Néhány évvel ezelőtt véletlenül – vagyis bizonyos algoritmusoknak köszönhetően – beleszaladtam a dél-londoni Meatraffle ’Ndrangheta Allotment című számába. Nem mondhatni, hogy különösebben vidám dal lett volna, de jó dal volt, beillesztettem a gyűjtésembe, hallgatgattam egy darabig. Holott akkor még nem is nagyon tudtam, hogy mi az a ’ndrangheta, utána kellett néznem. A Camorrát vagy a Cosa Nostrát tudtam, a ’ndranghetát nem.

A Meatraffle amúgy nem csinált világra szóló karriert, két lemezt adott ki összesen, a 2019-es második óta egy kislemez mellett remixekre futotta még. A ’Ndrangheta Allotment így szólt, illetve a klipje így nézett ki:

link Forrás

Amikor aztán idén július elején ügyeletes szerkesztőként észrevettem a BBC-n a hírt, mely szerint a brazil hatóságok átadták Olaszországnak Rocco Morabito maffiavezért, „akit Milánó kokainkirályaként is emlegettek”, nyomban berakattam az újságba. Morabitót ugyanis ekkor már régi ismerősömként üdvözölhettem, lévén, hogy időközben elolvastam Antonio Talia A 106-os út című könyvét, melynek ő volt az egyik főszereplője. A ’ndrangheta oszlopos tagjaként.

Az Olaszországban 2019-ben megjelent tényfeltáró kötetben még ott tartottunk, hogy bár Morabitót hosszú bujkálás után elfogták Montevideóban, később megszökött a börtönből, és eltűnt, mint a kámfor. Az élet nem áll meg – hacsak véget nem ér természetes úton, vagy véget nem vetnek neki erőszakosan –, két évre rá az olasz és a brazil rendőrök ismét a nyomára bukkantak, kattant a bilincs, és júliusban a kiadatására is sor került. Egy nyitva maradt sztori végére pontot tettek most – noha nem kizárt, hogy jönnek fordulatok ezután is.

A 106-os út lényege ez: befejezhetetlen, lezárhatatlan, egymással szorosan összefüggő, mindent behálózó történetek vannak benne. A nyugvópontok látszólagosak, a jó próbálkozik minden erejével, de nem mindig diadalmaskodik. Ám a kötetet illetően ennél fontosabb: a rosszat olyan mélységben és részletességgel képes feltárni, ábrázolni, bemutatni a szerző, ami abszolút kivételes.

A végére paradox módon úgy éreztem: ha végighajtanék a tengerparton Reggio Calabriától Bocalén, Saline Jonichén, Africón, Locrin, Sidernón és a többin át Gioiosa Ionicáig – kitérőkkel Bovába, San Lucába, az Aspromonte-hegységbe –, akkor otthon érezném magamat. A minimum, hogy tisztában lennék vele, hol is járok, és miféle emberekkel találkozom. Áthatná a túrámat valami abszurd és izgalmas feszültség. Akkor is, ha messziről jött alakként csak képzelném, hogy látom a jeleket.

Antonio Talia célja természetesen nem az volt – miként ez a 444-nek adott interjújából is kiderül –, hogy romantikus képet fessen a globálissá hízott olasz maffiák közül a legkevésbé ismertről, a calabriairól. Ellenkezőleg: földközelben, „prózai” módon próbálta kibontani a ’ndrangheta felépítését, működését, leglényegét, lefejtve róla a rárakódott misztikus rétegeket.

Hogy egy oknyomozó kötet ezzel együtt irodalmi értékeket felmutató útikönyvként vagy regényként is olvasható – mert nagyon is olvastatja magát –, az csak segíti a befogadást és a megértést. Pláne, hogy a végén két tucat oldalnyi jegyzet jelöli meg az egyes információk forrását: nyomozati anyagokat, fedett nyomozóktól szerzett értesüléseket, periratokat, újságcikkeket, terjedelmes tényfeltáró munkákat.

A 106-os út láttató erejében, súlyában, kristálytiszta drámaiságában nem kis szerepe van annak, hogy a szerző a régió szülötte. Ott nőtt fel, ott szocializálódott, ért mindent, a legsúlyosabb időkben volt gyerek és fiatal, a nyolcvanas-kilencvenes években, akkor, amikor naponta sokkolták az olasz közvéleményt és a helyi lakosságot a gyilkosságok, az emberrablások és a klánháborúk. Akkor, amikor ezen a roppant szegény vidéken a fiataloknak mindennél könnyebb volt a maffia felé sodródniuk, és mindennél nehezebb másmilyen utakat választaniuk.

Talia módszere egyszerű és hatásos – ettől lesz útikönyvszerű is az eredmény –: nem neveket, kulcsfigurákat, ügyeket sorol, ehelyett végigmegy a 106-oson a nulladik kilométertől a száznegyedikig, így az egyes településekhez kötődő események és szereplők szervezik rendszerbe a történeteket. Ezekből állnak össze egységes egésszé a részletek, és ezek nyomán ismerjük meg a neveket: a Morabitókat, a Pelléket, a Vottarikat, a Strangiókat, a Cordikat meg a többieket.

Ezáltal látjuk hatalmasra nőni azt, ami valaha lokális volt: míg egyfelől falvakon és kisvárosokon haladunk keresztül, másfelől kibomlik előttünk, hogy miként vetette meg a lábát a ’ndrangheta a világ nagyvárosaiban. Milánóban éppúgy, mint Amszterdamban és Düsseldorfban, Melbourne-ben és Hongkongban, Torontóban és Pozsonyban. Igen: hozzánk igen közel is – és itt muszáj eszünkbe jutnia, hogy lehet, hogy annál is közelebb.

A szerző maga mondta el: a könyv megírása szempontjából fontos inspirációt jelentett számára a Kuciak–Kusnirova-gyilkosság Szlovákiában. A fiatal újságíró az olasz szervezett bűnözés és a szlovák döntéshozók közötti kapcsolatok után nyomozott, amikor megölték, a szálak Antonino Vadalához vezettek. Ő a 43-as kilométerkőnél található Bovából származik. (A könyv erről szóló részletét ide kattintva olvashatják el.)

A 106-os út nemcsak szörnyű gyilkosságok és összecsapások, hanem lebukások, letartóztatások, eljárások, perek története is. Miközben a klánok egymással harcolnak, a valamennyiükkel egyszerre harcoló bűnüldözés sem sikertelen. A ’ndrangheta megsemmisüléséről vagy ellehetetlenüléséről mindazonáltal szó sincs. Lehet, hogy felkent vezetői már nem ülhetnek össze tanácskozásaikra minden évben ugyanott – a polsi Szűzanya-kegyhely közelében –, de ha váltott helyszínekre kényszerülnek is, megtalálják a módját annak, hogy talpon maradjanak.

Hogy Antonio Talia optimista vagy sem, nem egyértelmű. Lehet, hogy igen, de csak mértékkel, annyira, amennyire lehetséges. Egy sokat megélt reggiói családi kávézó tulajdonosáról szóló rész erre utal a könyv utolsó lapjain: „De akkor is: amazok nem jöhetnek be ezen az ajtón – folytatja Roberta, és biccent egyet a kávéház bejárata felé, amelyen egyre többen lépnek be így estefelé –, mert ez az én házam.”

Annyi biztos, hogy a 2020-as években a véres „hőskorhoz” képest csendesebb időket élnek a 106-os út környékén. A fegyverek nem dörögnek nap mint nap, bár az azért meglepő lenne, ha akár ebben a pillanatban is nem haladna valahonnan valahová néhány konténernyi olyan kokain a világtengereken, amelyből a ’ndranghetának lesz pénze. De lám, Rocco Morabito például ez idő szerint mással van elfoglalva.

(A 106-os út a 444.hu és a Cser Kiadó gondozásában jelent meg, és ahogy az összes Makro, ingyen jár a 444 Belső Kör tagjainak. Aki nem tag, itt rendelheti meg.)