A dél-alföldi település, Ruzsa közepén lévő parkban járva nehéz elhinni, hogy pár évvel ezelőtt nem volt még itt tó. Az apró tavat nádas veszi körbe, érkezésünk után rögtön egy békába botlunk, az egész nagyon természetesnek hat. Pedig a tó egy viszonylag új beruházás a 2400 fős településen, amitől nemcsak az ott élők életminőségének javulását remélik, hanem azt is, hogy segíthet enyhíteni a klímaváltozás következményeit.

Ruzsa a Homokhátságon, Magyarország egyik legszárazabb részén található, és a település a Belügyminisztérium és a WWF által közösen elindított, tíz szakmai partner által vitt LIFE-MICACC projekt egyik mintahelyszíne. 2017 óta öt településen alakítottak ki olyan kisléptékű, természetközeli vízgazdálkodási megoldásokat, melyek célja, hogy példát mutassanak, hogyan lehet olcsón, kisebb beavatkozásokkal javítani egy-egy település vízmegtartó-képességét, ezzel felkészítve a településeket a klímaváltozásra való alkalmazkodásra.

Sokat hallani arról, hogy Magyarország víznagyhatalom, de ez csak annyiban igaz, hogy a nagy folyóinkon rengeteg víz érkezik az országba, viszont ennek jelentős hányada távozik is a déli határainkon, írják a LIFE-MICACC projekt mellé kiadott füzet legelején. A füzet szerkesztői hozzáteszik azt is, hogy évente nagyjából a Balaton víztömegének háromszorosával, 6 km³-rel több víz távozik, mint amennyi befolyt hozzánk. Az országnak ez a vízvesztő pozíciója pedig súlyos környezeti, társadalmi és gazdasági következményeket járhat, melyek a klímaváltozás hatásainak erősödésével csak súlyosbodni fognak.

Az öt településen bemutatott projektek mindegyike helyi adottságokra és kihívásokra reagál, ezért egy-az-egyben nem lehet lemásolni őket. De arra jók, hogy megmutassák, mennyire nagy mozgástere lehet egy önkormányzatnak, amelyik belátja, hogy nem feltétlenül az a legcélravezetőbb, ha a hozzájuk beérkező víz a lehető leggyorsabban el is hagyja a településüket. Mi októberben két dél-alföldi települést, Ruzsát és Bátyát látogattuk meg Kerpely Klára, a WWF Magyarország éghajlatvédelmi szakértőjének társaságában, aki a kezdetek óta vesz részt a LIFE-MICACC projektben.

Elfogy a víz

Az elég egyértelmű, hogy az elmúlt évtizedekben itthon tapasztalt változások, azaz a hosszabbá váló aszályos időszakok, a rendszertelenebbé váló csapadék eleve súlyosan érinti az Alföldet, de emellett nehéz nem gondolni arra, hogy a helyzeten az elmúlt évszázadok emberi beavatkozásai is rontottak.

Ottjártunkkor Kerpely Klára is arról beszélt nekünk, hogy azt az Alföldet, amit ma ismerünk, alapvetően a 19. századi folyamatok alakították ki: egyrészt az egykor időszakosan vízjárta, „vadvízi” területek lecsapolásával, amit a nagybirtokos arisztokrácia mezőgazdasági tervei fűtöttek, másrészt a folyók szabályozásával, amit pedig a gyorsabb hajózás miatt tartottak szükségesnek.

Az átalakítások nemcsak alapjaiban változtatták meg a helyben élő emberek mindennapjait, de érdemben hatottak az Alföld környezeti viszonyaira is. Ezek a megváltozott környezeti viszonyok pedig sokkal szembetűnőbbé válnak, ahogy a klímaváltozás hatásai elkezdtek felerősödni. Kerpely elmondása szerint már a kilencvenes évekből találni olyan cikkeket, melyekben a Homokhátság elsivatagosodása miatt aggódnak. Joggal, teszi hozzá a WWF szakértője, hiszen a hetvenes évek eleje és a kilencvenes évek vége között meredeken, van ahol 2-3 métert, de egyes helyeken akár 6-7 métert is süllyedt a talajvíz szintje.

Ehhez a drámai csökkenéshez több tényező is hozzájárulhatott Kerpely elmondása szerint: eleve volt egy viszonylag csapadékszegényebb két és fél évtized, közben pedig kiépültek a belvízelvezető csatornák, kialakították a lakossági ivóvíz-szolgáltatást, felgyorsult az Alföld fásítása. Ezek a hatások összeadódtak, és közösen felelhetnek a sokméteres vízszintsüllyedésért.

„Nehéz megmondani, hogy melyik tényező pontosan mennyiben felelős, de az nyilvánvaló, hogy mi az, amire hatást tudunk gyakorolni. Az időjárás nem ilyen, de az például igen, hogy a vízelvezetést megszüntessük, vagy hogy a helyben, a mélyből kitermelt ivóvíz után keletkező szennyvizet részben visszatartsuk. Az Alföld lecsapolása és a folyószabályozás egy száz éves folyamat volt, visszaállítani reméljük gyorsabb lesz” – mondja erről Kerpely Klára.

Tó a semmiből

A visszaállítás felé tett lokális lehetőségekre hoz példákat a LIFE-MICACC: az öt mintaprojekt mindegyike kevesebb mint ötvenmillió forintból valósult meg, természetközeli megoldásokat használtak fel hozzájuk, de közben érezhető hatásuk is lett a helyi viszonyokra. Ruzsán például két helyszínen hoztak létre tavakat, olyan vizekből, melyek eddig elhagyták a települést.

Ruzsa közepén a már említett tóhoz a helyi ivóvízminőség-javító telep technikai mellékvizét használták fel. A Dél-Alföld egészén ugyanis a természetesen arzénos mélységi vizeket táplálják be az ivóvíz-hálózatba, és ennek megtisztítása során keletkező dekantált vizet korábban elvezették a településről, a mesterséges tó révén viszont meg tudják helyben tartani. A víztelepről naponta egyszer érkezik a víz, azt előbb egy nádassal teli ülepítőbe engedik be, onnan folyik tovább a tóba, ahonnan aztán egy másik nádasba tud tovább bukni, és onnan szivárog el a talajba.

Aznap, amikor Ruzsán jártunk, Sánta Gizella polgármester épp egy bejáráson mutatta meg az új tavakat a környező települések polgármestereinek. Mint akkor mesélte, a tó kialakítása után az élővilág pillanatok alatt birtokba vette a területet. A nádat a tó átadása óta már kétszer kellett gyéríteni, és hamar megjelentek a békák, illetve a madarak is. A tó nemcsak a helyben keletkező szürke víz megtartására jó, de közösségi helyszínként is bevált: a korábban üresen álló rétre padok, tornaeszközök és bmx-domb is került. Mint a polgármester mesélte, a bmx-es homokbuckáért eleve rágták már a gyerekek a fülét, de erős érv volt az építkezés mellett az is, amikor a bányakapitányság közölte, hogy milyen díjakat kell befizetni, ha elszállíttatják a tó medrének kiásásakor keletkező földet.

Sánta Gizella beszélt arról is, hogy egy-egy ilyen beruházás mennyit alakíthat egy település életén: amikor még javában a tó kialakítása idején felmérést készítettek a helyiek között, hogy mennyire elégedettek az egyes beruházásokkal, kiderült, hogy a válaszadók többsége a 150 millió forintból megvalósuló gondozási központ megépítését nem tartotta fontosnak, de elégedettek vele, míg a LIFE-projektet nagyon fontosnak tartották, de még nem voltak elégedettek az eredménnyel. A polgármester szerint ebből is kiderült, hogy a kötelező szolgáltatások azok, amiket meg kell csinálnia egy önkormányzatnak, de ezen túl vannak azok a szolgáltatások, melyek biztosíthatják, hogy jó is ott élni.

A másik ruzsai tavat a szennyvíztisztító mellett, a község határában alakították ki. Sőt, valójában ez egyelőre két tó, mert e rét alatt fut a település földgázvezetéke, és afölött nem dolgozhattak. A két kisebb tó egyelőre kevésbé felkapott helyszín, a helyiek helyett ide főleg a természet tért vissza, de a funkciója így is fontos.

„A települések szennyvíz-tisztítójából a megtisztított víz sokszor a Dunába vagy a Tiszába ömlik, onnan pedig pillanatok alatt el is hagyja az országot. Gondoljunk bele, ha egy Szeged nagyságú város vize valahol Szeged és Mórahalom között lenne, milyen hatással lenne a 6-7 méteres talajvízszintünkre.” – mondta erről Sánta Gizella.

Ezek a tavak egyelőre jóval kisebb mennyiségű vizet fognak fel, de már így is látni a hatásukat: a belső tó mellé beüzemeltek egy monitoring kutat, és amikor az ivóvízminőség-javító telep karbantartása miatt pár napig nem érkezett új adag dekantált víz, a talajvíz rögtön 5-8 centit csökkent.

A helyi vízmegtartás ráadásul árvízvédelmi szempontból is fontos, hiszen amikor egy település mesterséges levezetéssel gyorsítja a víz lefolyását, ez a terhelés hamar megjelenik a nagyobb folyók alsó szakaszain, súlyosbítva az árvízhelyzetet, mondta erről a projektek kidolgozásában résztvevő vízgazdálkodási szakértő, Balla Iván.

Épp ezért, bár ebben a projektben alapvetően egy-egy önkormányzat vett részt, de az igazán lényeges fejlemény, hogy megindult a környező települések között a közös gondolkodás. Hosszú évtizedeken át jellemző volt ugyanis Balla elmondása szerint, hogy a belvíz kérdését egy-egy településen belül próbálták megoldani, nem számolva azzal, hogy ennek milyen közvetett következményei lehetnek. „Átvágtuk a dombokat, hogy leszaladjon a víz, megoldódjon a probléma, lehetett mondani, hogy a polgármester jól végzi a munkáját. De az már nem látszik, amikor a falevelek majd elkezdenek összegöcsörtösödni, és az sem, hogy az egész településnek lejjebb vittük a talajvízszintjét, azért, mert szabályoztuk a belvizeket.”

Balla elmondása szerint most már nagyjából kéthetente kap önkormányzatoktól megkeresést, hogy ők is szeretnének hasonló projekteket, és látszik, hogy pár év leforgása alatt sokkal nagyobb lett az érdeklődés.

„Van az a mondás, hogy akkor menjünk át a hídon, ha odaértünk. De már odaértünk: a klímaváltozás a nyakunkon van. És előbb-utóbb nem az lesz egy település mutatványa, hogy van-e óvoda vagy hogy burkoltak-e az utak, hanem hogy van-e ott víz” – mondta erről Balla a ruzsai bejáráson.

Újraéleszteni a tavat

A másik LIFE-helyszín, amit meglátogattunk, a Ruzsától 85 kilométernyi autóútra lévő Bátya volt. A Kalocsa közelében fekvő, kétezer fős településen egy egykori agyaggödörben kialakított tavat élesztettek újra. Mint Fekete Csaba, Bátya polgármestere a helyszínen mesélte, gyerekkorában rengeteg mindenre használták a tavat, nyaranta fürödtek és horgásztak benne, telente korcsolyáztak rajta. Az évtizedek során azonban a vízszint meredeken csökkenni kezdett, majd a tó ki is száradt, és a helyét illegális hulladéklerakóként kezdték használni páran.

Fekete Csaba a LIFE-lehetőségről hallva döntött úgy, hogy újraélesztik az egykori tavat: a település csatornarendszerét kezdték el úgy felújítani és átalakítani, hogy ide vezesse a Bátyára leeső csapadékot. A cél az, hogy minden egyes csepp Bátyára érkező eső itt kössön ki. És persze a polgármester is tudja, hogy ez valószínűleg lehetetlen küldetés, de szerinte több évnyi munkával a csapadék 80 százalékát helyben tudják majd tartani. Ma már a bátyai csatornahálózat fele a tóba hozza a csapadékot, és már megnyerték a következő szakasz átalakítására a pályázatot, ami újabb 8-10 százalékkal növeli majd a tóba kötött csatornahálózat hosszát.

Az egyhektáros tó emellett közösségi tér is lehet majd, bár a bátyai polgármester is hangsúlyozta, hogy ezt alapvetően a jövőnek építik. „Ez nem most szép, hanem 20 év múlva lesz az” – mondja erről a polgármester, aki beszélt arról is, hogy egyetlen év alatt nagy változások indultak meg a környéken: maguktól megjelentek egyes növénytársulások, és a tó nyaranta már érezhetően javítja a helyi mikroklímát. A tónak egyelőre alacsony a vízszintje a komolyabb halakhoz, de a polgármester már rakott bele kárászokat, ezek pedig hatékony védelmet jelentenek a szúnyogokkal szemben. Mint mondta, a lárváknak esélyük sincs ezen a környéken.

A tó legfontosabb funkciója, hogy visszapótolja a talajvizet, és Fekete Csaba elmondása szerint úgy működik, mint egy fordított pumpa: minél több vizet tudnak majd beletáplálni a tóba, annál többet tud majd lefelé nyomni a talajba. Ez persze egy hosszabb időt igénylő projekt, de az a víz, ami így kerül a talajba, ott marad a helyieknek, nem viszi el a Sárközi főcsatorna meg a Duna.

Fekete Csaba mára a hasonló természetközeli vízmegtartó megoldások ismert népszerűsítője lett a környéken, elmondása szerint folyamatosan kapja a megkereséseket önkormányzatoktól. És mesélt arról is, hogy születnek már az új projektek: Kalocsán öt hasonló tavat terveznek egymás mellé, Foktőn egy háromszor ekkora vízfelületű tavat terveznek, míg helyben, Bátyán a Sárköz-csatorna holtágát élesztenék újra, ami egykor egy érseki halastó volt, és most halak ívóhelyének szánják.

A cél, hogy mindig eszünkbe jusson

Kerpely Klára is beszélt arról, hogy látják a felfokozott érdeklődést, Ruzsára például a vízgyűjtőterület egészéről jöttek polgármesterek megnézni az új tavakat. Annyiban is jobb már a helyzet, hogy végre kész vannak a projektek, és sokkal könnyebb ezeket megmutatni a polgármestereknek, mint terveket bemutatni. Amíg nem voltak hazai mintahelyszínek, addig a minisztérium és a WWF külföldi tanulmányutakat szervezett az önkormányzati vezetőknek: Csehországban, Lengyelországban, Angliában és Franciaországban is akadnak bőven hasonló projektek.

A WWF szakértője hangsúlyozta, hogy a lokális vízmegtartó megoldások mellé nagyobb léptékű átalakításokra is szükség lenne, alapjaiban kéne például változtatni azon, ahogy a mezőgazdaság működik. De lenne tennivaló a folyók szabályozásában is: a Tiszára például már megépültek az árvízcsúcs-csökkentő tározók, de ezeket csak arra használják, hogy amikor katasztrofálisan nagy árvízveszély van, akkor az árvízi csúcsot le tudják vágni. Pedig Kerpely szerint minden évben vannak olyan árhullámok, melyek nem jelentenek ugyan komoly árvízveszélyt, de hoznak annyi vizet magukkal, amiből 20-30 centimétert bőven ki lehetne engedni az árvízvédelmi töltéseken túlra, például a tározókba, és be tudna fogadni ennyit a természet.

Kerpely szerint az önkormányzatok esetében pedig annak kell lennie a célnak, hogy a vízgazdálkodással kapcsolatos szempontok ne csak egy-egy projekt esetében merüljenek fel, hanem minden egyes beruházásnál. Azaz ne induljon úgy el óvodafelújítás, egy ipari telep építése vagy akár egy híd felújítása, hogy ne gondoljanak közben az éghajlatváltozás hatásainak mérséklésére is. Ez sokszor nem is feltétlen jelentene plusz költséget, egyszerűen csak egy más szemléletről van szó. Mint Kerpely Klára mesélte, pont Bátya polgármestere járt el így, amikor a közútkezelő elküldte az önkormányzatnak a terveket, hogy hogyan készülnek felújítani az 51-es utat, Fekete Csaba átnézte azokat, módosításokat javasolt, és elérte, hogy a főút Bátya környékén lévő szakaszán a vízelvezető árkok hozzájuk, a tóba vezessék be a csapadékvizet.

A három további projekt

A LIFE-MICACC projektjei a két dél-alföldi helyszín mellett még három helyen indultak el 2017-ben. A Pest megyei zsákfaluban, Püspökszilágyon a nagy esőzések után a Szilágyi-patak okozott időnként komolyabb villámárvizeket. Erre válaszul helyi faanyagokból építettek szivárgó rönkgátakat, melyek lassítják a víz lefolyását a falu feletti domboldalakon és árkokban, és kialakítottak egy oldaltározót is, ami egyrészt felfogja a többletvizet, másrészt pedig vizes élőhelyként is működik. Az új rendszer már 2020-ban sikerrel vizsgázott, és a nagy júniusi esők után megvédte a települést a villámárvíztől.

A Szolnok közelében fekvő Rákócziújfalu az ország egyik legaszályosabb részén fekszik, ugyanakkor tud ott gondot okozni a belvíz is. Erre a kettős kihívásra egy belvíz-tározó tavat alakítottak ki, ami a helyi csatornarendszer átalakításával segít helyben tartani a felesleges vizet, eltárolva azt a szárazabb napokra. A vízelvezető csatornára épült egy szabályozható zsilip, és ezáltal a víz nem folyik le a Tiszába, hanem helyben megtartható, egyrészt a csatorna medrében, másrészt az új tározóban.

A borsodi Tiszatarján területének negyede a Tisza árteréhez tartozik, itt az áradások és az aszályok is gondot okozhatnak. Az ártéren található kubikgödröknél és a körülötte fekvő fás legelőn az önkormányzat - a hajdani ártéri tájhasználathoz hasonlóan - immár egy évtizede vízibivalyokat legeltet. A projektben kibővítették a kubikgödör-rendszert, és természetes rézsűket alakítottak ki a partokon, hogy a táj áradások idején nagyobb mennyiségű vizet tudjon megtartani. Emellett az önkormányzat legeltetésre és energiaültetvények telepítésére használja az árteret, ami hatékony védekezést jelent az invazív növényfajok terjedése ellen is. Emellé építettek most egy tanösvényt, hogy más is tanulhasson a tiszatarjáni megoldásból.

Azt már lehet tudni, hogy a következő hétéves EU-s költségvetési ciklusban ismét lesz terület- és településfejlesztési operatív program, már meg is jelentek az első felhívások, és ebben az öt mintaprojektben bemutatott vízmegtartó megoldások finanszírozására is lehet pályáznia a magyar önkormányzatoknak.