Néhány száz éve még a gyerekek feltámadásától rettegtek Közép-Európában

„A gyermeket hasra fektetve temették el, hogy ha visszatér a halálból, és megpróbál kijutni, akkor a földbe harapjon” - mondta Dariusz Poliński, a lengyel toruni Nicolaus Copernicus egyetem vezető archeológusa.

Ha hiszünk a korabeli beszámolóknak, a tizenhetedik századi Lengyelország hemzsegett a sírjaikból visszatérő, bosszúszomjas félhulláktól. Ezek a nyugtalan lelkek olykor vért is ittak, de legalábbis mindenféle kellemetlenséget okoztak a környékbelieknek: egy 1674-es beszámoló szerint egy halott férfi felkelt a sírjából, hogy megtámadja rokonait. Mikor a sírt felnyitották, látták, hogy a holttest, melyen friss vérnyomokat is találtak, természetellenes módon konzerválódott.

Az akkori lengyelek természetesen mindent megtettek, hogy az amúgy sem gondtalan időkben legalább a halottak miatt ne kelljen aggódniuk: a holttesteket sokszor beszögelték a sírjukba, karókat vertek a lábukba, kivágták a szívüket, vagy téglákkal peckelték ki az állkapcsukat, nehogy kirághassák magukat a földből. Azért voltak szkeptikusok is, a korabeli értelmiség is hallatta a hangját: 1746-ban Antoine Augustin Calmet bencés szerzetes értekezést adott ki, melyben megpróbálta megkülönböztetni a kamufeltámadtakat az igaziaktól.

Néhány évszázaddal később az emberek jelentős részének végül sikerült megkülönböztetnie a rémmeséket a valóságtól, a holtak azonban új útra indultak sírjaikból - ezúttal a nyugtalan lelkű régészeknek köszönhetően.

A lakatot a nagylábujjhoz rögzítették

18 évvel ezelőtt a lengyel Bydogszocz város közelében fekvő Pień falu mellett, egy napraforgóföld alatt egy ideiglenes temetőt találtak. Poliński szerint a temető a szegények és a társadalom által kirekesztett, elhagyott lelkek nyughelye volt, mely nem volt köthető egyházhoz, ráadásul nem is felszentelt területen feküdt.

Eddig közel száz sírt tártak fel, köztük a sajtóban „vámpírgyermekként” emlegetett holttestét is. A gyermek hatéves lehetett a halálakor, arccal lefelé temették el, bal lába alatt pedig háromszög alakú vaslakatot találtak. Ez valószínűleg azért kellett, hogy a gyermeket a sírhoz kössék, nehogy visszatérhessen a családját kísérteni. A feltárás azért is különleges, mert ez az első alkalom, hogy gyermeken is találnak feltámadást megelőző eszközt.

„A lakatot a nagylábujjhoz rögzítették” - mondta Poliński, a feltárást követő tanulmányt vezető régész, aki szerint a temetés után a sírt meggyalázták, a lábakat leszámítva a csontokat eltávolították.

A gyermektől néhány méterre egy másik sírt is feltártak, melyben egy női csontvázat találtak lábujjhegyén szintén lakattal, nyaka körül pedig egy sarlóval. Ez „arra szolgált, hogy levágja a nő fejét, ha megpróbálna felkelni” - magyarázta Poliński.

A lelakatolt gyermek mellett három másik kiskorú maradványait találták. Az egyik állkapocstöredékén zöld foltok voltak, melyeket szájba helyezett rézérméknek tulajdonítanak, ami egy régi, széles körben elterjedt temetkezési gyakorlat része volt.

A nő szájában is találtak zöld foltokat, de azokról kémiai elemzés után kiderült, hogy nem érmétől, hanem valami bonyolultabb összetételű anyagtól származnak. A csontvázon arany, kálium-permanganát és réz nyomait találták, melyek Poliński szerint a nő valamilyen betegségének kezelésére összeállított főzetből származhattak. A két lekötözött ember halálának okairól nem tudni, de bármi is lehetett az, megrémíthette azokat, akik így temették el őket.

Nem vámpírok

A nő és a gyermek Martyn Rady, a Universty College London történésze szerint nem minősíthetők vámpírnak. A vámpírok a feltámadó hullák egy sajátos típusát képviselik. A vámpírnak három konszenzusos jellemzője van: bosszúálló típus, élőkből lakmározik és fertőző. A lengyel folklórban különböznek az upióroktól - melyek a vámpírok prototípusaként is ismertek, a Wikipédia például eléggé együtt kezeli a két lényt. A két lény hasonló alapokon működik, miszerint a lélek a test halálakor nem nyugszik, és visszatér a testbe, hogy bosszút álljon azokon, akik nyugtalanságát okozták.

Megkülönböztetik még a strzygát, mely leginkább egy klasszikus boszorkányra hasonlít: „a régi mesebeli értelemben rosszindulatú női szellem vagy démon, amely emberekre vadászik, és megeszi őket vagy megissza a vérüket” - mondta Al Ridenour, egy Los Angeles-i folklórkutató.

A lengyel ellenreformáció sokban hozzájárult az élőhalottakkal kapcsolatos pogány hiedelmek fenntartásához. „A protestánsokra reagálva a katolikus egyház tovább hergelte az érzelmeket, ahogy azt a barokk művészetben, a memento mori festményeken láthatjuk” - mondta Ridenour. A prédikációk tüzesebbé váltak, felkorbácsolták az ördögöktől, démonoktól és a visszatérő halottaktól való félelmet.

Nem is zsidók

A középkor végére elterjedt lakatozási mánia egy érdekes részlete, hogy a közép-európai lakattermésben gazdag temetők nagy része zsidótemető volt. Egy 16. századi lublini zsidó temetőben vaslakatokat helyeztek az elhunyt feje köré, leplekre vagy koporsó hiányában a holttestet fedő deszkára. A lutomerski temetőben vizsgált 1200 sírból csaknem 400 tartalmazott lakatot.

A rituálé pontos jelentéséről ma nem sokat tudunk, azonban a a sír szó egy Talmudban található kifejezésére, mely a „lakat” vagy a „valami lezárt” jelentésekkel is bír, amiből egyes tudósok arra következtettek, hogy a szokás a sír örökre való lezárását szimbolizálhatta. Még a huszadik században is voltak, akik a szokást követték, Kalina Skóra, a Lengyel Tudományos Akadémia régésze azt mondta a cél az lehet, hogy „megakadályozzák, hogy a halott beszéljen, rossz dolgokat mondjon, vagy hogy a túlvilágon beszéljen az e világi dolgokról”.

Poliński szerint a Pień mellett a kérdéses holttestek nem voltak zsidók. „Ha azok lettek volna, akkor a testüket a zsidó temetőben temették volna el” - mondta.

Egyszerűen furcsán viselkedtek?

Az egyik feltételezés szerint a külön bánásmódot valamilyen társadalmi megbélyegzésnek köszönhették. Lehet, hogy nem voltak megkeresztelve, öngyilkosok voltak, furcsán viselkedtek vagy elsőként pusztultak bele a járványba, mondta Lesley Gregoricka, a Dél-Alabamai Egyetem antropológusa. „Mivel Lengyelországot csak kis mértékben érintették az olyan járványok, mint a fekete halál, más járványok, például a kolera is” okozhatta a halálukat, mondta Gregoricka.

Ez többek között magyarázhatja azt is, hogy miért tekintettek a gyermekekre potenciális visszatérőként. A járványok idején a temetőkben sokszor megpróbálták azonosítani azt, a járvány első áldozatát, hogy aztán kiássák és elégessék. Ezzel és más módszerekkel, például lelakatolással vagy lefejezéssel próbálták megakadályozni, hogy a halott visszatérve tovább terjessze a betegséget. (New York Times)