*Ideiglenes névváltoztatásunk tiltakozás a Magyarországon állami szintre emelt homofóbia és a lopakodó fasizálódás ellen.

A 2021-es EB-n csak folytatódott a 2018-ban már nyilvánvaló trend. A válogatottak focijának eljelentéktelenedésével párhuzamosan sok volt a szórakoztató, de nem különösebben magas színvonalú meccs. A legendás június 28-i, 14 gólos nap a spanyol-horváttal és a francia-svájcival nem a szférák fociját hozta, hanem sokat hibázó csapatok olyan játékát, ami az angol vagy a spanyol bajnokságban legfeljebb a középmezőnyhöz lenne elég. 2002, 2004, 2006, 2010, 2014, 2016 és 2018 után ismét itt a pöcsfejválogatott.

Unai Simón

Ezen az EB-n sok gyenge kapusteljesímény volt. Az orosz Sunyin például mindjárt az első meccsén olyan bénázásokat mutatott be, hogy több lehetőséget már nem is kapott. A kapuscsere igazán ritka nagy tornákon, de ha másra nem jó, legalább a pöcsfejválogatottban szerepléstől megkíméli a büntetés elszenvedőjét. Luis Enrique spanyol szövetségi kapitányt azonban nem olyan fából faragták, hogy menet közben változtasson a fixa ideáin, akárhányszor is esik pofára miattuk. Nem baj, ha egy csatár nem tud gólt rúgni, és nem baj, ha egy kapus hatalmas potyagólt kap, marad a kezdőben. Unai Simón esetében már az sem volt világos, hogy miért lehet első számú kapus az egyébként szintén nagy hibákra hajlamos, a 2018-as pöcsfejválogatottban is védő De Gea helyett, a torna előrehaladtával pedig csak még érthetetlenebb lett a szerepeltetése. A reflexei rendben vannak, de rendszeresen rosszul jön ki a kapuból, elnézi a beíveléseket, és lábbal sem különösebben ügyes. Aztán a horvátok ellen akkora öngólt rúgott magának egy ártalmatlan hazaadásból, hogy az még a nap által elvakított szlovák Dubravka iszonyatos lepkéjét is elhomályosította. Az olaszok elleni elődöntőben már úgy tűnt, bénázásai a saját védelmét is elbizonytalanítják. Különleges kapus kell ahhoz, hogy egy tizenegyespárbaj sikere után is beférjen a pöcsfejválogatottba, de Unai Simón különleges kapus. Nem véletlenül sírnak most a spanyol lapok, hogy ebben a fiatal csapatban van potenciál, csak kellene valaki a kapuba is.

Andrej Szemjonov

Van valami Andrej Szemjonov arcában, amitől az ember egy szovjet háborús film tragikus partizánhősére gondol, aki természetesen meghal, de csak azután, hogy végig kell néznie szűkebb családja és tágabb faluja kiirtását egy különösen kegyetlen SS-divízió által. A belgák elleni 0:3-as csoportmeccs után a szórakoztatóan bunkó szocialista tornatanár Csercseszov nem csak Sunyint rakta ki a csapatból, hanem azt a Szemjonovot is, aki legalább két bekapott gólban komoly szerephez jutott. Az elsőnél az ő bénázásnak köszönhetően pattant a labda Lukaku elé, a harmadiknál pedig szintén Lukaku úgy futotta le őt, mint egy felnőtt egy gyereket. A 2018-as hazai rendezésű világbajnokság után az orosz válogatott 2021-ben visszatért az előtte évekig megszokott bénázáshoz, pedig két meccset most is otthon játszhattak. És ebben elévülhetetlen érdeme volt annak, hogy Szemjonov, aki egyébként Groznijban focizik, mindjárt az első meccsen bebizonyította, hogy semmi keresnivalójuk nincs a komolyabb európai csapatok ellen.

Ethan Ampadu

Érdekes adat: a közepesen mértakadó Whoscored osztályozásai szerint az EB-n értékelhető időtartamot a pályán töltő focisták közül az öt legrosszabban 4 walesi is volt (az ötödik Timo Werner, aki szánalomból még a pöcsfejválogatottba sem került be). Neco Williams és David Brooks egy mozdulatára sem emlékszünk, és nem fogjuk magunkat azzal kínozni, hogy visszanézzük a produkciójukat. A belgák elleni negyeddöntőben 0:4-nél, az utolsó percben kiállított Harry Wilsonról már rémlik valami, de végül ő sem kerül bele a pöcsfejválogatottba, mert a neve úgy hangzik, mintha a Preston North End 1913/14-es szezonjának házi gólkirálya lett volna, mielőtt katonai szolgálata negyedik napján gyomorlövéssel belefulladt volna egy saras árokba valahol Délkelet-Belgiumban. Az olaszok elleni, gyakorlatilag tét nélküli utolsó csoportmeccsen Bernardeschi megtaposásával szintén piros lappal jutalmazott Ethan Ampadunak viszont itt a helye. Idén legalább az észak-írek nem jutottak ki, de a 2021-es EB-n így is ismét bebizonyosodott, micsoda vicc, hogy az Egyesült-Királyság több csapattal is indulhat a nemzetközi tornákon. A skótok legalább ezúttal nem sok vizet zavartak, és az angolok elleni döntetlenül dicséretes (bár közben az embernek rendre eszébe jutott Mark Renton híres szövege a Trainspottingból: „Some hate the English. I don't. They're just wankers. We, on the other hand, are COLONIZED by wankers.”) Ezzel szemben a walesiek begyűjtötték az EB 6 piros lapjának a harmadát, és csak azért alázhatták meg őket a belgák a negyeddöntőben, mert a csoportjukban a futball iránt semmiféle érdeklődést nem mutató törökök is ott voltak. Valami azt súgja, hogy 2016 és 2020 után ismét el fog telni 60 év Wales nélkül a nagy tornákon.

Matthijs de Ligt

Senkit ne tévesszen meg, hogy a holland válogatott három győzelemmel nyerte a csoportját – ez továbbra is évtizedek óta a leggyengébb holland csapat, ami szégyenszemre sem az előző EB-re, sem az előző vébére nem jutott ki, és a 2022-es világbajnokság selejtezőcsoportjában sem áll jól. Jobban jártak volna ez a mostani szereplés nélkül is. A 2010-ben világbajnoki döntőbe jutott holland válogatott sem volt valami szimpatikus, de legalább kiröhögni nem lehetett úgy, mint most a teljesen fogalmatlan Frank de Boert és botladozó csapatát. Már csak azért sem, mert a nevetni merészelőket De Jong mellbe rúgja, Van Bommel pedig letépi a fejüket. Most viszont még az elvileg erőtől duzzadó, szekrényszerű izomember, De Ligt is bohócot csinált magából. Egy rendes hátvéd legalább eltörte volna a kiugró cseh Schick derekát a piros lapja előtt, nem ügyetlenkedve esik be elé, majd ér kézzel a labdához. Még viccesebb, ha az ember belegondol, hogy ez az ember a Juventusban már két éve Bonucci és Chiellini alatt inaskodik középhátvédként, és ennyit volt képes megtanulni. Nem szégyen darabosnak lenni, csak focizni kár ilyen adottságokkal. A pöcsfejválogatottban persze szabad.

Mats Hummels

Két nagy kérdés maradt a 2021-es EB után, amikre futballkutatók még hónapokig keresni fogják a választ. Miért volt itt több öngól, mint eddig az összes EB-n együttvéve? És mi a jó eget keresett itt Mats Hummels? A két kérdésnek van egyébként metszete, hiszen Hummels volt az, aki mindjárt a franciák elleni első csoportmeccsen ügyetlenkedve megszerezte az EB-k történetének első német öngólját. És ez még Hummels jobb meccsei közé tartozott. A magyarok ellen előbb Szalai fejelt mellőle teljesen zavartalanul gólt, majd az ő helyén kiugró Schäfer is gólt tudott fejelni. Talán jobb is lett volna a németeknek, ha kiesnek, mert akkor nem jött volna a történelmi vereség a Wembleyben, amiben Hummels szintén komoly szerepet vállalt. A második angol gólnál ismét ügyetlenül hagyta ott a helyét, hogy Kane onnan zavartalanul bólinthasson a kapura. Az öt évvel ezelőtt még szuperválogatott, 32 éves Hummels csak részben tehet arról, hogy a stabilitáshoz ragaszkodó Löw őt és még néhány, egyértelműen leszállóágban lévő játékost is beválogatott. A hasonló helyzetben lévő Kroosszal szemben viszont arról még nincs hír, hogy ő le akarná mondani a válogatottságot. Mondjuk a pöcsfejválogatottságról nem is lehet.

Marcus Danielson

Meglepő adatnak tűnhet, hogy a svéd válogatott 2000 óta minden Európa-bajnokságon ott volt. Többnyire tisztesen helytállnak, néha pedig kicsúszik egy jobb eredmény, mint amilyen a 2018-as vébén is, ahol a negyeddöntőig jutottak. És mindig ugyanúgy csinálják: van egy teljesen jellegtelen, de masszív csapatuk, elől meg valaki, egy Henrik Larsson, egy Ibrahimovic, most pedig egy Isak és egy Forsberg igyekszik valahogy találni egy-két gólt. Ez a tisztességes eredményhez általában elég, ahhoz, hogy valaki két héttel a torna után emlékezzen a svéd csapat teljesítményére, esetleg még meg is szeresse őket, egyáltalán nem. Ez az a válogatott, ahol az ország demokratikus és egalitariánus hagyományait odáig vitték, hogy a kétezres évek elején egyszerre két szövetségi kapitányuk is volt, és népszavazáson döntötték el, ki végezze el a bedobásokat. Ennek az attitűdnek egyszerűen nincs helye a focipályán. Az ember azt kívánja, hogy valami latin mészáros középhátvéd egy svéd szögletnél az aktuális szőke középpályásuk fülébe súgja, hogy „hygge!”, és amikor az elkezdi neki kedvesen magyarázni, hogy „barátom, hadd hívjam fel a figyelmed, hogy ez egy dán kifejezés, és ha már így felkeltettem az érdeklődésed, szívesen elmagyarázom neked, hogy miért jó a stockholmi bérlakás-modell és milyen sikeresen integrálja társadalmunk a legkülönbözőbb hátterű bevándorlókat”, egyszerűen vesén térdelje. Ilyen sajnos nem történt ezen az EB-n, viszont Marcus Danielson, aki a lengyelek ellen már a 10. percben összeszedett egy sárgát durvaságért, az ukránok elleni nyolcaddöntő hosszabbításban úgy lerúgta Beszedint, hogy valószínűleg idén már nem focizhat többet. Danielson megkapta a megérdemelt pirosat, a halál fáradt ukránok az utolsó utáni percben megszerezték a továbbjutást érő gólt, a svéd hátvéd pedig a pöcsfejválogatottban szereplés után mehet vissza klubjába a kínai bajnokságba.

Grzegorz Krychowiak

Az EB 24-es mezőnyéből 16-an jutottak tovább a csoportból, sok válogatottnak komoly erőfeszítésébe került, hogy velük ez nehogy megtörténjen. A legkeményebben talán a lengyelek dolgoztak ezen. Náluk a komplett csapat azért melózott, hogy a 2018-as pöcsfejválogatottba bekerüléstől felpaprikázott, a négy lengyel gólból hármat szerző Lewandowski nehogy véletlenül a negyeddöntőig vigye őket. A legtöbb melót azonban Grzegorz Krychowiak tette bele abba, hogy a Bayern München sztárjának minden fáradozása ellenére is 1 ponttal, utolsóként essenek ki a kispadról Paulo Sousa által is aktívan összezavart lengyelek. Az első, szlovákok elleni meccsen már éppen sikerült kiegyenlíteni és visszajönni a meccsbe, amikor Krychowiak összeszedte a második sárgáját, emberhátrányban focizó csapata pedig végül ki is kapott. A spanyolok ellen így nem játszhatott, aminek meg is lett az eredménye: összejött egy értékes döntetlen. A sorsdöntő lengyel-svéden aztán Krychowiak ismét pályára léphetett, és hiába Lewandowski hatalmas küzdelme és két gólja, ismét kikaptak. Krycho, akit talán otthon nem így becéznek, de a pöcsfejválogatottban igen, itt is összeszedett egy sárgát, ami után néhány perccel le is cserélték, nehogy még nagyobb bajt tudjon csinálni.

Bruno Fernandes

Mindenki jót nevetett az Európa-bajnokság előtt Csányi Sándoron, amikor felmérve a magyar válogatott halálcsoportnak nevezett ellenfeleit, közölte, hogy „2016-ban is majdnem megvertük a portugálokat, és nem hiszem, hogy ők jobbak lettek”. Legközelebb már nem fogjuk kinevetni az MLSZ elnökének futballügyi szakkommentárjait, mert nagyon jól látta, hogy egy olyan csapat, aminek védelmében és támadósorában két aggastyán, Pepe és Cristiano Ronaldo kaphatnak vezető szerepet, az nem viheti sokra. Moldova sorai jutottak az ember eszébe Steinitzről, aki utolsóként öregedett ki a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsorból. mérkőzés közben kissámlit hordott magával, fejelésnél arra állt fel, műfogsora pedig folyton elgurult, és negyedórákig kereste a fűben. A 26 éves Bruno Fernandes viszont nem hivatkozhatott hajlott korára. Az ember, akire 12 hónapja minden portugál és Manchester United-drukker új messiásként tekint, a magyarok és a németek ellen annyira szürke volt, hogy fokozatosan ki is kopott a csapatból, és a következő két meccsen már csak csereként kapott szerepet. Talán ha a helyén inkább a Vitoria Guimaraes öregfiúk-csapatának 54 éves irányítóját szerepeltetik, elkenhették volna az OTP elnök-vezérigazgatójának száját.

Hakan Calhanoglu

A 2021-es Európa-bajnokságot két csapat zárta 0 ponttal: Észak-Macedónia és Törökország. Mindkét csapat nyolc gólt kapott, de a macedónoktól nem azért nincs senki a pöcsfejválogatottban, mert ők, szemben a törökökkel, két gólt rúgtak, nem egyetlen egyet. Hanem azért, mert a 2021-es EB egyfajta jutalomjáték volt nekik, a közel 38 éves Goran Pandevnek pedig tiszteletkör. Minden Balkán-rajongó sportbarát előtt felsejlett, ahogy a vén csibész egyik kezében cigicsikkel, a másikban egy doboz sörrel szigorúan felügyeli és zsűrizi az edzés helyett a keret macedón és albán fele között rendezett barátságos, de véresen komoly báránysütő versenyt. Ezzel szemben a törökök a fél világ előzetes tippjeiben meglepetéscsapat sötét lóként szerepeltek, hogy aztán a három meccsen csak tovább sötétüljenek. Simán a fél keretüket be lehetne ide válogatni, de mivel ez igazságtalan lenne a többi csapat borzalmasan teljesítő játékosaival, maradjunk csak Hakan Calhanoglunál. Neki valamiféle vezéregyéniségnek kellett volna lennie, aki a sötét ló nyergében az elődöntőig vágtat, ehelyett kapott két sárgát, és nem csinált az ég adta világon semmi értékelhetőt. Sok sikert az Internek, akik pont most igazolták le a Milanból.

Kylian Mbappé

Nehogy azzal jöjjön valaki, hogy volt olyan csoportmeccs, amin nem volt rossz. Nem egy finn védekező középpályásról beszélünk, hanem a 22 éves fiatalemberről, aki nemhogy az EB sztárja tervezett lenni, hanem be akarta bizonyítani, hogy nem véletlenül tartják a világ legjobb és legértékesebb játékosának. Hát… lehet hogy mégis véletlenül. Mbappé egy klubszinten is tragikus szezon után érkezett a tornára, még azt a francia bajnokságot sem sikerült megnyernie a PSG-vel, ahol a csapatának ezerszer akkora a költségvetése, mint az összes többi indulónak megszorozva kétezerrel. Ezek után az EB-n is kizúgtak a nyolcaddöntőben, miután a csapat négy meccsen szerzett hét góljából egyetlen egyet sem sikerült neki szereznie. Mbappé annyira nem érezte a kaput, hogy a svájciak elleni sorsdöntő tizenegyest is kihagyta. Ha összejön Florentino „Szuperliga” Perez álma, a francia csatár ősztől a Real Madridban folytatja, ahol majd megint telebeszélik a fejét azzal, hogy ő a világ legjobbja, azért fizettek érte olyan szörnyen sok pénzt. De a világgal ezt már nem lesz könnyű még egyszer elhitetnie.

Ousmane Dembelé

A világ valaha volt 6. legdrágább játékosának EB-szereplésén legfeljebb a világ futballszerető közönségének azon része lepődhetett meg, amelyik nem a Barcelonának drukkol. Az utóbbiak csak legyintettek: már megint a szokásos. Az ember, aki állítólag Dortmundban még jó és szélvészgyors focista volt, az utóbbi években úgy leépítette magát, hogy ezen a tornán epizódszerepnél többre nem is számíthatott. De neki sikerült még ebből a kevésből is a legkevesebbet kihoznia. A németek ellen az utolsó másodpercekben cserélték be időt húzni. Ellenünk beküldték az 57. percben, hogy mutassa meg mit tud, aztán fél óra múlva sérülés miatt le is kellett hozni. Az orvosi jelentések szerint körülbelül négy hónapra dőlt ki, de ismerve a visszasérülési képességeit, ennek simán lehet a kétszerese is. Barcelonában ehetik a kefét, mert így gyakorlatilag kizárt, hogy a nyáron sikerüljön túladni rajta. De ami veszteség a katalánoknak, nagy győzelem a 2021-es pöcsfejválogatottnak: oda pont az ilyen mihaszna, felesleges, nem sok vizet zavaró, sérülékeny, mindennek a tetejébe pedig pofátlanul drága játékosok valók.

Szövetségi kapitány: Joachim Löw

A pöcsfejválogatott kispadjára kerülni nagy megtiszteltetés, és 2021-ben is sokan küzdöttek ezért minden erejükkel. A törökökkel látványosan kizúgó Senol Gunes. Az oroszokkal leégő Csercseszov. Minden idők egyik lefogalmatlanabb holland szövetségi kapitánya, Frank de Boer. A címvédő portugálokat ötlettelen favágókká lefokozó Fernando Santos. De a győztes az a Joachim Löw, akinek itt sem kellett volna lennie. A német közéletben is megfigyelhető az a rettegés az újtól, a stabilitás és a fontolva haladás mindenek felé helyezése, aminek eredményeként az ember, aki a három évvel ezelőtti vébén úgy leégett, mint előtte német szövetségi kapitány soha, mégis maradhatott a kispadon. Akkor a csoportból sem sikerült továbbjutni, és most is csak azért, mert Goretzka a 84. percben ki tudott egyenlíteni a magyarok ellen. Utána jöhetett a negyeddöntő a Wembleyben, ahol német szempontból nem is az volt a legszomorúbb, hogy 55 év után sikerült egyenes kieséses meccsen veszíteni az angolok ellen, hanem hogy a válogatottjuknak pont az nem volt, ami 2018-ig mindig: gerince és tartása. Ezzel a meccsel véget is ért Löw szövetségi kapitánysága, és utólag már csak azon érdemes vitatkozni, hogy 3, 5 vagy inkább 7 évvel ezelőtt kellett volna önként felállnia. Azon nem, hogy ő a 2021-es pöcsfejválogatott szövetségi kapitánya.