The Last of Us: végre van min izgulni a valóság helyett

Van Playstationöm, de nem vagyok trú gémer. Letöltöttem a The Last of Ust is, de szégyenletesen hamar elakadtam benne, és sajnos ahelyett, hogy mint minden ötévesnél idősebb ember, megnéztem volna Youtube-on, hogyan kell átjutni egy perc alatt az akadályon, aminél feladni kényszerültem, egyszerűen abbahagytam az egészet.

Amikor megtudtam, hogy lesz belőle sorozat, elhatároztam, hogy tisztességesen végigjátszom, amit idáig halogattam. Pontosabban nemcsak idáig, mert végül nem játszottam le. Így nem tudom azt írni róla, hogy végre megszületett a tökéletes videojáték-adaptáció, ahogy a külföldi szaksajtó nagyobb része tette, és azt se tudom fontoskodva kifejteni, hogy mi a különbség a játék és a sorozat között, hogy mik az erősségek és a gyengeségek ezen a fronton, vagy hogy vannak-e olyan változtatások, amik felháborítóan tiszteletlenek a játékra és alkotóira nézve. Azt tudom elmondani, hogy jó-e a sorozat.