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Az osztályomon nem mennek haza délután öt előtt azok, akik reggel héttől háromig vannak beosztva. Nekem a minap 12 óra után este hétkor kezdődött az átadás, amivel kilencre végeztünk, és nem azzal az érzéssel távoztam, hogy rendet hagytam magam után.

Ezt csak tetézi, ha kezelhetetlen mennyiségben érkeznek a betegek. Az intenzíves nővérek maximalisták, óramű pontossággal dolgoznak, villámgyorsan reagálnak, ott vannak, ha baj van, de ha sokáig bővítjük az intenzív osztályokat, ellehetetlenítjük a munkájukat, és ezzel tönkretesszük őket. Lehet, hogy ezt a járványt még végigcsinálják, de nem tudom megjósolni, utána hányan maradnak.