A hazai diskurzusban és az Ukrajnáról szóló nemzetközi viták egy részében időről időre előjön az elképzelés, hogy a háború legideálisabb kimenetele az azonnali béke lenne, mivel így lehetne a leghatékonyabban véget vetni a szenvedésnek. Ezt a koncepciót azonban több szempontból is indokolt árnyalni, illetve pontosítani.

A béke és a fegyverszünet nem ugyanaz

Először is érdemes tisztázni a használt fogalmak jelentését. Egy folyamatban lévő, aktív háború kontextusában a békeszerződés a konfliktus teljes, mindenre kiterjedő lezárását jelenti, amely magában foglalja az összes vitás kérdés rendezését, ideértve különösen a területi vitákat. Ukrajna és Oroszország viszonyában jelenleg öt (!) olyan terület van, amelyek státusát tekintve homlokegyenest ellentétes Kijev és Moszkva álláspontja. Ezek a 2014-ben Oroszország által törvénytelenül annektált Krím-félsziget, valamint az orosz jog szerint 2022. október elején annektált donecki, luhanszki, zaporizzsjai és herszoni körzetek. Mivel az orosz annexiókat Kijev és a nemzetközi közösség legnagyobb része sem ismeri el, könnyen belátható, hogy ez nem egy olyan problémakör, amelyben reális volna a gyors, azonnali, mindenre kiterjedő megegyezés. Kivételt jelent természetesen az az eset, amennyiben valaki szerint az a háború ideális befejezése, ha Ukrajna azonnal megadja magát, amivel Moszkva javára rendeződnek a területi viták – ám ezt Oroszországon, Észak-Koreán és Szírián kívül igen kevesen gondolják így.

Béke helyett reálisabb volna fegyverszünetről beszélni, az ugyanis technikai értelemben könnyebben elérhető. A fegyverszünetnek nem peremfeltétele semmiféle részletes, átfogó politikai megállapodás: elegendő, ha a harcoló felek mindegyike – jellemzően valamifajta nemzetközi közvetítéssel – kész befejezni az aktív harctevékenységet, és tárgyalóasztalnál folytatni a megoldás keresését. Másképp fogalmazva: mivel béke definíció szerint csak a fegyverszünet után jöhet, először a fegyverszünetre kellene törekedni.