Egy pár négyzetméteres, fémből készült, áttetsző falú kabinban ülök, aminek a tetején egy kaptár van, benne egy méhcsaláddal. Egy füsttel átitatott textildarabot viselek a vállamon átvetve, hogy a lehető legkevésbé zavarjam a jelenlétemmel a méheket abban az egy órában, amit a kabinban fogok tölteni. Ez elsőre inkább felesleges óvintézkedésnek tűnik, a méheknek semmi nyoma.

A fészerszerű, apró építményt az Architectural Uncomfortable Workshop (AUW) húzta fel az OFF-Biennale keretében Budapest egyik külső területén, bármiféle emberi jelenléttől jó pár percnyi sétára. Az épület a fák között elrejtve áll, ha nem a megadott GPS-koordináták alapján jöttem volna, nem is biztos, hogy kiszúrnám a földútról.

A projekt az Egyedüllét méhekkel címet kapta, de ez a megnevezés több szempontból is becsapós. Egyrészt eleinte egyáltalán nem látok méheket: valószínűleg az erősen fújó szél miatt, de szó nincs arról, mint amit a regisztrációm után elképzeltem, hogy itt majd fülzsibbasztó zümmögésben kell eltöltenem egy órát, miközben az épület falát ellepő raj elsötétíti az eget.

És persze egyedüllétről sincs szó: elég pár percet ülnöm a kabinban ahhoz, hogy feltűnjön, mekkora élet van odakinn. A kabin fémfala rengeteg apró lyukkal szabdalt, ezért olyan, mintha egy sűrű szövésű hálón át néznék ki a környező fákra és bokrokra, és lehet, hogy a méhek még nem jöttek elő, de sokféle rovar köröz a környéken, és a legkülönfélébb madárhangok is beszűrődnek.

A kabint egy emailcímen lehet 60 perces sávokra lefoglalni. Ha akarjuk, meg is oszthatjuk az időnket barátainkkal, de a cél alapvetően az, hogy egyedül legyünk benn, ne érintkezzünk közben más emberekkel. Ezen a napon én voltam az első látogató, így a teljesen elhagyatott kabinhoz érkeztem meg, senkivel nem találkoztam a környéken. Az első pár benn töltött perc egyértelműen a zavaré volt. Viszonylag gyakran járok a természetbe, a hazai erdőket meg mezőket egész jól ismerem, de itt valami mégis szokatlanul hatott.

El kellett telnie egy kis időnek, hogy leessen, mi volt más: még a természetben járva sem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyire ne történjen semmi. Az OFF honlapján elérhető leírásból kiderül, hogy az AUW tagjait elsősorban építészeti szempontból izgatja a kaptár, mint egy alapvetően természetes eredetű, de az idők során egyre inkább az emberi igényekhez igazodó struktúra. Számomra viszont sokkal érdekesebb lett az, hogy ez a kabin hogyan vált a semmitevés kijelölt helyévé.

Arról, hogy mennyire elszoktunk attól, hogy ne csináljunk semmit, tavaly Jenny Odell könyve nyomán hosszabban is írtam, és nyilván összefügghet ezzel, hogy nekem rögtön ez a téma ugrott be a kabinban ülve. De ezzel együtt is volt valami zavarba ejtő abban a gondolatban, hogy most 60 percig nem fogok csinálni semmi mást, csak ülni az apró faszéken, és figyelni, mi történik körülöttem.

És ahogy telt az idő, úgy tűnt fel egyre több történés. A szél miatt minden növény állandó mozgásban van, miközben a sodródó felhők miatt folyamatosan változnak a fényviszonyok, és újabb és újabb madárhangok tűnnek fel, ki tudja, melyik irányból. A természetre való rácsodálkozás, az élővilág látványában való elmerülés nagyon ősi tapasztalatunk, de egyre nehezebben férünk hozzá, eléggé elszoktunk attól, hogy a figyelmünk ne valamilyen külső, elérendő cél szolgálatában álljon. Még amikor az erdőkben sétálok, akkor is mindig velem van a tudat, hogy el kell jutnom egyik pontból a másikba. Itt viszont korlátozó tényező maximum annyi volt, hogy tudtam, egy óra múlva vége lesz az egésznek (telefonomon be is állítottam egy ébresztőórát pár perccel a vége előtti időpontra, hogy közben véletlenül se kelljen ránéznem az órára).

Ennek a bambulással töltött, szinte már meditatív órának tippre valahol a felénél járhattam, amikor megjelentek a méhek: épp a felhők vonulását követtem, és ezért megfordultam a széken, amikor megláttam két rovart a kaptár bejáratánál. Tudomást se véve rólam tették a dolgukat, valószínűleg még szokták az új környezetet, a méhek ugyanis nem sokkal korábban foglalták el új kaptárukat. Mivel az AU tagjai egy idén kirajzott méhcsaládot szerettek volna befogadni, meg kellett várni, hogy a méhek idetaláljanak, így végül az OFF kezdéséhez képest a helyszín csak később nyitott meg.

Pár percig néztem, ahogy a méhek köröznek a kaptár előtt, de aztán a figyelmem megint elkalandozott, nem is emlékszem már, hogy merre. De nem is igazán számít.

Az idei OFF programjában vannak izgalmas kiállítások, melyek a klímaválság tapasztalata körül forognak: a lokális tudások révén a klímaképzelet felszabadítását célzó ACLIM! ügynökség által bemutatott munkákat vagy a táplálkozás jövőjét játékosan, hol vicces, hol bizarr módon továbbgondoló MENÜ imaginaire kiállítását is érdemes megnézni, de számomra eddig az Egyedüllét méhekkel okozta a legnagyobb élményt. Épp banalitásával, azzal a pofonegyszerű trükkel, ahogy rávesz, hogy kiülj a természet közepére egyedül, és figyeld meg magadon, hogy mit tudsz ezzel a helyzettel kezdeni.

És a kezdeti zavar után végül annyi történik, hogy az észlelésed elszabadul és feltalálja magát, elkezd céltalanul kalandozni, a természet pedig kimeríthetetlen forrást jelent ehhez. Ez az a tapasztalat, amire Merleau-Ponty alapozta részben a filozófiáját, vagy amiről az év elején meghalt jezsuita pap, Jálics Ferenc írt a szemlélődő lelkigyakorlatok példájaként. És persze, ennek megéléséhez elvben nem is kellene, hogy szükség legyen fémkabinra és ennyire szervezett keretekre, de erős a gyanúm, hogy egyre kevesebben vannak azok, akik képesek időt szakítani hasonló élményekre. úgyhogy érdemes minden felmerülő segítséget megragadni, és az AU kabinja pont ilyen. Ráadásul egy szélcsendesebb időpontban valószínűleg a méhekből is többet látni.