Fülöp herceg: az utolsó nagy nem PC humoristák egyike

Fülöp herceggel a világ nemcsak egy három emberöltőn át szolgáló profi hírességet, utolérhetetlen díjátadót és anakronisztikus jelmezekben parádézó, bármikor kinevethető vígjátéki figurát vesztett el, hanem a XX.-XXI. század egyik legnagyobb, legfilozofikusabb és legkevésbé elismert humoristáját is.

Gondoljunk csak bele, hogy kik is a humoristák?

Azok az emberek, akik ki merik mondani, amit gondolnak másokról és saját magukról. Ez annyira zavarba hozza azokat, akik nem mernének így beszélni mások előtt, hogy zavarukban nevetgélni, majd tapsolni kezdenek.

Minél több vesztenivalója van valakinek, annál kisebb az esélye tehát, hogy humorista legyen belőle. Márpedig Fülöpnél kevés embernek volt több vesztenivalója: egy, a sznob brit arisztokraták által kinevetett, trónját vesztett kis balkáni királyi család sarjaként pont akkor házasodott be az adófizetők pénzén eltartott és egyre több botrányba keveredő brit királyi családba, amikor tömegek kezdték megkérdőjelezni, hogy ebben a formában van-e ennek értelme. Vagyis Fülöp megélhetése nagy mértékben függött attól, hogy mit gondol róla a nagyközönség, illetve a róla szóló információkat a nagyközönségnek szállító sajtó.

Fülöp ehhez képest abból csinált sportot - és életművet -, hogy magasról tett minderre, és egyszerűen mindig, mindenkinek kimondta, ami a szájára jött. A lényeg az volt, hogy a legnagyobb hülyeséget is. Az újságírókat eleve szerette átkozott férgeknek, úgyis mint bloody reptilesnak nevezni, de ők ezen jellemzően nem sértődtek meg, hiszen saját magát közben “bármifajta tehetséget vagy kiválóságot nélkülöző bukott balkáni hercegnek” titulálta.

Fülöp azért is volt igazi humorista, és nem egyszerűen egy néha vicceseket benyögő fickó, mert karaktert teremtett, mint Buster Keaton vagy Chaplin. Az önmagában egyáltalán nem vicces - vagy maximum egy nagycsoportosnak -, amit 2002-ben csinált, amikor az ausztráliai látogatásuk egyik programja közben azt kérdezte az őket köszöntő bennszülöttektől, hogy “Még mindig dobálják egymást lándzsával?” Az a figura annál inkább az, aki ugyanilyen faarccal és ugyanekkora lelki nyugalommal kérdezi meg Skóciában egy helyi autóvezető-oktatótól, hogy “Hogyan képes annyi időre távol tartani a piától a bennszülötteket, hogy le tudjanak vizsgázni?”

Fülöp egyszerű, durva, de hatásos humora arra alapult, hogy ő aztán - sok kritikusával ellentétben - tényleg nem tett különbséget ember és ember között, és “ami eszembe jut, azt ki is mondom”-alapon bármivel képes volt viccelni. A legnagyobb természetességgel kezelte egyenlőként például a mozgássérülteket. Híres sztorija volt, amikor azzal nyitott egy elektromos rokkantrobogóval érkező, hatvanas londoni mozgássérült férfinél, hogy

“Na, ma reggel hány gyalogost lökött fel ezzel az izével?”

Jellemző, hogy amikor az újságírók az eset után megrohanták David Millert, hátha ki tudnak húzni belőle valami sértett idézetet, úgy kellett bizonygatnia, hogy nemhogy nem sértődött meg, de direkte viccesnek találta a herceget.

De az is bátor volt, amikor egy Cardiffban rendezett eseményen azzal fordult a fémdobokon játszó ütősegyüttes mellett álldogáló hallássérült fiatalokhoz, hogy

“Süketek? Hát ha ilyen közel állnak ezekhez, nem csodálom, hogy megsüketültek.”

A szépelgők a gyerekeket is kímélni szokták. Mármint persze csak szemtől szemben. Na, Fülöpnek pont nem ez volt a stílusa. Ő 2001-ben simán megmondta egy 13 éves fiúnak, aki elárulta neki, hogy űrhajós szeretne lenni:

“Túl kövér vagy ahhoz, hogy űrhajós legyél.”

Egészen biztos, hogy simán ugyanezt mondta volna egy 33 és egy 53 évesnek is.

Fülöp néha egyszerűen abban utazott, hogy kimondja a nyilvánvalót, amit a többiek nem mertek. 2009-ben, a Buckingham palota kertjében tartott híres tömegpartijainak egyikén bemutattak neki egy számára ismeretlen vendéget. Amikor meghallotta, hogy dizájner, rámeredt, és azt mondta neki: “De láthatólag nem szőrdizájner!” A fickó értetlen tekintetét látva így folytatta: ”Ember, a szakálla! Szegény, nyomorult szakálla!” Merthogy a fickó azt végtelenül idegesítő kis pamacsot viselte az alsó ajka alatt, amit az angolok lélektapasznak neveznek, a magyarok meg nem tudom, hogy hogyan.

Ennek a sztorinak is legalább annyira tipikus volt a második felvonása, mint az első. Egy csomóan hörögni kezdtek, volt olyan szakállasklub, amelyik nyilvánosan “szakállellenességgel” vádolta meg Fülöpöt, miközben maga a fickó, akinek mondta, nemhogy nem sértődött meg, de bevallása szerint vette a poént, jól szórakozott a hercegen, aki szerinte sokkal viccesebb ember, mint a saját barátai, akik állandóan azzal jönnek neki, hogy “figyu, van valami a szádon”.

Mindannyian jól tudjuk, hogy a népekhez tapadó sztereotípiák csúnya dolgok. Igazából persze az a helyzet, hogy olyan rettenetesen azért nem csúnyák, és sztereotípiák nélkül eleve képtelenség lenne ellavíroznunk a világban, arról nem is beszélve, hogy a fő baj nem azzal van önmagában, ha valaki sztereotípiához nyúl, hanem azzal, ha rossz szándékkal teszi. Fülöp mindenesetre valósággal lubickolt az ilyesmikben, legyen humorának tárgya sárga, fekete vagy fehér. Vagy egyenesen magyar. Sokszor járt nálunk, leginkább mert sok más mellett fogathajtó versenyző is volt, és nálunk rengeteg ilyen versenyt rendeztek. 1993-ban éppen a feleségével látogattak Budapestre, amikor egy itt élő brittel beszélgetve meghallotta, hogy az illető milyen régen lakik Magyarországon, mire meglepetten kiáltott fel, miszerint

“Nem lehet itt ennyi ideje, nincs is hordóhasa!”

Fülöp további specialitása volt a rettenetes szóviccek elsütése a bármiféle vicc elsütésére alkalmatlan szituációkban. A következő sztorit azért is jó lesz felidézni, mert a poén abszolúte lefordíthatatlan, így bénán kell magyarázni hozzá, és a vége nevetés helyett kínos csend.

1995-ben történt, hogy a királynő elment megnyitni egy közösségi házat. A szociális munkások piskótatortával köszöntötték Erzsébetet. A piskótát angolul sponge cake-nek hívják. A feleségét szokás szerint elkísérő Fülöp kapásból azt kérdezte a sponge cake-et éppen átnyújtó szociális munkásnőktől, hogy “Who do you sponge off?”, vagyis, hogy “maguk kit pumpolnak?” A sponge off kifejezés ugyanis a brit angolban azt jelenti, hogy valaki úgy kér pénzt valakitől, hogy valójában mindketten tudják, hogy nem fogja megadni. Magyarra talán úgy lehetne lefordítani, hogy a nők egy pohár tejjel köszöntik a királynőt, mire Fülöp azt kérdezi tőlük, hogy “maguk kit szoktak megfejni?”

Bunkó volt Fülöp? Hát persze, egy csomószor. Sértett meg embereket? Nem is kérdés, rengetegszer.

Mégis remek humorista volt, mert a szándéka mindig az volt, hogy jól mulasson, és közben másokat is szórakoztasson.

És azért is, mert herceg volt. Ebből a pozícióból ugyanis bármilyen viccelődés óhatatlanul is magas lóról megejtett, leereszkedő poénkodásnak tűnik, ami tényleg a humorizálás legkínosabb formája. De Fülöp olyan bátor volt, hogy ez sem érdekelte.

Hősünk mindezzel együtt nem lett volna igazán vicces, ha a legnagyobb hülyét nem saját magából, illetve saját társadalmi osztályából csinálja. De ő magát kímélte a legkevésbé. És - önnön figurájának megteremtésével - nála kegyetlenebb tükröt senki se tartott a világot egykor uraló, születési előjogait élvező, a lovaglópálcájuknál messzebbre nem látó, a világot egyre kevésbé értő, degenerált arisztokraták és britek elé.