Az orrunk előtt rövidítik meg Magyarországot

"Kún Béla repülőgépen menekült az országból. (...) Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak." Így kezdődik Kosztolányi Dezső regénye, az Édes Anna. A jelenet fikció, de plasztikus ábrázolása a vagyonátmentésnek. Ennél egy fokkal elegánsabbnak tűnt 1989-ben az MSZMP viselkedése, amikor a párt tulajdonában lévő több mint 2600 ingatlan egy részét gazdasági társaságokba szervezték ki (több mint 350-et az MSZP örökölt meg, és voltak köztük olyanok is, amelyeket átadtak az államnak). És még ennél is elegánsabb az az eljárás, amiről Semjén Zsolt nyújtott be törvénytervezetet a parlamentnek március utolsó napján, 20 perccel április 1. előtt, "A közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokról" címmel. Ebből is látszik, hogy a történelemnek van iránya: a világ szelídül.

E szelídülés azonban nem jelenti azt, hogy az eljárás ne volna durva. A 90-es évek elejét idéző privatizáció zajlik a szemünk előtt, még akkor is, ha a kedvezményezettek nem magánszemélyek, hazai cégek vagy külföldi multik, hanem alapítványok, amelyeknek a közjó érdekében kell tevékenykedniük.

Ezúttal nem is egy új gazdasági elit megteremtése a cél, mint 2010 óta oly sok alkalommal. A Fidesz-barát nagytőkések felszerelésére az EU-s forrásokból sok ezer milliárd forintot költöttek már el az Orbán-kormányok, segítik őket a közbeszerzésekkel, TAO-val. Ezen már túl vagyunk.

A mostani cél az állami feladatok kiszervezése, egy párhuzamos állam létrehozása. Az ellenzék számára talán jó hír ebből, hogy a Fidesz-KDNP szövetség feltételezi, hogy egyszer elveszti a hatalmát, és a választók mást bíznak meg a kormányzással, hiszen mással nehezen magyarázható a párhuzamos struktúrák kiépítése. Rossz hír viszont, hogy egy esetleges kormányváltás után

e privatizációt követően jóval kevesebb marad abból, ami a magyar állam volt mostanáig.

Eddig 21 darab, egy-egy egyetem fenntartására hivatott, illetve 11 darab, egyéb célokra létesített alapítványról van szó, amelyek esetén a törvény előírja, hogy mindegyik legalább 600 millió forintos vagyonra jogosult az induláshoz. Persze ez csak a lehetséges legkisebb induló vagyon, hiszen van köztük olyan, ami máris nagyságrendekkel többet kapott - az MCC például 300 milliárd forint felett jár.

Az alapítványok többsége tehát egyetemeket kapott, klinikákkal, kollégiumokkal, de kaptak közalapítványok minden mást is: közparkot, kikötőt, kastélyt, kiállítótermet, erdőt és színházat is. A törvény szerint e közalapítványokat az államnak továbbra is finanszíroznia kell, ahogy az a törvény első paragrafusának negyedik pontjában áll: "Magyarország mindenkori költségvetésének tervezésekor előresorolt tényező a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok vagyonkezelés útján történő, illetve a közfeladat ellátásához közvetlenül szükséges finanszírozási feltételeinek a biztosítása". Abba viszont már soha többet nem szólhat bele az állam, hogyan költik el ezt a pénzt, vagy hogyan használják fel a vagyont.

Az alapítványoknak állami feladatokat kell elvégezniük, és ha nem azt teszik, akkor bíróságon meg lehet támadni őket. Ilyen értelemben tehát nem csinálhatnak azt a rájuk bízott javakkal az alapítványok vezetői, amit akarnak, nem személyes használatra kapják az irdatlan vagyonokat. Oktatásra, egészségügyi ellátásra, sportolásra, múzeumok, közgyűjtemények, műemlékek, parkok fenntartására kell fordítaniuk a javakat, de hogy ezt hogyan teszik, abba az állam már soha többé nem szólhat bele.

A most benyújtott törvény ugyanis azt is előírja, hogy az alapítványokat vezető kuratóriumok tagjait az alapító (vagyis a mostani kormány) nevezheti ki, de új tagokat már autonóm módon választhatnak ettől kezdve, örökre. Magához a közalapítványi rendszerhez is csak kétharmados parlamenti többséggel lehet hozzányúlni ezután. Az intézmény pedig bekerült már az alkotmányba is.

Alapvető közszolgáltatások kerülnek tehát magánkézbe. Magyarországnak mint államnak, egyeteme például alig marad, a mostani állás szerint csak az ELTE, a BME, az NKE és a Zeneakadémia, az összes többi már magán- vagy egyházi kézben van, vagy éppen most kerül közalapítványi kezelésbe. Vidéken egyáltalán nem lesz a magyar államnak egyeteme, de az orvosok, közgazdászok képzésébe se lesz már beleszólása. Ezen felül pedig számos, a kulturális életben fontos feladat megy át közalapítványokhoz, a műemlékvédelemtől a környezetvédelemig.

Orbán Balázs egy parlamenti vitában korábban arról beszélt, hogy ezeket a közfeladatokat hatékonyabban el tudják látni magánszervezetek, ezért is jó a modellváltás. Ő egyszerre a mostani magyar állam egyik vezetője (államtitkár a Miniszterelnökségen) és az egyik fő kedvezményezett közalapítvány (MCC) kuratóriumának elnöke is. Lehetséges, hogy úgy látja, hogy kurátorként hatékonyabb munkát végez, mint államtitkárként, de ez nem biztos, hogy mostantól az összes valaha létező államtitkárra igaz lesz.

Az átalakítás rövid távon inkább arról szólhat, hogy olyan meghatározó területek, mint a felsőoktatás, az irodalmi élet és a könnyűzene támogatása, a tehetséggondozás, egy kormányváltás után se kerüljenek új irányítás alá, maradjanak Fidesz-közeli emberek felügyelete alatt. Maradjon a kulturális életet meghatározó pénz, infrastruktúra, tanterem és labor fideszes irányítás alatt. Ezzel továbbra is foglalkoztatni lehet azokat a politikai szövetségeseket, akik a legkiszolgáltatottabbak egy kormányváltás után: a kulturális élet szereplőit; illetve továbbra is hatni lehet a fiatalokra, a kultúra fogyasztóira, ami politikai érdek.

Ezek azonban csak a rövidtávú következmények. Legalább ilyen fontos, sőt talán fontosabb, hogy hosszú távon gyengül a mindenkori magyar kormányok számonkérhetősége és mozgástere, és ezzel közvetlenül minden magyar állampolgár lehetősége arra, hogy a kulturális és felsőoktatási ügyekbe beleszóljon.

Ha a kultúrpolitika, oktatáspolitika nem tetszik valakinek, akkor ettől kezdve nem lehet választott politikusoknál követelni a javulást, irányváltást, nem lehet a felelősökkel szemben alternatív jelölteket állítani egy választáson, mert nem lesz közük többé a választott vezetőknek ahhoz, ami ezeken a területeken történik. Néhány év, és elveszti az állam a kompetenciáját is e struktúrák működtetéséhez: kikopnak az államigazgatásból az ehhez értő emberek, nem lesz bürokrácia, amely eljárhatna ezekben az ügyekben.

A fideszesek leépítik az államot, félelmükben, hogy elveszthetik az irányítását. Ezzel megőrizhetnek hatalmi pozíciókat, de végső soron a magyar államot gyengítik meg, és a demokratikus ellenőrzés lehetőségét csorbítják. A járvány közepén, amikor erre csak kevesen figyelnek, a párt megbízható szövetségeseinek ajándékozzák a köztársaság kulturális értékeinek igen jelentős részét, örökös használatra.