Elromlott a kávéfőzőnk, nekem viszont dolgoznom kellett, ezért vasárnap délelőtt kiugrottam robogóval egy kávéért. Hidegen áztatottért, mert az sokkal jobban hozza a szívrohamérzést, mint a hagyományos főzött.

Ahogy indulok, látom, hogy alig van benzin a motorban, ezért a Pasaréti úti ÖMV-kút felé indultam. Egyrészt, mert a közelében lakom, másrészt mert ez ideig biztos beszerzési forrásnak bizonyult. Most nem: nemhogy benzinjük, semmiféle üzemanyaguk nem volt, be is voltak zárva, amit csinos műanyag kúpok kihelyezésével jeleztek.

A következő állomásom a Széna téri Shell-kút volt. Itt sem volt semmilyen üzemanyag, cserébe kúp sem.

Ezen a ponton már egészen ijesztően állt a benzinmutató a nulla szint alatt. Azon taktikáztam fejben, hogy ha elindulok távolabbra, idővel csak találok valahol benzint, de ha mégis kifogyna még azelőtt, akkor ott kell hagynom a motort valahol a büdös francban, és nincs nálam lánc. Ha viszont még hazajutok, akkor legalább a robogót biztonságban fogom tudni. Ezért úgy döntöttem, hogy a hídfő közelében található Ganz utcai kutat még megnézem, aztán hazafelé kanyarodom. Ezen a ponton már annyira éber voltam, mintha 3 liter hidegen áztatott kávét toltam volna le.

A Ganz utcában sem volt normál benzin, de spéci drága legalább igen, így pont megmenekültem, életem első, literenkénti 700 forintos tankolása után. A betankolt mennyiség alapján határeset, hogy ha itt sincs üzemanyag, hazaértem volna-e egyáltalán.

Úgy tűnik, már a jegyrendszer bevezetése előtt új szokásokat kell felvennem és mindig hagynom 20-30 kilométernyi tartalékot. És nemcsak nekem – különben nemsokára menet közben leállt járművek fogják még élvezetesebbé tenni a budapesti közlekedést. Remélem, ezt nevezik élethosszig tartó tanulásnak.