Pedofíliával vádolta meg egy híres liberális francia entellektüel Michel Foucault sztárfilozófust

március 29., hétfő 18:22
Guy Sorman

Óriási vihart kavart Guy Sorman francia liberális professzor-író-közgazdász-filozófus, amikor a hétvégén egy, a brit Sunday Timesnak adott lapinterjúban és egy talk show-ban is arról beszélt, hogy amikor 1969 húsvétján egy csapat barátjával együtt meglátogatta az akkor éppen egy tunéziai egyetemen tanító francia sztárfilozófust, Michel Foucault-t, olyan események tanúja volt, amik arra utaltak, hogy Foucault fiatal fiúkkal szexelt, és fizetett is érte.

Michel Foucault

Sorman elbeszélése szerint az 1984-ben 57 évesen meghalt filozófus, aki az AIDS egyik első ismert híres francia áldozata volt, a főváros közelében fekvő Sidi Bou Said nevű faluban lakott. Sorman emlékei szerint a falu utcáin gyerekek szaladtak Foucault után azt kiabálva neki, hogy „És velem mi lesz? Vigyen el engem is!” A professzor szerint a filozófus a szeme láttára adott pénzt a gyerekeknek azzal, hogy „találkozunk este tízkor a szokott helyen”. Ami, mint kiderült, a falu temetője volt. „Ott szexelt a sírokon a fiatal fiúkkal. A beleegyezés kérdése fel sem merült” – mondta Sorman.

A professzor szerint, aki így utólag „aljasságnak” és „erkölcsileg különösen mocskosnak” tartja magát, amiért annak idején nem tett feljelentést vagy nem borított a sajtóban. „Foucault ezt Franciaországban nem merte volna megtenni” – mondta, majd párhuzamot vont a filozófus viselkedése és olyan legendás francia művészek alantas tettei között, mint a fiatalkorú modelljeivel Tahitin állítólag szexuális viszonyba is került Paul Gaugin festő vagy az észak-Afrikában fiatal fiúkra vadászó André Gide regényíró.

„Ennek vannak gyarmatosító dimenziói. Fehér imperializmus” – véli Sorman.

Sorman szerint az ügy fontos eleme, hogy a Foucault-titok igazából nem is volt titok, amennyiben a francia média tudott róla. A felidézett utazáson is jelent volt például több újságíró is, rajta kívül egy rakás tanúja volt az eseményeknek, de akkoriban fel sem merült, hogy bárki megírja a látottakat:

„Foucault volt a filozófuskirály. Franciaországban királyként kezelték.”

A francia médiára általánosságban kifejezetten jellemző az „uralkodó osztály” közismert ügyeinek konszenzusos elhallgatása, amire a legjobb példa, hogy 1994-ig, Francois Mitterand 14 éves elnökségének utolsó előtti évéig vártak annak a mindenki által ismert titoknak a leleplezésével, hogy a köztársasági elnöknek nem egyszerűen szeretője és eltitkolt gyereke van, de a családot egy ideig az elnöki palota egyik szárnyában rejtegette, miközben a nyilvánosság előtt a feleségével és három hivatalos gyerekével jelent meg.

A francia közgondolkodást sokáig alapvetően befolyásolta az a felfogás, amit Voltaire fogalmazott meg a legtisztábban, amikor arról értekezett, hogy kétféle erkölcs van: egy szabados az elitnek és egy korlátozó jellegű a nép számára. De Gaulle tábornok és Jean Paul Sartre duója tökéletes példa arra, hogy ez a felfogás mennyire mélyen gyökerezett. A konzervatív-jobbos De Gaulle, akivel természetesen a legádázabb politikai-ideológiai ellenfelek voltak, a következő bon mot-val utasította a rendőrséget, hogy akkor sem foghatják le a balos Sartre-ot, ha a 68-as diáklázadás közben valamelyik utcai tüntetésen törvényt sértene:

„Voltaire-t sem zárnánk börtönbe!”

Nem tipikus MeToo-sztori

A Foucault-t ért vád több tekintetben is eltér a Metoo óta tipikusnak nevezhető alaphelyzettől. A megvádolt híres ember egyrészt régóta halott, így nem tud védekezni. Másrészt nem az egykori áldozatai álltak elő, hanem egy külső személy, aki bizonyos értelemben Foucault vetélytársa, hiszen Guy Sorman hozzá hasonlóan olyan francia entellektüel, aki Amerikában is komoly karriert futott be.

Az is igaz, hogy Sorman, ha nem is érintett a személyében, igen sokat kockáztat azzal, hogy előállt. Ha a vádjai nem bizonyosodnak be, könnyen páriává válhat mind a francia, mind az amerikai szellemi életben. Foucault ugyanis mindkét ország egyetemi szférájában máig alapvető igazodási pont és abszolút szupersztár. Vannak, akik tőle eredeztetik az amerikai közéletet is meghatározó identitáspolitikát, és a legkülönbözőbb progresszív áramlatok referenciafigurájának számít.

Amíg annak a bizonyos, 1969-es útnak az életben lévő szereplői közül elő nem áll valaki – vagy az esetleges helyi áldozatok közül, bár ez még kevésbé életszerű –, addig csak annyit tehetünk, hogy megvizsgáljuk az állítólagos eset körülményeit, hogy kontextusba tudjuk helyezni Sorman szenzációs állításait.

A vádak értelmezéséhez és helyén kezeléséhez fontos adalék például, hogy Foucault maga – sok 68-as francia kor- és szellemi társához hasonlóan – teljes nyíltsággal támogatta a gyerekek és felnőttek közötti szabad szexet.

A leghíresebb vonatkozó eset 1977-ben történt, amikor három férfit 12 és 13 éves gyerekek ellen elkövetett nem erőszakos szexuális bűncselekményekért börtönbüntetésre ítéltek Franciaországban, mire az ország progresszív szellemi elitjének legnagyobb nevei két külön petícióban álltak a nyilvánosság elé - a pedofilokat támogatva. „Három év börtön simogatásért és csókokért: ami sok, az sok” – állt abban a petícióban, amelyet többek között Jack Lang későbbi kulturális miniszter és Bernard Kouchner, az Orvosok Határok Nélkül alapítója, szocialista és jobbközép francia kormányok minisztere írt alá.

A másik petícióban – amelyet olyan nagy nevek írtak alá, mint Foucault, Simone de Beauvoir és Jean Paul Sartre, Jacques Derrida, Roland Barthes, Alain Robbe-Grillet vagy Louis Aragon – az volt a tiltakozók érvelése, hogy ha a francia törvények a 12-13 éveseket több területen ítélőképességgel bíró, vagyis büntethető állampolgároknak tekintik, akkor milyen alapon vonják meg tőlük ezt a jogot, amikor a szexuális és érzelmi életükről van szó. Az aláírók szerint a francia törvényeknek biztosítaniuk kellene a jogot, hogy a gyerekek és kamaszok azzal létesítsenek kapcsolatot, akivel akarnak.

Ez a hozzáállás a 68-as reformmozgalom minden korábbi burzsoá tabut elutasító attitűdjéből következett. Nem arról volt szó, hogy az ilyen petíciók aláírói a gyakorlatban feltétlenül pedofilok lettek volna, a legtöbben ideológiai alapon tekintettek egyenrangú polgárként a gyerekekre, akiknek egyenlő jogokat biztosítottak volna.

Amikor a fenti petíciók lényegében elfelejtett témája 2001-ben újra előkerült, a diáklázadásokban annak idején fontos szerepet vivő Roland Castro építész a következőt nyilatkozta a 68-as ellenességgel igazán nem vádolható balos brit Guardiannak:

„68-ból sok jó dolog következett, de ma már szembe kell néznünk azzal, hogy az milyen naiv korszak is volt. Mondtunk mindent és az ellenkezőjét is, elhamarkodva, meggondolatlanul. És miközben ki akartunk törni a régi korlátok közül, teljesen lebontottuk őket.”

Michel Foucault tehát egészen biztosan nyílt támogatója volt a pedofil szexuális viszonyok legalizálásának, de a korszellem miatt ebből nem következik feltétlenül egyenesen, hogy ő maga is gyakorló pedofil lett volna. Persze nem is csökkenti a dolog esélyét.

Az ügy értékelésénél hiba lenne nem figyelembe venni a francia szellemi elit 68-asságtól független, korábban már említett gyakorlati hozzáállását a köz- és magánerkölcsök elválasztásához és a gyermekekkel szemben elkövetett szexuális bűnökhöz. A szellemi elitjüket máig a régi, örökletes uralkodó osztály módjára tisztelő franciák csak mostanában kezdtek nyilvánosan szembesülni azzal, hogy ennek az elitnek egy markáns kisebbsége különösebb titkolózás nélkül követett el szörnyű szexuális bűnöket.

Érdekes, hogy a csontvázak egy nem francia szexuális ragadozó leleplezésével kezdtek el kidőlni az armoire-ból 2016-ban. Ekkor történt, hogy Flavie Flament, az ismert francia tévés műsorvezető a könyvében azzal vádolta meg David Hamilton brit fotóst, hogy 13 éves korában megerőszakolta őt. A 83 éves Hamilton a következő évben öngyilkos lett.

Ettől kezdve egymás után kerültek elő eltitkolt szexuális szörnyűségek a francia elitről, gyakran könyvekben megírva.

Camille Kouchner, a volt miniszter, Bernard Kouchner lánya például a La Familia Grande című könyvében írta meg idén januárban, hogy nevelőapja, Olivier Duhamel, az ismert professzor, entellektüel és politikus a nyolcvanas évek vége felé szexuálisan zaklatta a szerző akkor 13-14 éves ikerbátyját, vagyis a saját nevelt fiát.

Szintén könyvben írta meg korábban Vanessa Spirongora könyvkiadó, hogy a nyolcvanas években hogyan hálózta be őt kora tizenéves korában, és kezdett vele viszonyt 14 évesen az akkor az ötvenes éveiben járó menő regényíró, Gabriel Matzneff.

Az a tény, hogy Matzneffet egyáltalán le lehetett leplezni pedofilként a 2020-as években, önmagában ijesztő képet fest a francia társadalom amnéziájáról. Az író – aki a legmagasabb körökben forgott, barátja volt Yves St. Laurent divattervezőnek, csodálója, Franciois Mitterand elnök pedig "Dorian Gray és Drakula keverékének" nevezte – ugyanis nem egyszerűen pedofil volt, de szó szerint ebből is élt évtizedeken át a legnagyobb nyilvánosság előtt, minthogy könyveinek gyakran ez volt a témája. „Gyerekkel lefeküdni szent tapasztalat, szent kaland, mint egy keresztelő” – írta például „Tizenhatnál fiatalabbak” című könyvében, 1974-ben. Az egy évtizeddel későbbi önéletrajzában pedig nyíltan mesélt arról, hogy a Fülöp-szigeteki szextúráin néha egyszerre négy 8-14 éves kisfiút vitt ágyba.

A bilit most borító Sorman külön hangsúlyozta, hogy a leleplezése után nem szabad tiltólistára tenni Foucault-t: „Csodálom a munkásságát, nem szeretném, ha bárki is elégetné a könyveit, csak azt szeretném, ha megtudnák az igazságot róla, illetve arról, hogy ő és pár másik filozófus hogyan használták fel az érveiket arra, hogy a saját szenvedélyeiket és vágyaikat igazolják.”