Mint a szerkesztőség önjelölt Beyoncé-ügyi tudósítója, hetek óta lázban égek, most mégis bajban vagyok. Mi az úristent lehet írni a világ egyik legkörülrajongottabb és legperfekcionistább előadóművészéről? Új lemeze, az Act I – Renaissance július 29-én jelent meg, és bizonyos szempontból nem okozott meglepetést, máshonnan nézve viszont nagyon is.
Amikor kijött az első kislemez, a Break My Soul, sokan arra tippeltek, hogy Beyoncé Dua Lipához, Drake-hez, Florence and the Machine-hez és sok más világsztárhoz hasonlóan tánccal és bulizással akar könnyíteni az emberek lelkén, hiszen így vagy úgy mindenkit megviselt az elmúlt két és fél év.
Ez így is lett, a Renaissance végig az eszképizmus, a hedonizmus és az öröm nyomvonalán halad.
Aki viszont a hat évvel ezelőtti stúdióalbum, a harcos, dühös, helyenként szomorú, mégis büszke Lemonade mintájára újabb kemény társadalomkritikára számított az énekesnőtől, az most csalódni fog. Mert ha van is benne állásfoglalás, inkább csak átvitt értelemben: olyan módon, hogy Beyoncé azokat a dolgokat ünnepli, amikért egyébként megszégyeníteni szokás a nőket, a fekete nőket pedig hatványozottan. A szex szégyentelen élvezetétől odáig, hogy valaki „túl sok”: túlságosan elengedi magát a táncparketten, túlságosan tudja és kinyilvánítja, mit akar, túl akármilyen.
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már előfizetőnk vagy? Jelentkezz be!
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.