Irtózatosan nehéz lesz, de nincs más út

Lezárt tartalom a Kör tagjainak
április 14., csütörtök 10:10
43

Orbán újabb kétharmados többsége érthetően letaglózta az ellenzéki közvéleményt, szavazókat, aktivistákat és politikusokat. Nyoma sincsen a 2018-as választást követő dacreakciónak, egyelőre csak a tanácstalanság és az apátia látszik. Bár még csak az első napok kétségbeesett reakcióit látjuk, a formálódó közmegegyezés iránya világos: a közös indulás semmit sem hozott az ellenzéknek, Orbánt “ebben a rendszerben” nem lehet legyőzni. A magam részéről ezeket az állításokat szeretném megvitatni. Az első állítást árnyalni, a másodikat pedig értelmezni, mert nem magától értetődő, hogy mit értünk rajta, és az eltérő értelmezések más és más követendő politikai stratégiát és cselekvést sugallanak.

Súlyos kudarc, parányi eredmények

A legborúlátóbb előrejelzéseket és várakozásokat is alulmúló ellenzéki eredmény fényében érzelmileg érthető a lemondó következtetés, hogy a mögöttünk hagyott ciklus nagy ellenzéki projektje, a közös indulás totális csőd volt. Valóban, minden értékelésnek abból a megállapításból kell kiindulnia, hogy a Fidesz fölénye brutális, a párt listájára még sosem szavaztak annyian, mint most. (Ez igaz akkor is, ha csak a „hazai,” levélszavazatok nélküli számokat nézzük). Az is nyugodtan kijelenthető, hogy a pusztán az ellenzéki pártok támogatottságának összeadására épülő politika kudarcra van ítélve. Mégis amellett érvelek, hogy túlzó és leegyszerűsítő arról beszélni, hogy az összefogás semmilyen politikailag értelmezhető eredményt nem hozott.

Tudom, a győzelemről vagy minimálisan a kétharmad megakadályozásáról szőtt ellenzéki álmok még füstölgő romjai között erről értekezni szinte kegyeletsértő, mégis arra biztatnám az olvasót, hogy vegye észre a most parányinak látszó eredményeket is, mert a túlzó értelmezések rossz jövőbeni döntéseknek ágyaznak meg. Azt is tudom, lesznek olvasók, akiknek meggyőződése, hogy ezzel az ellenzéki politikai elittel minden előrelépés lehetetlen. Én is hosszasan tudnám sorolni az ellenzéki pártok nyilvánvaló hibáit és hiányosságait, a tartalomtól a szervezeti és személyi gyengeségeken keresztül az alacsony kölcsönös bizalomig. Egészen biztos, hogy szükség van jelentős vérfrissülésre. Azonban annak az esélye, hogy ennek az elitnek a helyét mindenestül átveszi egy jobb, felkészültebb, erősebb szervezeti struktúrával bíró másik elit, pontosan akkora, mint hogy Orbán Viktor magától jobb belátásra jut, és visszatér a demokratikus jogállami politikához. A totális „ellenzékváltás” követelése alig különbözik a defetizmustól.

Milyen politikailag értelmezhető eredményekre gondolok? Az első megállapítás a nem a Fideszre szavazó tömeg megoszlására és belső struktúrájára vonatkozik. 2010-ben és 2014-ben a Fidesztől egyértelműen balra álló pártokra adott szavazatok aránya 29,45% illetve 31,7% volt. Ideértem az MSZP-t, LMP-t, az akkor még létező MDF-et, illetve 2014-ben az akkori összefogás részeként indult DK-t és Együttet. Ezeken a választásokon a Jobbikra 17, illetve 21% szavazott. Azon túl, hogy a „baloldal” pártjai egymással is versengtek, 2010-ben az összellenzéki szavazatok bő egyharmada, 2014-ben pedig majdnem 40%-a a velük ellenséges, akkor még egyértelműen szélsőjobboldali Jobbikra ment. (Az összes adat a „hazai” szavazókra vonatkozik).

Tehát a nem Orbánra szavazó tömeg különböző csoportjait áthidalhatatlan ideológiai és politikai szakadékok osztották meg. 2018-ra a helyzet csak annyit változott, hogy a Vona Gábor vezette Jobbik szándékolt ambivalenciája miatt nehezen megmondható, hogy a rá szavazó bő egymillió választó mekkora része tekinthető szélsőjobboldalinak, de az arányok, a politikai széttagoltság és a kölcsönös bizalmatlanság érdemben nem változtak.

Ehhez képest 2022-ben a nem a Fideszre szavazó, ellenzéki össztömegen belül a szélsőjobbos Mi Hazánk csak 14-15%-ot képvisel, tehát nem állja meg teljesen a helyét, hogy visszatért a „centrális erőtér.” Hogy másképp érzékeltessem a változást: 2014-ben bő másfél millóan szavaztak az (egymást is támadó) Összefogásra és LMP-re, és egymillióan a velük ellenséges Jobbikra. 2022-ben a kétmilliót közelítette az Egységben Magyarországért szavazóinak a száma, és 330 ezren szavaztak a Mi Hazánkra. Vajon hányan tippeltek volna arra 2014-ben, amikor a Jobbik éppen dinamikusan erősödött, hogy az egységesülő baloldal tud integrálni három-négyszázezer szavazót a Jobbik táborából?

Lépj be a Körbe, és olvass tovább!

Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!

Már tagja vagy a körnek? Lépj be!

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt