Kinyílnak az állami gondozott gyerekek a kiskunsági tanyán

• Majoros Nikoletta egész élete során gyerekekkel foglalkozott úszásoktatóként és különböző alapítványok munkatársaként, mígnem 2018-ban úgy döntött, vesz egy tanyát, ahol állami gondozott gyerekekkel fog foglalkozni.
• A Napmajor tanyát a kiskunsági hátságban találták meg, ahol állami gondozott gyerekeket fogadnak, hogy vizes terápiával és lovaglással nyújtsanak nekik élményt.
• Majoros Nikoletta és a kecskeméti gyermekotthon vezetője szerint a tanyán az állami gondozott gyerekek néhány óra alatt lenyugszanak, az alapítvány önkéntesei pedig azon dolgoznak, hogy ennél többet is tudjanak adni nekik.

Kellemes nyári melegben érkezünk a Ladánybene melletti Napmajor tanyára, ahol egy kecskeméti gyermekotthonból várják a gyerekeket. A Majoros Nikoletta által megálmodott és létrehozott Napmajor kifejezett állami gondozott gyerekeknek nyújt élményt azzal, hogy egy napot eltölthetnek a tanyán, lovagolhatnak, medencézhetnek, hangtálas foglalkozáson vehetnek részt. A levegőben érezhető a várakozás öröme, a gyerekek tízkor érkeznek a ladánybenei buszpályaudvarra, oda kell értük menni.

„Mi nem vagyunk terápiás hely, kifejezetten csak élményt próbálunk nyújtani a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeknek. Az élmények, a természet, a lovak és a víz elképesztő szinten tudják kinyitni a gyerekeket. Majd meglátjátok, hogy akik most jönnek Kecskemétről, azoknak minden élmény, csak mert eljöhetnek az otthonból” – mondja Majoros Nikoletta, a Napmajor tanya és az ahhoz tartozó Paci Doki Alapítvány vezetője.

A Napmajor nagyon új, hivatalosan 2019-ben nyitotta meg a kapuit. A tanya Majoros Nikoletta és három másik önkéntes (Szilvási Marianna, Káplár Éva, Fekete Adrienn) motivációjából nőtt ki, az volt a céljuk, hogy valahogy segítsenek a gyerekeken, akiknek nem adatik meg minden. Ez a hely azonban korántsem csak lovacskázásról és pancsolásról szól, valami ennél fontosabbat adnak a gyerekeknek.

Amíg várakozunk, körbejárjuk a Napmajor tanya egyáltalán nem kicsi területét. A főépületen, amely egy csodálatos nádtetős parasztház, egy melléképületen, a pavilonozott medencén, egy kis jurtán és a lovak helyén túl egy erdő is a területhez tartozik. A tanya rendezett és hívogatóan barátságos, igazi oázis a kunsági homokhátságban. A legfeltűnőbb központi eleme a két medence, ami fölé az előző tulajok üvegpavilont építettek, de ez a zöld kereteivel egyáltalán nem üt el a környezettől.

A Napmajor önkéntesei mellett egy minden lében kanál, hatévesforma kisfiú is elénk szalad a nagypapájával, neki fontos szerepe lesz később. Az egész tanya megálmodója, Majoros Nikoletta mesél nekünk arról, hogy került Ladánybenére Budaörsről, hogy lett a tanya a Paci Doki Alapítvány székhelye, és miért pont szociálisan hátrányos gyerekekkel foglalkoznak.

Az élet igazságtalanságait feldolgozni

„Amikor megkérdezik tőlem, miért csinálom, akkor vissza szoktam kérdezni, hogy más miért nem? Az igazságtalanságot, az élet nagy miértjeit nehéz feldolgozni, így próbálja az ember valahogy saját maga számára is feldolgozhatóvá tenni, hogy valakinek jut valami, másnak meg nem. Ráadásul tudjuk, hogy Magyarországon olyan erős a társadalmi szociális háló, hogy az emberek kerekesszékestül zuhannak át rajta” – kezdi Majoros Nikoletta az alapítvány két lova mellett állva.

Bastille (hétköznapibb nevén Bandi) és Supergirl (hétköznapibb nevén Kislány), vágóhíd elől mentett telivérek. Versenymúltjuk és temperamentumuk ellenére a gyerekekkel barátságosak.

Niki úgy fogalmaz, egész életében „gyerekek körül pörgött”, valahogy mindig olyan irányt vett, hogy kapcsolatba került velük. Gyerekkorában gerincbetegsége miatt sokat úszott, és fontos volt neki az egészség, ezért felnőttként gyógymasszázzsal és úszásoktatással kezdett foglalkozni, és valamiért mindig a hátrányos helyzetű vagy más problémákkal küzdő gyerekek családjai találták meg.

Egy idő után ötvözni kezdte az úszást a masszázzsal, így lett hidroterapeuta, ami ma már a Paci Doki Alapítvány egyik alappillérét adja. Több alapítványnál dolgozott, elsősorban gyerekekkel, a Paci Doki előtt a Hit és Kultúránál Kígyóspusztán, ott fogalmazódott meg benne a tanya gondolata. Ahogy fogalmaz: ehhez „kellett egy nagy találkozás” Szilvási Mariann-nal, aki sokáig az alagi lóversenypályán dolgozott, majd elkezdett sérült lovakat menteni. Nikinek is volt egy mentett lipicaija, így találkozott Mariann-nal egy lovardában.

„Nyolc évvel ezelőtt volt egy nagy találkozásunk, nagyon egymásra rezegtünk. Én vízzel gondoltam ugyanazt csinálni a gyerekekkel, ő lóval” – emlékszik vissza Niki, miközben figyeljük, ahogy Mariann elkezdi előkészíteni a lovakat a gyerekek érkezésére.

Ezután kezdtek el tanyát keresni, elsősorban a Kiskunságban. Egyrészt az elérthetőbb árak miatt, másrészt mert Niki szereti ezt a vidéket. 2018-ban találták meg a Napmajort, ami egy idős házaspáré volt. Nem akarták akárkinek eladni, de mikor meghallották, hogy Nikiéknek milyen terveik vannak, szívesen adták, azóta is tartják a kapcsolatot. Mivel Niki tudta, hogy a vízen keresztül akar a gyerekekkel foglalkozni, nem volt kérdés, hogy a medencés tanya a tökéletes helyszín.

Ki jöhet a tanyára

A sztorizás itt félbeszakad: menni kell a gyerekekért. Miközben az autók felé sétálunk, Niki folytatja a történetet, arról beszél, hogy összefogás és a különböző szociálisan érzékeny, segíteni vágyó önkéntesek nélkül nem tudna működni ez a hely. Elmondja, a majorság kapuja mindig nyitva áll, és rendszeresen térnek be rajta idegenek, akik valamilyen formában bevonódnak a tanya életébe. Ezután teljes természetességgel kérdezi meg, hogy mi is be tudnánk-e szállni a szállításba, ugyanis 8 gyerek érkezik, plusz a nevelők, és nincs elég autó elhozni őket. Még csak fél órát töltöttünk el a tanyán, de Nikinek ennyi idő alatt is sikerült elérnie, hogy bevonódjunk.

Miközben a gyerekekre várunk az állomáson, máris megosztja velem az egyik nagy nehézséget, amivel szembesültek: a gyermekotthonokból nem könnyű a ladánybenei tanyára a lejutás. Elmeséli, egy csepeli gyermekotthonból is érkeztek hozzájuk, de ők annyira nem tudták megoldani az utazást, hogy végül autókkal mentek értük. Ez az egyik oka annak, hogy Niki hiába keres meg gyermekotthonokat, sokan nehezen tudnának eljutni Ladánybenére. Eddig a csepeli és a kecskeméti gyermekotthonnal sikerült kapcsolatot kialakítani, de tartottak már programokat a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének, és hamarosan fognak a Bagázs Közhasznú Egyesületnek is.

Végre bezötyög a sárga távolsági busz Kecskemétről, a gyerekek alig tudják megvárni, hogy átkeljenek nevelőikkel az úton. Azonnal Niki nyakába ugranak, de néhányan az enyémbe is, pedig még sosem találkoztunk. A gyerekek közül többen nem először vannak itt, mindannyian 8-9 évesek, Niki kifejezetten ezzel a korosztállyal foglalkozik. A tanyára vezető úton az anyósülésen ülő egyik nevelővel beszélgetünk arról, hogy 32 gyerek lakik az otthonban, és nagy volt a verseny, hogy kik jöhetnek a tanyára, mert imádják Nikit és imádnak itt lenni is.

A tanyára érve újabb örömködés következik, a gyerekek ezúttal Mariann-nak, Deninek, a nagypapának és a többi önkéntesnek örülnek. Nem sokkal később már fékevesztetten szaladnak a medencéhez és a lovakhoz. A gyerekeket két csoportba osztják: az egyik Mariann-nal lovagolni, a másik Nikivel medencézni fog. Hangtálazás most nem lesz a lovak melletti jurtában, mert Fekete Adrien nem tud velünk lenni.

A gyerekek alig tudják megvárni, amíg Mariann felnyergeli az egyik lovat, két kislány már kobakban várakozik, ők nagy lovasnak vallják magukat. A medence felől sikoltozás és csobbanás hallatszik, négy gyerek, egy nevelő, Niki és az alapítvány munkatársa, Évi van a vízben.

„A lebegéses vízi terápiát még nem nagyon lehet rajtuk alkalmazni, de sokszor maguktól kezdik el csinálni. Legutóbb egy kislány annak örült három órán keresztül, hogy benne lehet a vízben, mert sosem látott még medencét” – mondja Niki, miközben az egyik kislány, Melinda a fejét a vállára hajtja, a testét pedig megpróbálja elengedni, hogy a víz felszínén lebegjen.

Ahhoz, hogy mindez létrejöhessen, Mariann és Niki találkozásán kívül még egy fontos „nagy találkozás” volt. Niki régóta ismerte Domina Imrét, aki a Paci Doki Alapítványt létrehozta 2006-ban Cegléd közelében, ahol fogyatékossággal élő gyerekeknek tartottak lovas terápiát. Domina Imre nem tudta továbbvinni az alapítványt, így került az 2022-ben Nikihez, aki szívesen vette át, és folytatta a hagyományt kicsit másképp: nem fogyatékossággal élő gyerekekre, hanem állami gondozottakra koncentrálva.

„A munkám során sok fogyatékossággal élő gyereket láttam, akik a sérülésük miatt nem vagy csak nehezen tudták kifejezni magukat. Ez elgondolkodtatott, hogy mi van akkor, ha valaki nem sérülésből adódóan boldogul nehezen az életben, hanem mert szociálisan akkora hátrányba került. Nekem gyerekkoromban szerencsére minden megadatott, és sosem értettem, hogy másnak miért nem” – magyarázza Niki, hogy miért pont ilyen gyerekkel foglalkozik.

A gyerekek eközben sorra ülnek fel a lóra, épp Zsófin van a sor, akiről Mariann elmeséli, hogy legutóbb, amikor itt volt, meg se merte simogatni a lovat, most meg már rajta ül. Mellette sétál a gyermekotthon vezetője, Tóth Anikó, a biztonság kedvéért fogja a kislány lábát. Anikó azt mondja, a gyerekek sokkal nyugodtabbak lesznek egy a tanyán eltöltött nap után, hatalmas élmény nekik az állatok közelsége és a medence. Szerinte a gyerekek a Napmajor tanyán valósággal kinyílnak.

Ennek a kinyílásnak az egyik legnagyobb példája Deni, aki a nagypapájával érkezett a tanyára, és akire Niki úgy hivatkozik, mint az egyik legfontosabb munkatársukra, aki megmutatja a többi gyereknek a lebegős technikát. Őket is véletlenül sodorta össze az élet. Amikor Mariann-nal még egy monori tanyán tartották a mentett lovaikat, egy kisfiúra lettek figyelmesek, aki a szomszéd tanyáról csodálja a négylábúakat. Egyszer megkérdezték tőle, szeretne-e felülni, a válasz természetesen igen volt. Deni a koronavírus miatt veszítette el édesanyját, édesapjával pedig soha nem is találkozott, így a nagyszülei nevelik.

A család annyira összebarátkozott Nikivel, hogy a tanya szerves részeivé váltak. A nagypapa rendszeresen segít karbantartási munkákban, Deni pedig sok időt tölt a tanyán, és játszik az állami gondozott gyerekekkel. Niki szerint időbe tellett, amíg a szinte alig kommunikáló kisfiúból ennyire közvetlen gyerek lett. Miközben a medence szélén nézzük, ahogy Deni fekvőtámaszokat nyom, majd a beugrik és Nikihez úszik, majd a nyaka köré fonja a kezét, a nagypapa elmondja: Niki nekik olyan, mintha a fogadott lányuk lenne.

A nyaralók az alapítványt támogatják

Amikor Nikit arról kérdezzük, mennyi a havi fenntartási költsége a tanyának, azt feleli, hogy nyáron 250-300 ezer forint. Télen nincsenek is nyitva, a szezon tavasztól őszig tart, ekkor tudnak csak fogadni gyerekeket. És ebben még nincs benne az önkéntesek juttatása.

Az alapítvány abból próbálja fenntartani magát, hogy a hétvégéken ki lehet bérelni a tanyát, és igénybe lehet venni ugyanazokat a szolgáltatásokat, amiket a gyerekek is megkapnak. Az ebből befolyó összeget fordítják a fenntartásra.

„Úgy látom, a vendégeinket két szinten érintjük meg: egyrészt ide elvonulhatnak, kikapcsolódhatnak, másrészt ezzel egy olyan alapítványt támogatnak, ami hátrányos helyzetű gyerekeken segít” – meséli. Szerinte az is nagyon gyakori, hogy a tanyát kibérlő vendégek felajánlanak valamit az alapítvány részére, például legutóbb valaki azt ígérte, eljön kutyaterápiás foglalkozást tartani a gyerekeknek.

Az önkéntesek juttatását jelenleg pályázatból tudják finanszírozni, de itt mindenkinek van másodállása: Niki magánban masszíroz, Mariann egy kispesti általános iskolában pedagógus, Káplár Évi operatív vezető közgazdász, aminek a tanyán is nagy hasznát veszik, bár Niki hozzáteszi, hogy a pályázás nem könnyű.

Nagyon örülnek, hogy idáig eljutottak, hogy a tanya így tud működni és gyerekeket fogadni, de a távlati álmuk, hogy ne csak egy napra tudjanak jönni a gyerekek, hanem akár itt is aludhassanak. Ehhez megmutatja a parasztház tetőterében kialakított faburkolatú szobát, ahol nemcsak játszani lehet, adott esetben aludni is.

„Olyanok szeretnénk lenni, mint a Bátor Tábor, csak miniben. Nem gondolkodunk nagy csoportokban, mert nem szeretnénk, ha a gyerekek csak beesnének, és ennyi lenne. Hosszú távon szeretnénk őket segíteni, mint most Denit is az iskoláztatásban” – mondja. Szeretnének olyan programot is tartani, ami kifejezetten a nevelőknek szól, mert látják, hogy ők is milyen terheket cipelnek, és mennyire jólesne nekik egy kis kikapcsolódás.

„Nem hisszük, hogy minden gyereknek nálunk kell lennie. Van az a példa, amikor a tengerpartra több ezer tengeri csillagot sodor ki a víz, és egy kislány elkezdi egyesével visszadobálni őket, mire megszólítja valaki, hogy minek csinálja, nem látja, hogy több ezer van belőle? Mire a kislány azt válaszolja, lehet, de annak a néhánynak, amit visszadob, nem mindegy. Valahogy így vagyunk ezzel mi is” – magyarázza.

Niki úgy látja, az állami gondozott gyerekeknek nagyon sok motivációt tudnak adni, persze mind lovászok vagy masszőrök szeretnének lenni egy-egy farmon eltöltött nap után, de őt is sokszor „segítette át egy kis fény a nehézségeken”, és ezeknek a gyerekeknek is ezt próbálják átadni.

„Múltkor álltam sorban egy gyorsétteremben, és előttem állt egy 20 éves lány, aki nagyon ismerős volt. Tizenhat éves volt, amikor a csepeli gyerekotthonból eljött hozzánk még a projekt legelején. Ő is megismert, és kérdezte, hogy ugye én vagyok a „farmos nő”. Azt mondta, azóta is emlegetnek engem, annyit jelentett nekik az itt töltött nap. Sőt azt is felajánlotta, hogy most ő jönne ki ide segíteni.”