A sírós rapper, aki 18 perces számban meséli el élete legnagyobb smárolását

július 10., szombat 17:34

„Minden vágyam elveszett. Céltalan megyek, a Nap vezet.”

A szegedi füvészkertben ücsörög egy fiatal férfi, saját élete unalmasságán rágódik és közben naplót ír, amikor váratlanul megszólítja a magyar szakos Zsófi, akinek dinók vannak a pólóján.

Mi kezdődhet így? Talán a dél-alföldi novellapályázat harmadik helyezettjének pályaműve? Reisz Gábor nagyon korai kisjátékfilmje? Bánki Beni Száguldás Fanta Szerelem vlogja?

Egyik sem!

A fenti jelenet a Holi nevű rapper első, Sírok és nevetek című albumáról egy 18 perc 39 másodperces szám, a Roadmovie bevezetése. Ezzel a szerelmes dallal a hazánkban nagy hagyományokkal bíró izmozós, kötekedős rap, intellektuális, értelmiségi rap, az ironikus rap és társaik mellé megérkezett az extrém hiperszenzitív rap is. De nem a tetovált arcos, belassult, Xanaxos Lil Peep féle, hanem egy merőben új formában.

A Gütyüli Gang 2016-os Straight Outta Gütyül száma óta nem érintett meg így hazai rapzene.

Mióta meghallgattam, ami azért már napokkal ezelőtt történt, szóval azóta zavarban vagyok. Mert én ilyen szemérmetlen, pofátlan, ordenáré szentimentalizmussal Goethe Az ifjú Werther szenvedései regénye óta nem találkoztam, de rapszámban aztán meg tényleg soha.

Holi korábbi számaira, mondjuk az Utálat fárasztó kormánygyalázó és a Vittula című öngyalázó nótákra nem kaptam fel a fejem, de egyik sem fogható a Roadmovie-hoz, ami olyan kendőzetlenül, expliciten érzelmes és lelkizős, mint sok száz egymás mellé helyezett Valentin- napi üdvözlőlap.

A szám hőse, a lírai én, tehát a srác, aki a bevezetőben kuksol a szegedi füvészkertben, így mutatkozik be: „Foglalkozásom, hivatalosan animációs filmkészítő, amúgy leginkább ilyen hobbiművész/léhűtő. De az utóbbi időben főleg egy dolog mozgat: megpróbálni kibekkelni vagy legalább kiismerni az egomat. Azt a hullamerev arcot lecsitítani nem könnyű, de önmagában a művészet, hát...nekem a lelkem a mű.”

Akkor még egyszer. Azt mondja:

„nekem a lelkem a mű.”

Ez a rapper flexelésnek valami egészen új minősége. Hol vannak ehhez képest a száguldó Lamborghiniből dollárkötegekkel dobálózó, letolt gatyás bohócok?!

És ilyen a bölcsész lány, aki leszólítja őt: ”Ha hülyeség is, ami eszébe jut, csak mondja simán, meg amúgy a világot ő is megváltaná. Csak lassan veszem észre, milyen felemelő, mennyire nem érdekli őt, hogy ő mennyire nem menő.”

Hol vannak már azok az idők, amikor egy hájas, kopasz benzinkutas, akinek az alkarjára fel van varrva, hogy stricy, azt üvölti a mikrofonba, hogy egyszerre három ribancon megy át, de vissza már nem tolat? Helyette itt van a momés fiú, akinek 10 éve nincs barátnője, beleszeret a bölcsész Zsófiba, lesétálnak a Tisza-partra, elővesznek egy miniszintit, és a saját szerzeményeiket adják elő egymásnak, majd mintha a Házibuli című filmben lennének, fellógnak egy Velencébe induló buszra, ahol a fiú fizikálisan is teljesen leolvad:

„Megsimogat, hogy így remegek, és cukin nevet, a vállamra hajtja a fejét, köszönöm, Istenem.”

Olaszban pedig elszabadulnak a vágyak, a művészpár itt már csak smárol és smárol.

„Nincsenek szavak, és a szép, hogy nem is kellenek, viszont túl sokszor jut eszembe, hogy csókolóznunk kellene.”

Azt gondolhatja az olvasó, hogy ilyen mennyiségű és minőségű ömlengést az emberi fül nem képes elviselni, pedig de, sőt. Annyira sok, annyira túlzás, annyira fordulatosan érzelmes, annyira lendületesen szalad a szirupos melankóliából az infantilis harmóniába, hogy ámulatból esünk ámulatba. Az a pletyka járja, hogy Holinak a lemezbemutatón miközben ezt a dalt előadta potyogtak a könnyei. Igaz? Ránézek a lemezborítóra, látom a kötött szívecskés pulóveres könnyes szemű Holit, és tudom, hogy simán igaz.