A sok trottyos kommunista pártvezető mellett az 1987-ben Kádár János pártfőtitkár miniszterelnökévé megválasztott Grósz Károly valóságos rocksztár volt. Ötvenhét évével a Havasi Mihályok, Németh Károlyok, Óvári Miklósok világában sihedernek tűnt, nyugat-németországi látogatásakor BMW-t vezetett, nem mutatott rosszul a Ronald Reagan amerikai elnökkel készült közös fotón, az interjúkban szokatlanul lényegretörő és érthető volt.

Alig néhány hónap telt csak el, és minden megváltozott.

Az aradi találkozó után következesen kedves vendéglátómnak hívta a minden magyar által mélységesen gyűlölt Nicolae Ceaușescut, a Budapest Sportcsarnokban ellenséges ellenforradalmi erőknek nevezte a formálódó ellenzéket, aminek győzelme esetén fehérterrort vizionált. A menő miniszterelnök egyik pillanatról a másikra ugyanolyan dohos levegőt árasztott maga körül, mint az egyébként általa félreállított Havasi Mihály, Németh Károly vagy Óvári Miklós. Kádár János ekkor már egyre zavarosabb elmével közeledett halál felé. Nem véletlen tartott attól még a kádári kultúrpolitikát irányító Aczél György is, hogy Grósz balos fordulatot hajt majd végre.

Pedig Grósz pár hónappal később is ugyanolyan volt, mint korábban. Csakhogy az addig évtizedekig mozdulatlan világunk hihetetlenül gyors változásba kezdett. Az összeomlani készülő hatalom csúcsára megérkezett Grósz viszont maradt, aki volt: egy, a saját árnyékát átlépni képtelen kádárista karrierista kommunista.