vámpír

2018. szeptember 15.
2018. július 19.
2017. november 16.
2017. október 22.
2017. október 20.
2017. október 19.
2017. október 9.
2014. december 22.
2014. december 11.
2013. augusztus 25.
2013. július 12.

Bram Stoker's Dracula

- What are you?

Draculx1.jpg- Úristen, Drakula! - sikoltott fel egykor megannyi Hammer stúdiós női mellékszereplő (vagy ilyesmi), és sikolt fel (képletesen) mindmáig megannyi horror-megszállott. Akad ebben a sikolyban rémület, nosztalgia és fásultság is jócskán, ahogy az a zsáner egyik leginkább meghatározó, ugyanakkor talán legelcsépeltebb ikonjához illik. Mert mégis, mit lehet kezdeni minden popkulturális vámpírok ősatyjával, akit halva születése óta számtalan, műfajilag és minőségileg egyaránt erősen ingadozó mozi, regény, képregény, zene, erdélyi turistabizsu, és még ördög tudja, milyen mercsandájz katapultált a kommerciális örökkévalóságba? Drakula alakját, és így utólag nézve magát Stoker regényét is nehéz komolyan venni, vagy eredetien feldolgozni, jól meg aztán végképp. '92-es filmjében Francis Ford Coppola mindezt egyszerre kísérelte meg, és ha a végeredmény pont az ambiciózussága okán nem is maradéktalanul tökéletes, a szándék mindmáig páratlan.

Amint a Keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most révén akkoriban még megingathatatlannak tűnő félistenstátuszba emelkedett, egykori új-hollywoodi enfant terrible vette kezébe a '90-es évek elejére a filléres gagyi tartományába száműzött übermumust, már a cím elé biggyesztett Bram Stoker's jelzővel is nyilvánvalóvá tette, hogy alkotását a kevés kezdeti, megérdemelten klasszikusnak számító mű (Murnau Nosferatuja, meg a '31-es Lugosi-film, naná) után következő, több évtizednyi gátlástalan kreatív harácsolással (tisztelet a kivételnek, helló, Werner Herzog) szemközt kívánja pozicionálni. Igaz, e címválasztással nem ő volt az első, hiszen 1974-ben akadt már egy azonos című feldolgozás (ami leginkább forgatókönyvírója, az I am legendet is jegyző Richard Matheson révén tarthat számot az érdeklődésre), sőt, még a valaha létezett legautentikusabb változatot méltán elváró közönséget is alaposan félrevezette. Valamelyest.

Coppola Drakulája, jócskán a mai trend előtt, amolyan gritty reboot volt. Persze messze nem a mostanság bevett eszközökkel operált, ám közös vonás napjaink megannyi Nolanjével, hogy az idők során rákérgesedett kliséktől és hangvételtől módszeresen megtisztogatva próbálta meg nem is annyira új megvilágításba helyezni antihősét, mint inkább egyenesen a velejéig hatolni. Ehhez pedig nem a rengeteg (igen, az emlegetett örökfeketéket is beleértve), a forrásanyagot szinte kivétel nélkül pusztán kiindulási pontként kizsákmányoló korábbi próbálkozáshoz kellett visszakanyarodnia, hanem – láss csodát – magához Stokerhez. Ami korántsem egyértelmű döntés.

Stoker regénye ugyanis, státusz ide vagy oda, az olcsó, giccses és fájdalmasan túlírt viktoriánus rémhistóriák – mondjuk ki, ponyvák – sorába tartozik, amelyekkel akkortájt Temzét lehetett volna rekeszteni. Nem csoda, hogy ezek közül roppant keveset őriz az irodalomtörténeti emlékezet, mint ahogy Stoker egyéb írásait is inkább csak illendőségből szokás meg-megemlíteni (ha valaki netán olvasta volna második legismertebb szösszenetét, a Fehér féreg fészkét, az tudja, miért), és így máris érthetőbb, miért nem ragaszkodtak a régebbi tisztelgők a szöveghűséghez. Hogy mégis mitől vált megkerülhetetlen műfaji alapvetéssé a Drakula, azt nem az én tisztem megfejteni, ám azt hiszem, akad egy vonása, ami fölött szokás átsiklani, és ami mintha derék Francisünknek is szemet szúrt volna. Stoker kurvára Drakulának drukkol.

Dracul1_1.jpgTöbbről van itt szó, mint a karizmatikus gonosztevő iránti sötét, romantikus vonzalomról, amit legalább Vader nagyúr kapcsán mindannyian átélhettünk. Már csak azért is, mert a szerző látszólag mindent elkövet, hogy pozitív hőseit a jóság és az erényesség botlást nem ismerő díszpéldányaiként állítsa be sátáni ellenlábasukkal szemben, aki, nagyon nem mellesleg, már eleve külsejében is távol állt a furcsa mód általánossá vált szmokingos, hátranyalt hajú, középkorú kaszanovától. Drakula gróf egy sápatag, harcsabajszos, kopasz, szőrös tenyerű, büdös szájú, meg úgy általában mindenestül kellemetlen vénember, nagyjából, mintha a közismert festmény Vlad Tepese pár hétnyi lelkes enyészet után mégis meggondolta volna magát ezzel az egész túllihegett halál-dologgal kapcsolatban, és még csak a viselkedése miatt sincs okunk kicsit is szimpatikusnak tartani őt, merthogy egy bunkó. A felszín alatt azonban végig ott lappang egyféle kaján, perverz élvezkedés a gróf rémtettein (csecsemőzabálás, majd az ezt szóbeszéd tárgyává tevő anyuka farkasok általi szétmarcangoltatása, ilyesmik, mondom, hogy bunkó), no meg a vele szembeállított, patyolatfehér főhősök felháborodott sápítozásán, míg aztán szép apránként le nem esik a tantusz, hogy ez az egész nem más, mint a korabeli társadalom álságos prüdériájának és kirakaterkölcseinek tenyér mögé rejtett kiröhögése. Nem véletlen, hogy – a regényben és a filmben egyaránt – Van Helsing nyíltan bevallja, mennyire csodálja síron túli ellenfelét, vagy éppen a szintúgy mindkét verzióban elhangzó, súlyos koporsófedélként dörögve helyére csapódó summázás: We've all become God's madmen. All of us.

Erre az aspektusra érzett rá Coppola, ezt meri bátran és önállóan értelmezni, sőt, kiemelni. Stoker kora normái miatt nem fogalmazhatott sokkal nyíltabban, mint tette, rendezőnk azonban már annál inkább. A film minden pórusából buja bűzzel verejtékező érzékiség szinte csak a kezdet (annak mondjuk nem rossz – Monica Bellucci mellei, vagy éppen a sövénylabirintus közepén a vérfarkas alakot öltött vámpír és Lucy gyengéden pornográf subidubija maradandó nyomokat hagyott tizenegy éves kori önmagamban), de ahol igazán brillírozik, az, ahogy a protagonistákat maradéktalanul töketlen hülyéknek állítja be. Lucy ostoba, elkényeztetett, a gonosznak puszta kéjvágyból nagyon is szándékosan ablakot nyitó szajha (az első Keresztapa templomi ceremóniájára rámontírozott leszámolásjelenet Lucy, khm, első halálakor morbid módon visszaköszön), kérői nevetséges gumicowboyok, pökhendi aranyifjak, vagy éppen nyeretlen, zugmorfiumista értelmiségiek, az erkölcsösség angyala, Mina pedig egy a saját bigottságától fuldokló, bamba vőlegényét (szerencsétlen Keanu Reeves sokakban értetlenkedést kiváltó szerepeltetése nagyon is tudatos húzás lehetett, még ha meglehetősen cinikus is) mélyen belül megvető szűzkurva. No meg persze Anthony Hopkins, aki az eszelősbe hajló, tudós ember létére félig vallási fanatikus Van Helsingként egyaránt hempergeti meg a mocsokban a regény és a Peter Cushing-féle alakítás nyomán rögzült jóságos nagypapa-mentor figurát.

DraculX2.jpgEzzel a szánni való, szedett-vetett bagázzsal szemben pedig ott áll, mit áll, komoran, fenyegetőn magaslik a gróf, seregek térdre kényszerítője, a karóba húzó, akinek puszta jelleme és akarata akkora, hogy magát a jóistent megtagadva még a halálra is fittyet hány, kizárólag gyűlöletből és bosszúvágyból. Ja, valamint a hihetetlenül plasztikus főgenya-alakításairól híres, meg úgy egyébként is kiváló Gary Oldman játssza. Ilyen konstelláció mellett nála kisebb kaliberű (megkockáztatom: másik) színészre bízni a címszerepet végzetes lehetett volna, így viszont a legemlékezetesebb grófot kaptuk, evör. Sajnálom, Max, sajnálom, Klaus, és persze ne tessék haragudni, Béla bácsi, remekek voltatok, tényleg, de amit Oldman itt művel, azt hárman együtt sem tudtátok, már hogy nyilván nem általában, csak ezzel a karakterrel nem. Aláírom, hogy ehhez kellett a koncepció is, mert ahogy Oldman lubickol a szerepben a beteges öregembertől az érző lelkű, távolról jött hercegen át egészen a halállal és istennel dacoló szörnyetegig, az soha nem jöhetett volna létre a film monumentális, a főszereplőt minden oldaláról körbejáró íve nélkül. Ennek az elemi, mégis komplex főgonosznak egyébként felejthetetlen mellékzöngéje a vámpír által megrontott, őrült Renfield, akinek a szerepét szintén mintha csak ráöntötték volna Tom Waitsre, az Örök, Őrült Csövesre.

A sokak által a film legfőbb hibájának felrótt, központi szerelmi szál is valahol itt gyökeredzik. Míg Stoker csak enyhén utalgat Drakula hátterére és egykori nagyságára, Coppola a neki szánt szerephez igazodva nem tehette meg, hogy ne avassá őt többé, egyszer s mind nemesebbé, mint holmi kósza kriptaszökevényt. Az erotika alattomban már az eredeti műnek is részét képezte, a megfilmesítésekről nem is beszélve, innen meg már csak pár lépés a szerelem, és ha mégoly kritikusan szemléljük is ennek a motívumnak a beemelését, azt nem lehet mondani, hogy nyálasra vagy felületesre sikerült volna. Akkor már inkább átélhetőbbé teszi az antihős világ elleni haragját és tragédiáját, a másik oldalról nézve egyszer s mind duplán aláhúzza a társadalmi normák rabságában vergődő ember vonzalmát a tabuk felé. Árulkodó Mina paranccsal felérő könyörgése is túlvilági szeretőjével szemben, mikor az meg akarja kímélni őt az élőhalottság átkától: Then take me away from all of this death! Nem a kisemmizettségtől fél, nem is az örök éjszakát ígérő vámpír-léttől, hanem saját, ál-élő világa fojtogató korlátaitól. Jó, a rendezőnek volt anno valami elfekvő fejtegetése a vámpírról, mint az AIDS-es ember metaforájáról, ami ugyan egész eredeti, meg a szerelem témakörét is adekvátabbnak láttatja, csak éppen olyannyira nem domborodik ki magából a filmből, hogy inkább ne is időzzünk felette.

DracX4.jpgMindezek mellett valahogy a végére maradt minden más, amitől film lesz egy film: a rendezés, a látvány, a hangulat. Ha ezeket nézzük, a Drakula bombasztikus, a szónak a jó és a rossz értelmében egyaránt, ám itt még ez a rossz is jó célt szolgál. Ugyanis az összes érzelmi-tartalmi agyonpörgetettsége, Wojciech Kilar minimalistán grandiózus, hol kísérteties, hol fenyegető zenéje, minden vizuális túlkapása (gyakran klipszerű rendezés, rikító színek, a meghökkentőtől a nevetségesen szürreálisig terjedő – egytől egyig analóg - vizuális trükkök és gegek, a kollázstechnika túlburjánzása, nem utolsósorban pedig a hivatalos filmképregényt is jegyző Mike Mignola látványtervei) egyrészt nagyon is tudatos, másrészt egyetlen célt szolgál, mégpedig annak a szertelen dagályosságnak a megidézését, ami Stoker regényének is a sajátja.

Ez volna tehát a leghívebb adaptáció? Igen és nem, de tuti, hogy az egyik legjobb és leggazdagabb. Ha a romantikus vonalat kihagyjuk, pusztán dramaturgiailag és hangulatilag ennél közelebb senki nem jutott az amúgy valószínűleg önmagában megfilmesíthetetlen sztorihoz. Ha a szó szerinti szöveghűséget vesszük, versenyben van, bár az elődök laza hozzáállását tekintve ez nem nehéz. Egyébként meg mindegy is, hiszen Coppola filmje pont annak az ékes példája, hogyan kell értelmezni és adaptálni bármit: aggyal és érzéssel. A felszínen csavarhatsz, az maradjon csak a felszín, az számít, ami alatta van.

A Drakula – már hogy mindkettő – tömör, megalomániás gótika, alatta pedig ott forrong egy konok, fekete, meghalni képtelen lélek.

2011. szeptember 22.

True Blood - 4. évad

Nem, nem és nem. Egyszerűen nem vagyok hajlandó egy magában ekkora potenciált hordozó sorozatról lemondani, csakis azért, mert az íróknak minden nagyobb jelentőséggel bíró epizód megírása előtt elszáll az agyuk, és egyszerre akarnak minden drogot magukba injekciózni. A True Blood már az ezt megelőző évadban is ötlettelen cirkuszba fulladt, megmutatva, hogyan kell agyonvágni a kezdetben aprólékosan kidolgozottnak tűnő koncepciót. A negyedik szezon első része is így alakult és nem maradt semmi kétség: a sorozat felett eljárt az idő, az írók kifogytak az ihletből. De mindössze pár résznek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra magukra találjanak és ugyanazon a magas színvonalon folytatódjon a show, amin négy évvel ezelőtt elkezdődött. Az évad csúcspontja valahol a hetedik rész környékén lehetett, a cselekmény egyre pörgősebbnek, a végkifejlet egyre érdekesebbnek ígérkezett. A rész végi cliffhangerek ugyancsak a sorozat hőskorát idézték, az újabb misztikumok bevezetése pedig egyáltalán nem vált nevetségessé. Míg be nem kellett fejezni az egészet és kiderült, hogy pontot tenni a cselekmény végére még mindig nem tudnak. Az ugrás után igencsak mélyére ásunk a dolgoknak, csak az olvasson tovább, aki érintett a vámpírok, vérfarkasok, vérpumák, alakváltók és tündérek legfrissebb kalandjaiban. 

Lassan ott tartunk, hogy nincs olyan karakter, akivel azonosulni tudnánk, holott tömve van a sorozat szereplőkkel és bőven rejlik bennük potenciál. Sookie és Eric románca arra lett volna hivatott, hogy közelebb hozza őket hozzánk, de eszméletlen gyorsasággal fordult giccsbe az egész, és mutatott rá a negyedik évad egyik legnagyobb hibájára: Ericből egyik pillanatról a másikra egy jókora pojáca lett. Kevés igazán badass karakter maradt a szériában, és Eric volt a legtökösebb mind közül. Pont őt megnyomorítani, és egy szerelmi háromszög kedvéért vinnyogós tinilánnyá változtatni olyan dolog, ami mellett egy megveszekedett agyarfüggő sem mehet el szó nélkül.

A Sam és Tommy körül zajló események kezdetben teljesen érdektelenek voltak. Százegyedjére rágtuk ugyanazt a csontot, és Sam új kapcsolata sem volt képes megmozgatni a fantáziánkat. Mégis, a köréjük épített történet és a szálak összefutásából fakadó csavar volt az évad csúcspontja. Az egymástól kezdetben fényévekre ténykedő szereplőket játszi könnyedséggel hozták össze, amiből nem egy átláthatatlan kavalkád született, hanem egy érzelmektől pulzáló karakterdráma.   

Ahogy már fentebb említettem, az évadközi történésekkel minden rendben volt. Részről részre képesek voltak borzolni az idegeket, remekül keltettek feszültséget, és rángattak bele karaktereket a legnagyobb bonyodalmakba. Aztán egy idő múlva megmutatkoztak a hibák. Túl sok szereplőt mozgattak, ami egy idő múlva lehetetlenné vált és ennek következtében három dolgot tehettek az adott cselekményszállal: 1. a legkevésbé sem frappáns módon, hirtelen véget vetettek neki (Sam és az öccse, a vérpumák klánja, Alcide és a nője) vagy 2. volt egy nagyszabású tervük, amit több-kevesebb sikerrel végigvittek (Lafayette és Jesus, Jessica-Hoyt-Jason háromszög, Andy és a “V”) illetve 3. egy nagyszerű cliffhanger keretében adták tudtunkra, hogy még fogalmuk sincs (TARA, Andy és a tündérke). Tarához csak annyit, hogy már megindultak a híresztelések, miszerint ilyen vagy olyan formában vissza fog térni a következő évadban, ami ugyebár mindannyiunk nagy örömére szolgál... 

Az ötödik évad irányába vegyes érzelmeket táplálok. Egyszer ugyebár adott a két visszatérő karakter, akik önmagukban is borzasztó erősek, de így együtt minimum szétkapják a világot. Ha csak ebből indulunk ki, már akkor is egy újabb izgalmas szezonnal számolhatunk, amit ha minden kötél szakad, akkor is elcipel a hátán Russel Edgington. A másik oldalról vizsgálva viszont félő, hogy újabb túlírási problémába esnek a szerzők, és éppúgy nem tudják feloldani a bonyodalmakat, ahogy az előző évadokban sem. 
2011. július 6.

True Blood - 4.01 - She's Not There

Ritkán találkozik az ember ennyire váltakozó színvonalú sorozattal, mint amilyen a True Blood is. Egy megfoghatatlan hullámvasút ez, ami tele van csúcsponttal, őrült, sikoltozós, leteszem a hajam momentummal, míg nincs hiány az ásítozós, teljesen felesleges, érthetetlen szálakból sem. A harmadik évad is hasonlóan szerepelt egészen a zseniális kilencedik részig, amit töretlen lejtmenet és sokunk számára nem éppen kielégítő végkifejlet követett. A készítők is megérezhették ezt, hiszen a negyedik évad első részében újraosztották a lapokat, nyitva ezzel egyfelől mind az új nézők, mind a megkeseredett veteránok felé. A kérdés már csak az: mennyit nyertek vagy veszítettek azzal, hogy kvázi mindent a feje tetejére állítottak. A tovább után akarva akaratlanul is előfordulnak spoilerek, így csak az bátorkodjon tovább olvasni, aki tisztában van az előzményekkel

Az örök szkeptikus azt mondatja velem, hogy semmit, de ennyire elhamarkodottan azért nem döntenék. Nem látszik, hogy mire szeretnék kihegyezni a negyedik évadot, és ez jó. Ismét rengeteg szálon fut a cselekmény, az időben való ugrásnak köszönhetően pedig újból rácsodálkozhatunk dolgokra. Sookie-nak (és vele együtt nekünk is) kimaradt több mint egy év, ami igen sok potenciált rejt magában. Persze csak ha megfeledkezünk arról, hogy ez egy ügyes írói húzás. Nem kell a karakterfejlődéssel bíbelődni, és ami még fontosabb, folyamatos WTF pillanatokkal lehet a nézőket bombázni. 

A hiperaktív Jason Stackhouse, mint felelősségteljes seriff, az örök pesszimista Andy Bellefleur, mint megvadult narkós, Bill Compton a vámpírkirály és ami a legjobb az egészben: mindenki kedvenc Tarája elvetemült, leszbikus ketrecharcos??? Az előző évad tündibündijei mellett hangsúlyos szerepet fog kapni az okkultizmus is, főszerepben Lafayette-tel a boszorkánymesterrel, míg a vérfarkasokat vérpárducok, vérpumák és egyéb olyan állatfajok váltják majd fel, amelyek nevének előtagja "vér". 

Végigolvasva a fenti pár sort, magam sem vagyok képes feldolgozni ezt a töménytelen őrületet, megannyi blődséget, de mit csináljunk, ha ez a szíve a True Bloodnak. Évadról évadra árasztanak el minket képtelen lényeikkel, már-már nevetséges szereplőikkel, sokszor komolyabban véve önmagukat, mint kellene. Az előző szezon során lett volna arra alkalom, hogy kiterjesszék az univerzumot, bevonva az egész világot, és őrült vámpír-vérfarkas-ember háborúba kezdjenek a mögötte megbúvó intrikákkal, de maga a kezdeményezés szinte azonnal hamvába is halt a zseniális Russel Edgingtonnal együtt.  

Visszatérve a negyedik évad nyitányára, nem csak sopánkodásra lehet okunk. Feszültséget kelteni még mindig tudnak, míg a történet rettentő iramban halad előre. A rész első tíz perce az egyik legjobb felütés amit láttam, ezért sajnálatos a már korántsem annyira izgalmas folytatás. A végére tartogatott legnagyobb pozitívum pedig Sookie és Bill szétrobbantása, aminek éppen ideje volt, hiszen kezdtek már mindenki agyára menni. 

Sajnos nem olvastam a regényeket, így nem tudok véleményt alkotni azzal kapcsolatban, hogy mennyire távolodtak el az HBO-nál az írott szövegtől, de a különböző visszajelzések alapján úgy tűnik nem igazán van már köze egymáshoz a kettőnek. Ez is inkább jó, hiszen így is tele vagyunk adaptációkkal, tökéletesen rendben van az, hogy a könyv és a tévésorozat mást és mást ad.

A True Blood olyan, mint egy véres cirkusz, ahol minden fellépő valami csodabogár, és egyikük sem tudja magáról, hogy nem vele, inkább rajta röhögnek a legtöbben. Nem lennék meglepve, ha az utolsó évad végén Sookie a halál szélén állva egy baldachinos ágyban ébredne, nagymamája pedig egy bögre forró csokival vigasztalná, miközben megnyugtatná afelől, hogy vámpírok csak a rémálmokban léteznek.  

 

 
2011. április 16.

Stake Land - előzetes

Már megint egy vámpíros mozi? Igen, de ezúttal nem hófehérre sminkelt depressziós tinik enyelegnek egymással, hanem élet-halál harc folyik, ahogy ezt el is várnánk egy hasonló mozitól. Jim Mickle az előzetes alapján Az út-féle poszt-apokaliptikus filmek világát próbálta ötvözni az akcióhorrorokéval, a kritikák szerint sikeresen. (A filmet már a tavalyi torontói filmfesztiválon bemutatták.) A Stake Land története némileg a Zombielandre hajaz, csak humor nélkül: egy fiatal srác (Connor Paolo) betársul a Mister művésznéven gyilkoló vámpírvadászhoz (Nick Damici), és közösen próbálnak eljutni északra, az Új Édenbe.   

 

2011. február 7.

Vampire Warriors

A Vampire Warriors-ról mindent elmond az a három szó, hogy Dennis Law rendezte. Az úriembert nyugodtan nevezhetjük a hongkongi Ed Wood-nak, vagy Uwe Boll-nak, elvégre nyílt célja, hogy kiérdemelje a legrosszabb helyi filmrendező titulust és bizony minden egyes újabb produkciójával bizonyítja, hogy érdemes a megtisztelő címre. Viszont a Vampire Warriors-ról mindent elmond az a pár szó, hogy Jiang Lu-Xia a főszereplője, azaz rossz film nem lehet. A kérdés csak az, hogy Law, vagy Jiang jelenléte számít-e többet?

Law mester múltjáról annyit érdemes tudni, hogy az Egyesült Államokban folytatott filmes tanulmányokat, ám amikor hazatért Hongkongba, úgy vélte, hogy az ingatlanbizniszben jobban tud majd érvényesülni. Ez így is történt, ám sokak pechjére összehaverkodott az egyik legnagyobb filmproducerrel, a triádfőnökként is elhíresült Charles Heung-gal, aki azt ajánlotta neki, hogy lessen el filmes trükköket a rutinos öreg rókáktól. Law így is tett, amiből az következett, hogy 2005-ben már Johnnie To-ékkal dolgozott együtt, többek között a két Election producereként és befektetőjeként, sőt, egy ideig a Milkyway Images elnökeként is tündökölt. Ha már lúd, legyen kövér alapon pedig belevágott saját ötleteinek megvalósításába, amihez a producerként szerzett kapcsolatoknak köszönhetően neves sztárokat, állandó szereplőket és jó nevű operatőröket, valamint akciókoreográfusokat tudott szerződtetni. Rendezőre és forgatókönyvíróra nem akart költeni, hobbiját szerzői filmekkel akarta kiélni, úgy vélte, ő maga a hongkongi Kitano Takeshi.

Ám amíg a nagy Kitano tett már le ezt-azt a filmvilágban, addig Law mesterről már nem mondható el mindez. Filmjei a guilty pleasure kategóriába esnek, a kritikusok minden egyes mozijáról lehúzzák a keresztvizet, ráadásul túl sok eredeti ötletre sem tellett még tőle. Korai ártatlan tinivígjátékai (The Unusual Youth, Love @ First Note) még inkább a Gold Label fiatal sztárjainak promotálásáról szóltak és első akciófilmje, a Fatal Contact sem zavart sok vizet. A fordulópontot az SPL spinoffjának szánt, rettenetesen rosszul összetákolt Fatal Move jelentette, amiben minden benne volt, ami egy jó filmhez kell (Herman Yau az operatőr, Li Chung-Chi az akciókoreográfus, a főszerepekben pedig olyan nevek, mint Sammo Hung, Simon Yam, Wu Jing és Danny Lee), de benne volt a Dennis Law faktor is, ami tönkrevágta az egészet. Azóta készített drámát (A Very Short Life), Pang bratyókat majmoló horrort (Womb Ghosts) és egy újabb látványos, de gyengécske akciófilmet (Bad Blood), mindről ugyanaz mondható el, mint a Fatal Move-ról. Persze felfoghatjuk mindezt egyfajta „Law-style”-ként is, aminek legfőbb elemei, hogy teljesen érdektelen mellékszálakra pazarolja el a játékidő nagy részét, bűn rosszul forgatja le a drámai jeleneteket (amik így szánalmasakká válnak), sajátos logikával vezeti le a forgatókönyv fordulatait, nem tudja eldönteni, mire fókuszáljon, stb.

Mindezek tökéletesen jellemzőek legújabb mozijára, a Vampire Warriors-ra is. Sajnos Law mester is áldozatául esett az Egyesült Államokból kiindult vámpír és Twilight mániának, amit a maga sajátosan idétlen módján igyekezett hozzáigazítani a helyi nézők igényeihez. Hihetetlen fantáziával kitalált három vámpírtípust, a „jó” vámpírokat (értsd: vegetáriánusok, azaz csak disznóvéren élnek), a „rossz” vámpírokat (embervérrel táplálkoznak) és a „főgonosz” vámpírt (vámpírvérrel táplálkozik). Zseniális. Hogy miért nem próbált némi színt vinni a játékba a legendás „hopping vampire” filmek karaktereiből, rejtély marad. Homályosan emlékezett rá, hogy hongkongi film nem lehet meg kungfujelenetek nélkül, úgyhogy gyorsan újfent leszerződtette a a Bad Blood-ban már bevált párost, az amúgy nagyszerű koreográfus, Li Chung-Chi és a legjobb fiatal akciósztár, Jiang Lu-Xia személyében. Innentől kezdve csak annyit kellett volna a forgatókönyvbe beletenni, hogy minél többször essenek egymásnak a vámpírok és Jiang, már ezzel egy jó kis kungfu mozit ki lehetett volna hozni a sztoriból.

Persze nem így történt, Law mester meg akarta ismertetni a vámpírlét kínjait és nehézségeit a nézővel. A cím ellenére a film első felében gyakorlatilag nem történik a világon semmi, a „jó” vámpírok jajveszékelnek csak, hogy milyen sanyarú az ő sorsuk és milyen rossz az, hogy nem éreznek semmit. Ezzel nagyon következetes is a rendező, hiszen amint bunyóra kerül a sor, egyből érző lényekké válnak és alig bírnak felkelni az ütések és rúgások után, de ez persze csak a leglátványosabb marhaság a sok közül.

Hosszasan lehetne sorolni a forgatókönyv bakijait, logikátlanságait, kihagyott lehetőségeit és hibáit, de felesleges. Aki látott már Dennis Law filmet, tudja, mire számíthat, nem is fog csalódni. Egyedül a kínai wushu bajnok, Jiang Lu-Xia miatt érdemes rászánni az időt, aki látványos repertoárjából mutat be egy keveset az akciójelenetek során (az elmaradhatatlan wire-fu mellett), nagy kár, hogy egyelőre csak az ehhez hasonló gyenge akciókban alkalmazzák (lásd még Coweb, Bad Blood, True Legend), sokkal többet érdemelne.
 

 
előzetes

 

 jelenet a filmből, igazi VHS feeling

2010. szeptember 16.

True Blood - 3. évad

A zseniális kilencedik részt követően, amiről meg is emlékeztem, egy számomra ijesztő tendencia volt megfigyelhető a sorozatot illetően. A minőség fokozatos és számottevő csökkenése, a karakterek kifordulása, a történet eklektikussága egyre inkább idegesített. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy nem képesek, illetve nem is akarnak felérni a készítők az említett rész nagyszerűségéig, és az igazi katarzist a befejező résszel fogják elénk tárni. A finálé aztán nálam is kicsapta a biztosítékot, ültem, néztem magam elé, miközben azon törtem a fejem, min lehetett ennyire félremenni. A nevetséges válaszoknál már csak a különböző lények feltűnése és magyarázata volt nevetségesebb. Az ugrás után spoileresen folytatom, így csak az olvasson tovább, aki tisztában van az előzményekkel.

Az események kezdetben nem várt fordulatot vettek, mely rajtam kívül még sokaknak tetsző folytatással kecsegtetett. Russel Edgington a harmadik évad fénypontjaként szolgáltatta nekünk a jobbnál jobb jeleneteket. A cseppet sem mesterkélt karaktert végigkövethettük állomásain, melyek során egyre mélyebbre hatolt az őrület bugyraiba. Talbot halálával aztán ez az őrület kiteljesedett, a vámpírkirály pedig elvesztette józan ítélőképességét. Az őrült, megalomániás Russel minden unszimpatikussága ellenére szerethetőbb karakterré avanzsált a többiekkel szemben, mivel a karakterek zöme, vagy teljesen kifordult önmagából, vagy olyannyira idegesítővé vált, hogy azt kívánod bárcsak valóság lenne az öngyulladás.

A karakterek abszurditása mellett, a dráma is eltolódott egy már nem igazán tolerálható irányba. Elég csak megemlítenem Tara folyamatos nyavajgását, vagy Sam szenvedését múltbéli tettei miatt. Mindezek mellett Russel agóniája eltörpül, hiszen abból pont annyit kaptunk, amennyi szükséges volt. A néha már kínzásnak is beillő, Sookie által generált érzelmi tornádókat természetesen senki sem volt képes űberelni. Ha egy tündér tényleg ekkora hisztérika, nem szívesen találkoznék eggyel sem. Bill ugyan bizonyította a fináléban, miért is tekintettük mindig badass karakternek, az évad egészét tekintve azonban, inkább hajlik a mérleg nyelve a nyámnyila felé. Eric, Russel-lel egyetemben inkább standál most már a szerethető karakterek felé, kétszínű színjátékai sokkal hihetőbbek voltak bármely más szereplőnél. Jason hozta azt amit kell, az ő szála teljesen rendben volt, csak mosolyogni tudtam, amikor azt hozták ki az egészből, hogy megint feladatot kapott. A srác bugyuta karaktere ennél már nem is lehetne küldetés orientáltabb. Aki többször is nagyott alakított az Andy Bellefleur, a város seriffje. Hihetetlen, mennyire hozza a színész a tétova, tesze-tosza irányítót, aki minél jobban erőlködik annál kevésbé látszik felelősségteljes vezetőnek. Akiket külön ki lehet még emelni az Lafayette és a boszorkány barátja, illetve Jessica és Hoyt. Az ő lelki aspektusaikkal is sokat foglalkoznak a készítők, mégis jobban érdekel hova szeretnének kilyukadni velük, mint ezzel az egész tündér mizériával. 

A történet igazából szót sem érdemel. Én itt vámpírháborút vártam, őrült gyilkolászást, bosszúszomjas embereket és vérfarkasokat, nem pedig macskaharcot és önsajnálatot. Ehelyett kaptunk vérpumákat, - újfent emlegetve - tündéreket, és egy rakás félbehagyott történetszálat. Az eddig veszett módon kihasznált cliffhangerek a végére már teljesen hidegen hagytak, nem mintha rosszul lettek volna szerkesztve. Egyszerűen nem jutunk egyről a kettőre, a finálé is többet sejtetett, mint mutatott. A karakterek teljesen lefoglalják a narratívát, nem jut idő akcióra, fejleményre.

Őrületes sepregetésbe kell kezdenie a készítő gárdának szereplő téren, ha nem akarják, hogy még nagyobb mélyrepülésbe kezdjen a széria. Ha nem képesek ezt meglépni, még ennél is nagyobb tömeggel kell megbirkózniuk, ugyanis a következő évaddal több karakterrel is bővül a paletta. A True Blood ezzel az évaddal pont abba a hibába esett, amit eddig olyan szépen kikerült. Önmaga paródiájába fordult, pedig, eddig tökéletesen egyensúlyozott a peremen, megadva ezzel a megszokott hangulatot. Radikális változtatások kellenek, a megszokott pörgős cselekmények és érdekes karakterek. A borzalmasan gyenge befejezés és nevetséges megoldások indukálják a három csillagot, ami csakis azért lehet ennyi, mert az évad egészét tekintem, ami a kilencedik részig kiváló volt.

 

 

 

 

2010. augusztus 17.

True Blood - 3.09 - Everything is broken

Az HBO egyik üdvöskéjéről már megemlékeztem egy korábbi posztomban, amiben kiemeltem, hogy bizonyára sokan vannak úgy vele, hogy ez is hozzátartozik a new-age vámpírmizériához, és ezzel elkerülhetetlenné válik, vagy annak teljes ignorálás, vagy a szokásos szkeptikus hozzáállás. Charlaine Harris, Sookie Stackhouse regényeinek remek adaptációja, számtalanszor cáfolt már rá erre az eddigi évadokban, a mostani évad pedig rápakol még erre egy-két lapáttal. Az eddigi epizódok megtekintése után, mindig bennem volt az az érzés, hogy nem fogják tudni hova fokozni a hangulatot, a történet kiszámíthatóvá fog válni. A helyzet szerencsére közel sem ez, a cliffhangerek még mindig megvannak, de ehhez társultak olyan mindfuck momentumok, amiket még mostanra sem sikerült teljesen megszoknom. A továbbiakban röviden összefoglalom és elemzem az eddig törtenteket, aki nem naprakész a sorozattal, az ne kattintson.

A történet még mindig egy főszálra fűződik fel, ami Sookie köré összpontosul. A kapcsolatára Bill-lel, illetve titokzatos képességére, ami sokkal több már, mint mezei gondolatolvasás. A rész végi cliffhanger is erre épített, úgy tűnik Bill-nek végre tudomására jutott, milyen lény is valójában Sookie, ami eddig is fenemód érdekelte a nézőket. A legérdekesebb szál számomra még sem ez, hanem a sok további mellékszál, amiket sokkal nagyobb titokban tartanak a készítők. Ilyen az újabb természetfeletti lény mibenléte is, amiről reméljük, lassan lehull a lepel. Gondolok itt a macsó Jason Stackhouse legújabb kiszemeltjére. Az amúgy is titokzatos körülmények között történő találkozás, közte és Crystal között, az azonnal kialakuló vonzalom, ami egyáltalán nem jellemző a tesztoszteron bomba srácra, mind apró elejtett utalások lehetnek és kirakós játékként lettek az arcunkba tolva. Az erős családi kötelék, a konzervatív nevelés, a nők alárendelt szerepe, ezek alapján olybá tűnik, mintha visszamentünk volna az időben. Ennek ellenére előszeretettel fogyasztanak emberi húst és igen ellenséges természetűek, ha valaki megpróbálja letartóztatni őket. A legérdekesebb talán Sam és Tommy reakciója volt rájuk, ahogy beléptek az étterembe ők pedig azonnal megérezték a szagukat. A mostani részben, a Merlotte’s erkölcsös alakváltója nem is tudta tűrtőztetni magát, és majdnem halálra verte a Crystal apját. Ez utalhat valamilyen ösztönös, régóta fennálló ellentétre a két faj képviselői között, és ha mindez így van, akkor elkezdhetünk töprengeni azon, mégis milyen lény lehet az, ami beleillene az alakváltók ősi ellensége kontextusba.

Tara és Franklin krónikái ugyancsak érdekesnek bizonyultak. A britt vámpír elborult karaktere felüdülésnek bizonyult a már megszokott szereplők mellett. A színész tökéletesen hozta a megszállott, szerelmes, szociopatát és ugyancsak elszomorodtam, amikor két résszel ezelőtt úgy tűnt, hogy Tara véget vetett hallhatatlanságának, egy középkori buzogány segítségével. Imáim azonban meghallgattak és visszahozták a mostani részben, ha csak egy rövidebb jelenet erejéig is, ami rövidsége ellenére is hatalmasat ütött, és nem csak a Jason általi végre gondolok. Tara előtt mintha rémálmai elevenedtek volna meg, épp csak kezdte túltenni magát a történteken, terápiára járt ennek ellenére újra szembesülnie kellett démonával. Alcide minden tekintetben üde színfoltját jelentette a mostani évadnak, de tovább húzni sajnos nem lehetett, az amúgy is végletekig feszített szituációt.

A végére tartogattam a legjobbat. Az eddig is körvonalazódni látszó és mostanra teljesen realizálódó háború kérdését. A kezdetben csak Eric bosszúhadjáratának induló történések, nem mindennapi fordulat vettek. Russel Eddington a 3000 éves vámpírkirály, a vérfarkasokot vámpírvérrel hizlaló, a történelmet oly sokszor eddig is befolyásoló, mostanra teljes lelki nyomorék világuralomra tör. A háttérből már teljesen irányíthatatlan szituáció, nyilvánosságra kerülése csak egy újabb csavar volt a készítők részéről. Russel tévés felszólalása a bonyodalom eddig csúcspontja volt, és nehezen tudnék elképzelni hatásosabb polgárpukkasztást, még ha az a vámpírok és azok teljes autonómiája ellen is van. A jelenet nem csak hatásvadász volt és megdöbbentő, hanem sok szempontból elgondolkoztató is. A kérdés az, kinek fognak hinni az emberek, illetve el lehet-e tussolni ezután mindezt. Bízom benne, hogy a megoldást nem fogják elbagatellizálni, és ha feleannyira katartikus lesz, mint az eddigi részek befejezése, akkor igazán nem lesz mi miatt fanyalogni a True Blood okán.

  

2010. július 16.

GeexKomix 32.

X-Men: Second Coming #2

Történet: Zeb Wells, Mike Carey, Chris Yost, Craig Kyle, Matt Fraction
Rajz: Ibraim Roberson, Esad Ribic, Greg Land,  Terry Dodson
Kiadó: Marvel Comics

Rég élveztem úgy X-Men történetet, mint most a Second Comingot. A Messiah Complex folytatása, elődje példáját követve, egy nem túl komplikált, viszont annál pörgősebb és szórakoztatóbb akció-kaland, tele meneküléssel, küzdelemmel, halállal, veszéllyel, monumentalitással és időutazással – miközben természetesen a tét nem kisebb, mint a mutáns faj jövője. Az X-franchise jelenlegi írógárdája piszkosul jól összerakta ezt a 14 részes crossovert, aminek a gyökerei még az itthon is megjelent Mutánsvilágig nyúlnak le. A cselekmény Hope, a hosszú idő után született első mutáns körül bonyolódik, akivel Cable a Messiah Complex végén menekült el a jövőbe, hogy megóvja őt, fajának talán utolsó reménységét, a rá vadászó ellenségektől – most visszatér vele a jelenbe, de ezek az ellenségek elszántabbak, mint valaha. Az utolsó előtti rész (X-Force 28) már letudta a mutánsok és a fajirtók végső összecsapását, és nem is akárhogy: a mindent eldöntő csatában végre teljes egészében manifesztálódtak Hope képességei, és bár nem történt semmi olyan, amire nem számítottunk, a szereplők reakciói, arckifejezései és tekintetei (Mike Choi rajza és panelstruktúrája fantasztikus) érzelmileg is csúcspontjára juttatták a sztorit. Minden jog szerint ez volt a Second Coming fináléja, míg a most tárgyalt utolsó szám valójában egy antológiaszerű epilógus, amiben a crossover írói az események következményeit taglalják egy-egy karakter szemszögéből.

Zeb Wells a csata utáni rendrakásról, a sérültek ellátásáról mesél, a végén megszellőztetve egy furcsa kapcsolat lehetőségét Hope és Magneto között – remélhetőleg ebből lesz is valami, mert ez egy kifejezetten érdekes koncepció. Mike Carey-nek jutott Cable temetése (egy szuperhős végső búcsújáról írni sosem egy hálás feladat – túl sok a buktató, és Carey se nagyon tud mit kezdeni a helyzettel a szokásos kliséken túl), és egy kicsit erőltetettnek ható konfrontáció Küklopsz és Vadóc közt, ami valószínűleg megint egy új irányba löki utóbbit, a szerző kedvenc karakterét. A 28. számmal sajnos véget ért X-Force írópárosa, Chris Yost és Craig Kyle Rozsomák köré építi a rövidke sztorit: a kanadai kaszaboló vedli a sört barátja, Árnyék halálának következtében, majd elbeszélget kicsit Viharral és Küklopsszal – természetesen az X-Force-ról, amiről immár mindenki tud, és senki nem örül neki, hogy a mutánsok vezetője létrehozott az X-Menen belül egy titkos orgyilkos egységet. A dalnak ezzel vége, de Yosték jól ismerik Rozsomák karakterének mozgatórúgóit: ha úgy érzi, hogy valamit meg kell tenni, akkor meg is teszi, minden és mindenki más le van szarva. A füzet utolsó részében Matt Fraction foglalja össze gyorsan a Second Coming legfontosabb következményeit: új mutáns születések és… Főnix. Erről többet egyelőre jobb nem mondani. Vagyis ez a képregény legalább annyira az ezután induló történetek bevezetése, mint a crossover lezárása (az utóbbi években ez a divat: nem lehet elvarrni a szálakat egy esemény végén, sőt, el kell kezdeni újakat szőni), és az alapján végre reménykedhetünk, hogy talán jó irányt vesz majd a Second Coming előtti egy-két évben erősen gyengélkedő X-franchise. Elvégre feldobtak most egy rakás labdát. Ha csak a felét ügyesen leütik, már elégedettek lehetünk.

The Death of Dracula

Történet: Victor Gischler
Rajz: Giuseppe Camuncoli
Kiadó: Marvel Comics

A Twilightnak köszönhető vámpírhisztéria mindenhova beszivárog, és a divatnak semmi, ami mainstream, nem állhat ellen. Mikor máskor döntene úgy a Marvel, hogy itt az ideje egy nagy, vámpíros sztorinak? Annak ellenére, hogy a kiadó univerzumában a vérszívók (Penge ide, Dracula oda) soha nem játszottak fontos szerepet. De most fognak: Victor Gischler erre az alkalomra előteremtett a semmiből egy egész vámpírcivilizációt, tele különféle kasztokkal és „alfajokkal” (kisállatok vérén tengődő, éhező látnokoktól kőkemény harcos törzsik van itt minden), és hirtelen meg akar győzni minket arról, hogy ezek a misztikus, már rég klisészámba menő rémek a Marvel világának új nagy mumusai lesznek. És bármilyen furcsa, sikerrel is jár. A vámpírok új státusza annak lesz köszönhető, hogy Dracula egyik fia megunja a sötétségben bujkálást, és úgy dönt, átvezet pár karót a trónon csücsülő apja szívén, hogy átvegye tőle az irányítást, és elhozzon egy új, dicsőséges kort a vérszívók számára. Egy olyan kort, amiben nem csak, hogy nem kell többé bujkálniuk, de egyenesen képesek lesznek fényes nappal is járni a világot. Dracula halálát természetesen egy gyors és brutális hatalmi harc követi – a vámpírok háromfelé szakadnak. Egy csoport az apagyilkos fiú, Xarus mellé áll, egy másik Xarus testvére, az új rendet ellenző Janus háta mögött sorakozik fel, a harmadik pedig ül a seggén, amíg eldől, ki lesz az új vezér. Gischler a Xarus és Janus közti testvérkonfliktusra fűzi fel a cselekményt, de a karaktereket illetően nem erőlteti meg magát túlságosan – persze nincs is rá ideje. Egy one shot nem elég arra, hogy egyszerre bontson ki egy féltucatnyi érdekeltség által vívott harcot és egy rakás karaktert, így Xarust és Janust mindössze az elérni kívánt cél definiálja, az, hogy mi és hogyan motiválja őket, egyelőre homályban marad. Az eseményeket azonban Gischler kellő vérbőséggel, brutalitással és lendülettel ábrázolja, és a karakterek hiányosságaiért valamelyest kárpótol a különböző vámpírkasztok meglepően érdekes és ötletes bemutatása. És nem utolsósorban: Twilightban gyökeredző trend ide vagy oda, ezek a vámpírok nem sóhajtozó, őgyelgő szépfiúk, hanem sötét, félelmetes szörnyalakok. Ez persze köszönhető Giuseppe Camuncolinak is, akinek komor, nyers képi világa nagyban hozzájárul a hamisítatlan horrorhangulat megteremtéséhez – ehhez egyébként nem árt, hogy a Marvel Univerzum egyetlen szokásos szereplője sem bukkan fel a képregényben, azaz nincsenek szuperhősök, ez alapján a füzet alapján az egész sztori játszódhatna egy teljesen más világban is. De persze nem: mert indul a Curse of the Mutants című történetfolyam, amiben az itt bemutatott vámpíroknak az X-Menbe törik bele a foguk (ld. lejjebb: X-Men #1).

Fables #96

Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham
Kiadó: Vertigo Comics

Mivel Bill Willingham sorozatáról hihetetlen módon most először lesz szó a GeexKomix hasábjain (persze nem, csomószor volt már róla szó, nem az én hibám, hogy nem emlékeztek rá), néhány alapinformációval kezdem – de azért nem túl alappal, mert aki még most sem tudja, hogy mi is az a Fables, az hagyja el a barlangját, kösse be az internetet, és nézzen szét kicsit a világban. Az otthonaikat lerohant rejtélyes Adversary elől a mi világunkba menekült mesehősök első nagy és hosszú megpróbáltatása véget ért, amikor a War and Pieces című sztoriban végre legyőzték ellenségüket, vagyis Gepettót, Pinocchio apját, és átvették az irányítást masszív, világokat magában foglaló birodalma felett. Ezután következett a dögunalmas és zagyva The Great Fables Crossover, amit minden jóérzésű rajongó szeretne elfelejteni és meg nem történtté tenni (inkább volt egy pofátlan Jack of Fables marketingkampány, mint egy ténylegesen élvezetes Fables-sztori), azóta pedig tudjuk, ki a hősök következő nagy antagonistája: a rejtélyes, és nagyhatalmú Mr. Dark, aki a birodalom fogságában sínylődött, míg annak bukásával ki nem szabadult, ezzel egyszersmind földig rombolva Fabletownt. A mostani sztorinak azonban kevés köze van a sorozat új gonoszához. A Rose Red a Blue Boy halála után mély depresszióba és önsajnálatba süllyedt Rose és nővére, Snow White részletes háttértörténetét, felcseperedésüket, kényszerű elválásukat, felnőtté érésüket, kapcsolatuk alakulását meséli el. A Fablesnek mindig is az volt az egyik legnagyobb fegyverténye, hogy Willingham képes folyamatosan új és új oldalról megmutatni azokat a karaktereket, akiket pedig elvileg már nagyon jól ismerünk. Vagyis ha előre akarja mozdítani a cselekményt, nem hoz be varázsütésre új figurákat, hanem a már meglévőeket helyezi némileg új megvilágításba – ami ritka erény (emlékezzünk csak, milyen magasságokba röpítette az A Good Prince-ben a szimpatikus balfék, Flycatcher karakterét). A Rose Redben a két testvér meglehetősen antagonisztikus kapcsolatának okaira világít rá, miközben célja nyilvánvalóan az, hogy a múlt felbolygatásával talpra állítsa a lelkileg a béka segge alatt vegetáló címszereplőt, és új célt, értelmet adjon neki. A flashbackekben, azaz az „eredettörténetben”, Willingham természetesen a hősök klasszikus meséjét forgatja ki, a hét törpe otthonába kerülő Snow White-ot például a házigazdák rabszolgamunkára, és esti „szórakoztatásra” használják, a testvérpár hercegekkel való házassága pedig meghiúsul szülői machinációk miatt (az író itt egy figurává mossa össze Grimmék két Snow White-ját). Míg arra várunk, hogy a Mr. Dark-sztori igazán kibontakozzon, a Rose Red tökéletes szórakozás, és következetes továbbvitele a karakterek sorsának és kapcsolatuk alakulásának – mint mindig, egy élmény olvasni, Mark Buckingham szimpatikus vonásokkal és gazdag színvilággal jellemezhető képei pedig tökéletesen illenek az összképbe.

Scarlet #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Alex Maleev
Kiadó: Icon

A Scarlet a Marvel jelenlegi „főírója”, Brian Michael Bendis első szerzői sorozata a 2000-ben indult (és máig futó) Powers óta – partnere pedig Alex Maleev, akivel sokadszor dolgozik együtt első közös munkájuk, a Daredevil óta. Egy ilyen alkotóduóra pedig, naná, hogy felfigyel az ember. Ráadásul a Scarlet koncepciója elég érdekes lenne anélkül is, hogy ilyen nagy nevek állnak mellette – bár ennek a koncepciónak az első szám után még csak az egyik aspektusa egyértelmű az olvasó számára. Bendis lebontja a képregényben azt a bizonyos negyedik falat, azaz címszereplője közvetlenül az olvasókhoz beszél, nekik meséli el a történetét, és őket próbálja meggyőzni igazáról. De az író nyilatkozatai és a karakter utolsó oldalon tett kijelentése alapján úgy tűnik, a Scarlet ezt a nem gyakran alkalmazott, de jól ismert narratív technikát egy fokkal tovább viszi majd a szokásosnál – hogy hogyan, azt majd meglátjuk. A másik, ami miatt ez a képregény érdekes lehet, az a témája. A sztori szerint a címszereplő egy egyszerű, fiatal lány, aki éli az életét, tanul, dolgozik, pasizik, míg barátját egy korrupt rendőr holmi piti bosszú okán agyon nem lövi, aminek egyetlen következménye az lesz, hogy a férfit a médiában helyi drogbárónak, a zsarut pedig hősnek könyvelik el. Scarletet természetesen padlóra küldi a tragédia, de sokakkal ellentétben ő feláll, és úgy dönt, hogy visszavág. Ez eddig egy sokadik megtorlós-szuperhősös-bosszúvágyas marhaságnak tűnik… és a baj az, hogy az első rész alapján az is. Bendis persze remekül tud történet mesélni, és karaktert írni (három, az életét ötletesen címszavakba foglaló oldallal képes közel hozni az olvasóhoz Scarletet), így a kivitelezésre nem lehet panasz, de annak a koncepciónak, ami a sorozatot majd igazán érdekessé teszi, teheti, még legfeljebb az írmagját látni csak. Scarlet ugyanis a sztori szerint nem egyszerűen önbíráskodó lesz, tetteivel, a kicsavart, igazságtalan világ elleni harcolni akarásával egy amerikai forradalmat indít majd el. Szándéka szerint Bendis ezt a forradalmat, és az országnak az erre adott reakcióját mutatja be, alapul véve mindazt a dühöt, elégedetlenséget és keserűséget, ami a legtöbb emberben megvan, köszönhetően annak a korrupt, romlott világnak, amiben élünk. A kérdés, ami az egészet izgalmassá teszi: mi történik, ha mindezt az emberek nem fojtják el többé, és nem is csak tüntetésekben eresztik ki a gőzt? Az első szám egyetlen nagy hibája, hogy ezt a koncepciót nem teszi nyilvánvalóvá – és aki nem tud róla, az könnyen elintézheti egy vállvonással a Scarletet, mint egy újabb önbíráskodós thrillert (talán nem ártott volna in medias res kezdeni a sorozatot, egy flashfordwarddal, csak hogy tudjuk, mi vár ránk). Persze még akkor is ott van Alex Maleev, akinek gyönyörűen egyedi, érzelmekkel teli rajzstílusába nehéz nem beleszeretni. Teljesen levetkőzte az egyébként szintén tetszetős Spider-Woman (legutóbbi Bendisszel közös munkája) műviségét, és most először maga vállalta el a színezést is – az eredmény lélegzetelállító, ez az egyik, ha nem a legszebb munka, amit Maleevtől valaha láttam. Már csak ezért is megéri Scarlettel maradni.

Superman #700

Történet: James Robinson, Dan Jurgens, J. M. Stracyznski
Rajz: Bernard Chang, Dan Jurgens, Eddy Barrows
Kiadó: DC Comics

Legfőbb ideje a váltásnak: a Superman címek színvonala meredeken zuhan egészen azóta, hogy Geoff Johns otthagyta a franchise-t, és ez meglátszik az eladásokon is. Az olvasóknak, velem az élen, láthatóan baromira elegük van már az egymást pihenő nélkül, agyatlanul követő, unalmas megaeseményekbe csomagolt univerzális haddelhaddokból, kriptoni inváziókból és kormányösszeesküvésekből. Az utóbbi két év koncepciója a franchise-nál annyi volt volt, hogy a füzetek legyenek minél nagyobbak, színesebbek, látványosabbak, és minél nagyszabásúbb események kövessék egymást bennük – ennek a pózőrködésnek pedig minden más (karakterek, történet, hangulat) súlyos kárát látta, így a végeredmény egy bombasztikus cselekményfolyam lett, egy egyértelmű kudarc. És most, a jubileumi 700. résszel a kiadó végre behúzta a kéziféket. A képregényben három rövid történet kap helyet, és mindhárom inkább csendes és emberi, mint epikus és szuperhősös. Az első a The Comeback címet viseli, és ez James Robinson búcsúja a sorozattól (nem akarnak könnyek szökni a szemembe…) – ez a kis ujjgyakorlat, amiben Superman végre visszatér a Földre hosszú új kriptoni kiruccanása után, elkeni a Parazita száját, és (a lényeg) újra találkozik Loisszal, élvezetesebb, mint bármi, amit Robinson az Acélemberhez köthető sztorikban eddig írt. Talán mert ezúttal nem akar világokat rengetni, csak szépen elmesélni egy egyszerű történetet. Az utolsó kép a város fölött ölelkező Loisszal és Supermannel kifejezetten szép – és még csak nem is giccses (köszönhetően főleg a visszafogott színezésnek). A második sztori a veterán Dan Jurgens évekkel ezelőtt játszódó Geometryja, amiben a még újonc Robin egyedül szökik ki a gothami kikötőbe, hogy leckeírás helyett rosszfiúkat verjen, és végül hősünk halássza ki a tengerből, majd ráadásként kimenti Batman előtt is – de a Sötét Lovagot persze nem lehet átverni. Kellemes, jópofa, egészen vicces kis szösszenet ez, pont elég egy egyszeri szórakozáshoz. De a lényeg természetesen az utolsó, harmadik sztori, amivel J. M. Straczynski végre hivatalosan is átveszi a sorozatot: ezzel a 10 oldallal kezdődik az egyéves Grounded, ami az író szándéka szerint pont az ellentéte az elmúlt időszak grandiózus marhaságainak. A koncepció roppant szimpatikus és ígéretes. Az Acélember az Új Kripton-Föld háború után úgy érzi, eltávolodott a hétköznapi emberektől, akiknek életét és életmódját védeni hivatott – olyan sokáig pofozta helyre egyik globális fenyegetést a másik után, hogy nem ismeri már Amerikát, és az amerikaiakat – ezért most (ahogy a cím is sugallja) szó szerinti és átvitt értelemben is leszáll a földre, és végigsétál az országon, hogy újra kapcsolatba kerüljön a mindennapi világgal. Straczynski ezzel a gyökereihez akarja visszaterelni a karaktert, azokba az időkbe, amikor Superman még egyszerű bűncselekményekkel foglalkozott, és nem feltétlenül intergalaktikus inváziókat és óriásszörnyeket vert vissza. És ráadásként az író azt ígéri, hogy nem fog rózsaszín képet festeni a mai Amerikáról – ezt neki el is hisszük. Eddy Barrows pedig alkalmas társnak tűnik ehhez a koncepcióhoz, már ezen a prológuson is látható, hogy nagyon ügyesen képes ábrázolni az érzelmeket a szereplők arcán. Kicsi az esély rá, hogy a Groudned ne legyen emlékezetes.

Unknown Soldier #21

Történet: Joshua Dysart
Rajz: Rick Veitch
Kiadó: Vertigo Comics

Már tudjuk, hogy az utóbbi évek egyik legjobb Vertigo sorozata – sajnos idő előtt – véget ér a 25. számmal. És ugyan a legutóbbi sztori (A Battle of Little Note) pont csalódásnak bizonyult, ezzel a mostani egyrészessel a képregény megint a régi fényében tündököl. Sőt, aki esetleg még nem ismerné Joshua Dysart sorozatát, annak ez a minden korábbi sztoritól független, (hagyományos) főszereplő nélküli, azaz teljes egészében a saját lábain álló 21. szám tökéletes alkalom rá, hogy belekóstoljon, és kicsit rádöbbenjen, miért is siratják olyan sokan a megszűnését. A füzet az A Gun in Africa címet viseli, és ennek megfelelően egy Kalasnyikov géppuskáról szól, ami ráadásul maga kommentálja az eseményeket is – ez már önmagában figyelemre érdemes koncepció, és szerencsére az olvasóhoz beszélő fegyver ráadásul bőven több furfangos narratív fogásnál. A címszereplő, sok-sok millió társával együtt azért születik, mert szovjet katona „apját” a második világháború idején frusztrálja, hogy fegyvereik nem sokat érnek az országukat lerohanó németekkel szemben. A sors fintora azonban, hogy mire az első Kalasnyikov elkészül, a nagy világégésnek már rég vége, és a fegyverek a védelmezés és a felszabadítás helyett az agresszió eszközei lesznek szerte a világban (riasztó tényadat: naponta több mint ezer embert ölnek meg Kalasnyikovval). A címbéli géppuskának mindennek megfelelő a „személyisége” és a „moralitása”. Mivel azért készült, hogy öljenek vele, jéghideg tárgyilagossággal áll hozzá az emberéletekhez, amiket a segítségével kioltanak, nem zaklatja fel sem az, hogy egyik gazdája a másik után hal meg, sem az, hogy végül kisgyerekek kezébe adják (bár ezt némileg lealacsonyítónak éli meg). Ám mivel teremtője a béke kiharcolására és megőrzésére szánta, akkor a legelégedettebb, amikor évekig, alig használva, a védekezés avatárjaként pihen egy öreg farmer vállán. A fegyver átél népirtásokat, helyi konfliktusokat, totális polgárháborúkat, elefántvadászatokat és fosztogatásokat, és tisztában van vele, hogy egyszerre elnyomó és felszabadító, pusztító és védelmező – vagy pontosabban, hogy ezek egyike sem. Dysart a „főhős” évtizedeken átívelő afrikai útján keresztül bámulatos kreativitással és erővel puffogtatja el az egyébként ősrégi közhelyet: nem a fegyver a gonosz, hanem az ember, aki forgatja. Közben a háttérben, a szerkezetből kifolyólag csak vázlatosan, de hatásosan felfestett történelmi tabló úgy mellékesen többet mond el az Afrikában hosszú generációk óta tomboló erőszak állandóságáról, körforgásáról és természetéről, mint egy tucatnyi film vagy könyv együttvéve, ráadásul mindebbe még belefér némi keserű irónia is („It’s Kalashnikov against Kalashnikov”). Az utolsó oldal pedig, amin végül, mintegy statisztaként, feltűnik a sorozat főszereplője is, különös és katartikus: csak nem egy flashforwardot látunk a 25. számhoz? Rick Veitch is remek munkát végez, bár egy kicsit könnyedebb, az arcvonásokat és a rájuk kiülő érzelmeket tekintve itt-ott csaknem karikaturisztikus vonásokkal dolgozik, mint az Unknown Soldier állandó rajzolója, Ponticelli (ez a füzet nagyon látványosan érte kiált), még ha első látásra nem is üt el túlságosan az ő stílusától. Az A Gun in Africa 24 oldala Afrikáról, a háborúról, az emberről, és a moralitásról szól, és ezzel, bár nincs köze a sorozat tényleges történetfolyamához, mégis annak esszenciáját jelenti.

X-Men #1

Történet: Victor Gischler
Rajz: Paco Medina
Kiadó: Marvel Comics

Amikor legutóbb megjelent egy X-Men 1 című képregény, 1991-et írtunk. A füzetet Chris Claremont írta (az volt az utolsó sztorija, mielőtt 17 év után távozott a mutáns franchise-tól), és Jim Lee rajzolta – és több mint 8 millió példányt adtak el belőle. Ezt sem azelőtt, sem azóta nem tudta utánacsinálni egyetlen képregény sem, és persze, hol vannak ma már az ilyen számok… Gyanítom, a mostani X-Men 1 ehhez képest csak egy lesz a sok, havonta induló új cím közül (egyébként vicces, hogy az említett, 1991-ben elstartolt X-Men is fut még mind a mai napig, csak már X-Men: Legacy név alatt), amit a nem különösebben híres és kiemelkedő alkotógárda is jelez. Akárhogy is: Victor Gischler ennek a sztorinak ágyazott meg a fentebb említett The Death of Dracula one shottal, azaz a vámpírok világhódító hadjáratának a mutánsok fogják útját állni. Ööö… miért is? A baj a Marvel vérszívóival az, hogy a kutyát nem érdeklik, soha, sehol nem volt különösebb jelentőségük (talán leszámítva a tavalyi Captain Britain sorozatot), ezért nincs tradicionális ellenségük sem a hősök között (már ha eltekintünk Pengétől, aki, valljuk be, szintén nem zavar túl sok vizet). Így most valami oknál fogva az X-ek nyakába varrták őket. És ugyan alighanem mind emlékszünk még az itthon elsőként megjelent X-Menre, amiben Dracula Vihar vérét szívta – erre utalnak is a mostani sztoriban – de ennél sokkal több kapcsolat nincs a mutánsok és a vámpírok közt. Hogy ez mennyire bizonyul szerencsés párosításnak, az majd elválik, mindenesetre a Curse of the Mutants első része alapján egy egészen korrekt sztorival állunk szemben. Gischlernek szerencsére vannak pofás ötletei, ezt már a The Death of Draculában is láthattuk, és most a vámpírfertőzésnek egy olyan formájával állt elő, amire, amennyire én tudom, még nem gondolt senki: egy vérszívó öngyilkos merénylőként robbantja fel magát egy tér közepén, így juttatva el a vérét a körülötte állók szemébe, szájába, pórusaiba. Így fertőződik meg Jubilee is, aki hosszú, nagyon hosszú idő után végre ismét fontos szereplője egy X-Men képregénynek (annak ellenére, hogy a Mutánsvilág eseményei következtében ő is elveszítette a képességeit). Azt ugyan nem tudom, mióta barátok ők Pixie-vel, de annyi baj legyen… A történet eddig érdekes, lendületes, és kétségkívül van benne potenciál, az pedig, hogy láthatjuk Rozsomákot vámpírokat kaszabolni, már eleve nem egy rossz kiindulási pont. Ami viszont inkább negatívum, mint pozitívum, az Paco Medina képi világa: alapvetően tehetséges rajzoló ő, a szuperhősökhöz nagyszerűen ért (a duplaoldalas kép, amin Rozsomák egy vámpír-házban áll, háttérben Angyallal és Pixie-vel, baromi hatásos), de egy ilyen horrorisztikus téma egyáltalán nem az ő asztala. Ha egymás mellé teszem a The Death of Draculát és ezt, a vámpírok ábrázolásában és a hangulatban tapasztalható különbség óriási. Ráadásul a színező is jóval világosabb árnyalatokkal dolgozik, mint kellene – ide bizony sötétebb tónusok, nyersebb vonások illettek volna.

2010. június 25.

True Blood

A vámpírok mindig is szerves részét képezték a fantasztikus irodalomnak, rengeteg alkotót ihlettek, akik néha hasonló, néha teljesen különböző módon interpretálták mindezt műveikben. A Nosferatun és Anne Rice klasszikusain át eljuthatunk a modern vámpírtörténetekig, ahol már egy jól kitaposott út áll a szerzők rendelkezésére és rajtuk múlik, hogyan használják ezt fel. Mindig megvan a hátulütője annak, ha valaki nagyon elrugaszkodik a hagyományoktól, hiszen az ilyen szerzeményeket, nehéz leerőszakolni a műértők torkán. Az ilyesfajta témában készülő alkotások mindig meg fogják osztani a nézőket, de ha megpróbálunk egy kicsit elvonatkoztatni és kevésbé konzervatívnak lenni, máris igazi gyöngyszemekre lelhetünk a modern alkotások között.

A True Blood Charlaine Harris nagysikerű kötetein alapul, és egy remek példája annak, miképpen lehet egy nagyszerű regényt tv-képernyőre vinni. Többek között ezen sorozatnál is érzékelhető, hogy az HBO feltámadt hamvaiból, amihez csak nyúlnak, arannyá válik a kezükben. Ezt a második reneszánszot erősíti az is, hogy nem csak rajongók népes táborára lelt a True Blood a kábeladó berkeiben, hanem 2008-2009-ben több díjat is besöpört, mint az Emmy és a Golden Globe,  a kritikusok pedig zabálták, mint kedélyállapotfokozót szokás pszichedelikus koncertek előtt. A második évad végére, 4 millió nézőt számláló produkció nem véletlenül lett oly sikeres. Alan Ball, akinek olyan művek fűződnek a nevéhez, mint az Amerikai szépség vagy a Sírhant művek, nagyszerű módon nyúlt hozzá a már meglévő történethez és művészi magasságokba emelte a nézők képernyőhöz ragasztását. Gondolok itt a gondos odafigyeléssel kidolgozott cliffhangerek-re, amik mellett szinte lehetetlen elmenni. Magába szippant, nem enged, és amikor már úgy gondolod, neked semmi sem okozhat meglepetést, vesz a történet egy 180 fokos fordulatot, te pedig vakargathatod az állad, amíg ismét le nem nyugszanak a kedélyek.

A sztoriról röviden: japán tudósoknak szintetikus vért sikerült előállítaniuk, ami végre meghozta a lehetőséget a vámpíroknak, hogy több évezred múltán megmutassák magukat a nyilvánosságnak. Külön szakszervezetük van, embereik a kormányban és feltett szándékuk, hogy kivívják a teljes egyenjogúságot.  A történet, egy Louisiana-i kisvárosban játszódik, Bon Temps-ban, ami önmagában megalapozza a déli, forró és fülledt atmoszféráját a sorozatnak. Főhősünk, Sookie Stackhouse (Anna Paquin), különleges képesség birtokában van, azonban ő sem tudja miért, hiszen ezen kívül nincs benne semmi különönleges. Egy kocsmában pincérnő, van egy idióta öccse, egy nap viszont fenekestül felfordul az élete azzal, hogy beleszeret egy vámpírba. Bill Compton (Stephen Moyer), aki egy 140 éves individualista vámpír, hasonló vonzalmat érez a lány iránt, ám az ilyesfajta kapcsolatok mindig is problémákat szültek.

A dolog persze nem ilyen egyszerű, rengeteg fogaskerék zakatol a háttérben és a történet nem is túl lassú, de nem is túl gyors folydogálásával, egyre kidolgozottabb univerzumban találjuk magunkat. A vámpírok mellett feltűnnek alakváltók, vérfarkasok, maenadok és kezd kibontakozni a vámpír konklávé is, lassan teljes képet kaphatunk, sajátos hierarchiájukról.

Az egyedi karakterek, a feszes történetvezetés, az itt-ott elejtett információmorzsákkal való játszadozás, mind-mind a sorozat nagyszerűsége mellett szólnak. A vér és az erotika naturalista megjelenítése, nem pusztán szenzációhajhász, de abban is biztos vagyok, hogy jelentős része van, a siker övezte sorozatban. Tipikusan olyan szórakozás ez, amit az HBO pofiljára találtak ki, mesterien ötvözve a nézők idegein való táncolást az egyéni karakterek drámájával. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok róni a sorozattal szemben, a kezdetben idegesítő akcentus, amellyel gondolom próbálták autentikusabbá tenni a sorozatot, de ehhez is hamar hozzá lehet szokni, a végén már fel sem tűnt. Amit még ki szerettem volna emelni az a főcím. Ennél profibb összevágással, ami ennyire visszaadta volna az adott sorozat hangulatát, nem nagyon lehet találkozni. 

Nyári sorozat lévén, az év közbeni promózás, nagyon fontos, de a True Blood készítői még ezt is a tökélyre voltak képesek fejleszteni. A 3. évad premierjét megelőzően, poszterek, kisfilmek és trailerek garmadája látott napvilágot, remekül kihasználva ezzel, a napjainkban oly megszokott, hype effektust. A mostani évad, a múlt héten startolt, szerettem volna egy összegzővel kezdeni és becserkészni eme sorozatot a geekblog sűrűjébe, hamarosan pedig jelentkezem a harmadik évad első részének kritikájával.

 

2009. november 15.

Engedj be!

Mi állhat 48 díj, a reprezentatív szakmabeliek és a közönség ösztönösen szinkronizált bólogatása, elismerő csettintései mögött? Hogy adhat a tematikai hiánygazdaság közepette egy túltermelt toposz, egy mozgóképes megkerülhetetlenség – valami újat? Talán a komponenseknek köszönhetően? Mert van itt vámpirizmus és tini-szerelem, óraközi stikliterrorizmus és idétlen akcentusú külföldi tanár, generation gap és coming out, továbbá kutyák és macskák. Egy gyorskezű kliprendező játékfilmes debütálásakor ez a recept mihez vezetne egy óceánnal balrább… hát, ebbe az is csak bemelegítés után gondoljon bele, akinek acélsodronyból vannak az idegei. Az eleddig televízióban ténykedő Thomas Alfredson (egy pindurit nyugtalan Tarkovszkij vehemenciájával vágott) filmje hólepte brutalitással és szemérmes perverziókkal invitál valahova a misztikus horror és a melodráma közötti farkasordító senkiföldjére – úgy, hogy a rendezőnek a műfajiság legfeljebb annyira áll kézre, mint Bollywoodnak a gorno. Legfeljebb. 

Sokan még több módon kategorizálták és kategorizálják, értelmezték és értelmezik a horrort, de ami soha egy, akárcsak éppen hogy makroléptékű áttekintés során sem hiányozhat, az a vámpír. Vissza lehet ásni a hellén mítoszgyökerekig, ijesztően pontos álló-és mozgókép-történeti, médium-elméleti megfeleltetésekre rámutatni (nem reklámozzuk a kvázi-konkurenciát se, de a Nosferatu árnyéka című ujjgyakorlatban pont így tett Kötő Katinka), illetve, á’lá Ernest Jones, a projekció és az elnyomás dinamikáját pszichoanalitikus lelkesedéssel kutatva még ijesztőbb következtetésekig vonszolni az érdeklődőket – miszerint a vámpír a hullabaszás és az inceszt hajlamok legitim (értsd: popkulturális) kielégülésének ágyaz meg... (No-no. This is my serious face.)

És mivel a mozi bő százada alatt mintegy félezer darab foglalkoztatott vérszívókat, az értés illúziója helyett pusztán zsigeribb élményekre szomjas fogyasztó is a bőség zavarával küzd. Bizony, hogy: alkonyattól pirkadatig lehetne sorolni. A Universal magyar koprodukcióban előadott kezdő angol kiejtési kurzusaitól (Dracula, 1931) Willem Dafoe önreflektív ezredvégi playbackjéig (A vámpír árnyéka, 2000), Larraz leszbiánus szoftpornójától (Vámpírok, 1974) a szingli Wesley Snipes mortal-kombat emlékfitneszéig (Pengék), Anne Rice rizsporos parókás interjújának adaptációjától (Interjú a vámpírral, 1994) Stephanie Meyer posztfeminista naplójának tinitrendi fröccsöntéséig (Alkonyat, 2009).

Hogy a tematikailag leginkább az utóbbi kettővel rokonítható Engedj be! hogy kerüli el a mélabús filozofálgatást, a tocsogós szenvelgést, netán a mitikus kellékek unalmas esztétizálását? Hát például úgy, hogy az egy évnyi castolást követően tényleg tizenkét évesek játsszák a (pillanatnyilag és évszázadokig) tizenkét éveseket. Félénken harapdált svéd tőmondatokban kommunikálnak Stockholm külvárosának fagyos panelnihiljében, széthulló családok árnyékában, a pubertáskori marginalitás egyre szorosabb élményei és az aluljáróban vagy épp a közeli nyíresben történt, fatális vérveszteségek másnapi médiadiétája közepette. Minden csak látszólag él, mintha unottan várna, örökké. Az iskolaudvaron száraz szélben perceg a porhó, arrább flakon friss vértől nehézkes, settenkedő léptek morzsolják; a skandináv tél zordan ásítja a szocreál magányt. Itt Isten, a boldogság keresése nemcsak azért dőreség, mert minden teremtmény egyedül hal meg.

Távol az amerikai szuburbán pezsgéstől, távol a dandy dekadenciától; ha valahol szar vámpírnak, halhatatlannak lenni, akkor az ez az a hely.

Alfredson bámulatosan sivár kulisszái között mintha az orosz realizmus elevenedne meg, mintha Gogol köpenyegéből jönnének elő ezek a szánalmasan magukra maradt alakok, s elveszettségüket a tőszomszédságukban megidézett fantasztikum abszurd reflexióként nagyítja fel. A szerényen egzisztencialista Engedj be! gyönyörűen átkötött fahrtjai részleteznek is egyben, elsődleges funkciójuk mégis folytonossá, véglegessé tenni az undor és közöny nyomában vonuló magány, a néhol langyosra hevített, de egyetemleges idegenség alaphangulatát. (Sartre, Camus, valaki?)

A "fiatalkorú" vámpír, Eli helyzetét nem a blackebergi gyilkossági csoport naprakészsége vagy rafináltsága rontja, olyan – intézményes formában – nincs is. A dramaturgiát ugyan ebbéli konfliktusok igazgatják, a feszültség azonban - a vámpír alakját sokszor ölében ringató - queer-fogalomkör moderált háborgatásának köszönhető. Elit a mássága, eltérő szükségletei, kiszolgáltatottsága üldözi. Élete kínzóan mindennapi menekülés, amit csak kizárólagos kapcsolatok maszkja mögül képes túlélni. (A halandók közül van, aki ezt egy macskamenhely permanens dorombolása között próbálja meg, miközben a szociálisan fejlettebbek úgy fogadják a láthatáson egyetlen gyermeküket, hogy „Korán jöttél.”)

A goregazdag forrásművet jegyző John Ajvide Lindquist és Alfredson közösen írták a forgatókönyvet. Nem csak a zaftos megjelenítési lehetőségektől határolták el a filmet (a regény zombijaiból nincs, még egy fél darab se), de a szereplők viszonyát differenciáló, múltba révedő, nem kevésbé explicit vadhajtásokat is elhagyták. A Blackebergbe az idős Hakannal érkező Eli és a szomszéd kiskorú, a kollegiális csínyeket rutinosan szenvedő Oskar románcát látszólag tiszta értékellentétek mentén módosítja a szerzőpáros, ám a sötéthajú, androgün vonású vámpír és az aranyszőke, lányos arcú fiú triviális oppozíciójáról hamar bebizonyosodik: hanyagul kitáblázott, gyenge megvilágítású zsákutca – amiben az alkotók az elegáns sejtetés mellett csak nagy ritkán élnek az éppen-megmutatás gesztusával. Lehet ezt fájlalni, de mivel az egész film a beteljesülhetetlenségről, illetve annak hol melankolikus, hol önmardosó tudomásul vételéről is szól, legalább találva érezhetik magukat a szadisztikus rituálék, a pedofília vagy a homoszexualitás - egyúttal a queer installációk - kontrasztos részletezését áhító nézők.

Teljesen nem kell megrémülni, a maguk természetességével feltűnnek a klasszikus kellékek is: pátosz és színpadiasság nélkül reprezentáltatik a nyolcvanas évek svéd minimalizmusában vegetáló vámpírság. Noha a portyák gyorsak, szangvinikusak és kellőképpen állatiasak (erotikának, kellemnek nyoma sincs), az unalomig ismert élettani és gasztroenterológai sajátságok mindössze mélyítik a film hangulati tónusát. Eli koporsója átázott, sárgult rongyokkal fedett, vízköves kád. Esténként csendesen, szégyenkezve közeledik Oskarhoz, errefelé senki nem hallja meg azt az affektáns hisztit, amivel Neil Jordan Claudiája duzzogta világgá tragédiáját. Vagy csak már évszázadokkal van túl a hisztin.

Ha minden veszni látszik (a mitológia részét képező, címadó motívum szimptomatikus kifejtésekor), tehetetlen dühét vért könnyezve adja nyomasztóan intim világának tudtára. A film legszebb jelenete.

Lina Leandersson (Eli) és Kare Hedebrant (Oskar) alakítása megindító és manírtalan, a CGI decens, míg a hangnemet Alfredson tévés pályafutása alatt megszerzett érzékkel színezi derűsre imitt, meg amott, az Engedj be! legfőbb erénye azonban a magába csavarodó, kerek, látszólagos elhajlásai, felvezetett perspektívái ellenére szimmetrikus narratíva, ami tökéletesen zárt és hervasztóan kilátástalan. Mintha minden szerelem két idegen faj szerelme lenne egymás iránt. Az elvált szülőké, az együtt élőké, a magányos állatbarátoké, valamint – de nem utolsósorban – az egymáshoz őszintén közeledő Elié és Oskaré. És ha nem figyelsz eléggé a részletekre, a katartikus finálé után még azt is találhatod hinni, hogy nem az utóbbi a legelcseszettebb szerelem, amit valaha filmen láttál.

A KIADVÁNY

A DVD dupla (azaz megfordítható) borítóval, és gyönyörű, a film hangulatát tökéletesen megidéző menüvel jelent meg. Technikailag nem találunk benne kivetnivalót: a kép éles és tiszta, az eredeti svéd DTS vagy 5.1 mellett pedig választhatunk 5.1-es magyar szinkront is – mindegyik szépen szól, bár ez nyilván nem az a film, amivel demonstráljuk hangrendszerünk ütőképességét a vendégeink előtt.

AZ EXTRÁK

A bónusz anyagok a mennyiséget tekintve talán szegényesek, de legalább minőségükben nem lehet rájuk panaszunk. Az audiókommentárban a rendező, Tomas Alfredson, illetve a könyv és a film írója, John Ajvide Lindqvist osztják meg velünk gondolataikat. Természetesen szó esik az eredeti regényről is, de többnyire a forgatás részleteibe nyerünk betekintést, történet- és karakteranalízissel kiegészítve – mindenképpen érdekes és informatív. A werkfilm csak 8 perces, de szerencsére bőven több az ilyen hosszúságú átlagos, promóciós bolhafingoknál, amikben a stábtagok körbenyalják egymás seggét. Lényegében ez egy filmjelenetekkel fűszerezett interjú a rendezővel, aki többek közt beszél a ’80-as évekbeli és a mostani Svédország közti különbségekről, a gyerekszínészekkel való munkáról, és arról, hogy a befejezés vajon boldog vagy tragikus (ezen bizony el lehet mélázni) – de beleshetünk az uszodai finálé forgatására is. Van még négy kivágott jelenet (az utolsót leszámítva egyik sem igazán érdekes), meg egy rakás kép, poszter és előzetes.

Kiadó: Corner Film
Kép: 2,35:1 (16:9)
Hang: svéd (DTS), svéd (5.1), magyar (5.1)
Felirat: magyar, angol

Lat den rätte komma in. Svéd. 2008. Rendezte: Tomas Alfredson. Írta: John Ajvide Lindqvist. Fényképezte: Hoyte Van Hoytema. Zene: Johan Söderqvist. Szereplők: Kare Hedebrant, Lina Leandersson, Per Ragnar, Henrik Dahl, Karin Bergquist


 

2009. november 4.

Alkonytájt

A ’80-as évek vizuális és zenei esszenciája egy road-movie-szerű romantikus horrorwesternben – Kathryn Bigelow filmjében amorális, gyilkos vámpírcsalád ámokfut vér után a vadregényes nyugaton, amíg bele nem törik a foguk a szerelem és a család szentségébe.


Az 1987-es Alkonytájt skizofrén alkotás: egyrészt üvölt róla, hogy egy nő írta, hiszen az egész sztori egy gyengéd szerelmi szálra van felfűzve, másrészt viszont fényévekre van mindenféle nőies finomságtól és kellemtől. És nem csak a vér és az akkoriban igen merésznek számított erőszak miatt: Bigelow (írótársával, Eric Reddel, aki egy évvel korábban egy másik kultklasszikusért, Az országút fantomjáért is felelős volt) az egyik első volt azok közt, akik újraértelmezték a vámpírmítoszt, és sutba vágták toposzait, de a fokhagyma, a feszület és a hasonló kellékek hiányánál sokkal fontosabb maguknak a vérszívóknak az ábrázolása. Ahogy anno Dashiell Hammet lerángatta a krimit az elegáns úri körökből az utca mocskára, úgy váltja le az Alkonytájt a romantikus vonásokkal színezett, arisztokratikus vámpírgrófokat amorális, koszos, fegyverforgató tömeggyilkosokra.

Az apjával és húgával egy poros kisvárosban élő Caleb összeakad egy csinos lánnyal, Mae-vel, aki az első adandó alkalommal nyakába mélyeszti fogait. Caleb fájdalmas átalakuláson megy keresztül, aminek eredményeképpen befogadják őt Mae vámpírtársai – csakhogy az „apa”, Jesse Hooker „családja” gyilkosságokat vár el tőle beavatás gyanánt, így a nappali utazások és az éjszakai öldöklések közepette Calebnek választania kell igazi és fogadott famíliája között.

Bigelow vámpírjainak szeme nem világít vörösen, és nincsenek hosszú szemfogaik, mégis félelmetesebbek filmes fajtársaik többségénél, ez pedig nagyrészt a zsánerben egyedülálló eredetüknek köszönhető: a rendező eleinte egy westernt akart forgatni, de mivel a ’80-as években ez a műfaj halottabb volt, mint most a diszkó, inkább az akkoriban divatosabb horrorba csomagolta az ambícióját. Jesse Hooker így egy nagyon is valószerű, amorális gyilkosokból álló bandát vezet, amelynek tagjai mellesleg természetfeletti erővel (és halhatatlansággal) vannak felvértezve. Soha véget nem érő, mészárlásokkal jelölt (ó, az a bárjelenet…) utazásaik során kívülállókként jelennek meg, akik a western hagyományainak megfelelően fenyegetik a békés, tisztességes népeket. Ez a koncepció minden eleganciájuktól és romantikájuktól azonnal megfosztja az öröklétre kárhoztatott, a vér után drogfüggőként sóvárgó vámpírokat, legyen szó akár a minden rezdülésében rémisztő Jesse-ről (Lance Henricksen félkézzel ellopja az egész show-t), akár a pszichopata Severenről (Bill Paxton a film másik fénypontja), akár a gyermektestbe zárt démonról, Homerről, akár a csapat anyjaként funkcionáló Diamondbackről. (Sajnos, ami a színészeket illeti, pont a főszereplőt alakító Adrian Pasdar a leggyengébb láncszem – de annyi baj legyen.)
 

Az Aliens fél stábja által életre keltett vérszívók mind markáns, jól elkülöníthető szerepet töltenek be Jesse „családjában”, ami ráadásul minden vérontással együtt működőképesebbnek (és nem utolsósorban, teljesebbnek) tűnik, mint Calebé. A fiú, az apa és a kishúg közt ugyan nincsenek látható konfliktusok, de a felszín alatt érezhető egyfajta nehezen meghatározható, de nyilván az anya hiányából adódó nyugtalanság, ami abban is megnyilvánul, hogy hősünk a városban issza el éjszakáit. És amikor bajba kerülvén hiába telefonál haza, mert senki nem válaszol, az már elég is hozzá, hogy elkötelezze magát új szülei és testvérei mellett. A tipikus amerikai mondanivaló sajátos továbbértelmezése ez a pillanat: az ember kétségbeesetten vágyik egy család után, amelynek tagjai, ha gondoskodnak egymásról, mindegy, mekkora vérözönben gázolnak. Vagy később, hogy mennyire csonkák. Ugyanis, amikor Caleb számára világossá válik, hogy segélykérő hívására azért nem érkezett válasz, mert apja elindult otthonról, hogy megkeresse őt, ismét fordul a kocka. És bár a vér szavának folyton érezhető befolyása mellett a szerelemi szál már csaknem elhalványul, ha akarjuk, Mae szerepe is értelmezhető egyfajta tudatalatti pótanyaként Caleb számára, és ezzel teljes lesz a kép.

A családdal kapcsolatos mondanivaló, amellett, hogy a rendező sokkal visszafogottabban és elegánsabban tálalja, mint szinte bármilyen más amerikai mű alkotója, nagy segítségére van a filmnek abban, hogy még annál is magasabbra másszon a műfaji ranglétrán, amit a vámpírmitológia jól átgondolt újraértelmezése engedélyez neki. És ami tényleg közel hibátlanná teszi Bigelow majdnem-klasszikusát, az Adam Greenberg (Terminator) mindehhez tökéletesen passzoló, hideg színekkel teli sötét képi világa, a Tangarine Dream talán leghatásosabb, szinte hipnotikus erejű zenéje (mindkettő igazi ’80-as évek-esszencia, jó értelemben véve), és a csaknem megszemélyesítve ábrázolt Nap, amit az alkotók valamiféle gonosz és veszélyes, perzselő szörnyként lebegtetnek a szereplők feje fölött. Bár 1987-ben bemutatásra került egy másik (drágább és sikeresebb) vámpírfilm, a Joel Schumacher-féle Az elveszett fiúk is, az idő próbáját az Alkonytájt állta ki jobban. Bigelow mozija kegyetlen, véres, hangulatos, és minden brutalitása ellenére igazi, emberi szív dobog benne.

A KIADVÁNY

Túl azon, hogy a borító és a menü is gusztustalanul nyálas (inkább passzol az Alkonyathoz, aminek a címét pedig nagyon-nagyon nem akartam leírni ebben a cikkben), nem lehet panaszunk a DVD-re. A kép szép, tiszta, éles, ami pedig a hangot illeti, az 5.1-es és DTS angol sávot mellett választhatunk (surround) magyar szinkront is – persze jobb, ha nem tesszük, mert sem hangzásában, sem színészi teljesítményében nem mérhető az eredetihez.

AZ EXTRÁK

A Corner Film szerencsére nem spórolta le a külföldi kiadás extráit: igaz, a képgaléria és az előzetesek mellett csak egy audiókommentár, egy kivágott jelenet, és egy 45 perces werkfilm van, ami nem tűnik soknak – viszont kifejezetten tartalmas és informatív mindegyik. A kommentárban Bigelow mesél az írásról, a rendezésről, a sztoriról és a karakterek motivációiról (kár, hogy nem csatlakozott hozzá egy-két színész), a werkfilmben pedig a producertől az operatőrig megszólal mindenki, aki számít, teljessé téve az Alkonytájt születéséről kialakított képet. A törölt jelenet csak Bigelow kommentárjával választható, és azt hívatott bemutatni, hogyan látja Caleb a világot vámpírként – a rendező csak azt felejti el közölni, hogy végül miért vágták ki (egyébként mindegy is, a lényeg, hogy kivágták: semmi szükség rá). Az audiókommentáron nincs magyar felirat, a többi extrán van.

ÖSSZEGZÉS

A  film a ’80-as évek egyik legjobb horrorja, ehhez nincs mit hozzátenni – a kiadvány pedig több mint tisztességes, és még csak nem is kerül sokba. Ehhez sincs mit hozzátenni.

Kiadó: Corner Film
Kép: 1,85:1 (16:9)
Hang: angol DTS, angol DD 5.1, magyar surround
Felirat: magyar

Near Dark. Amerikai. 1987. Rendezte: Kathryn Bigelow. Írta: Kathryn Bigelow, Eric Red. Fényképezte: Adam Greenberg. Zene: Tangerine Dream. Szereplők: Adrian Pasdar, Jenny Wright, Lance Henriksen, Bill Paxton, Joshua John Miller, Jenette Goldstein, Tim Thomerson

2009. augusztus 28.

GeexKomix 11.

Micsoda hét! Chavez és Santito comicőrült kollégákkal még a szokásosnál is geekesebb képregényeket mutatunk nektek, és ha a cikket olvasva nem csorog a nyálatok, miközben önkívületi állapotban remegtek a széketeken, bizony veletek van a baj! Egymást tépő vámpírok és farkasemberek? A valóság és a fikció határmezsgyéjén bolyongó Mary Shelly és Edgar Allan Poe? Zombis western? Itt mindet megtaláljátok, némi jófajta Bosszú Angyalaival, egy vérben tocsogó Megtorlóval, meg egy becsületvisszaszerző misszión lévő szamurájkard-készítővel. Na, olvasásra fel, és csorogjon az a nyál…

FRANKENSTEIN’S WOMB


Történet: Warren Ellis
Rajz: Marek Oleksicki
Kiadó: Avatar Press

A prekoncepció bizony hajlamos megviccelni az embert. Mert tudván, hogy Warren Ellistől nem áll távol a horror és a brutalitás, az Avatar Press meg pont ezeknek a melegágya és az írók kedvence (lévén, hogy senkinek nem kötik meg a kezét, mint a nagy kiadók), vajon ki mire gondolhat, amikor az említett úriembernek egy Frankenstein’s Womb nevű képregénye jelenik meg a piacon, pont az említett cég gondozásában? Persze, hogy szörnyekre, vérre és belekre, és talán a klasszikus történet egy jellegzetesen ellises, esetleg sajátosan futurisztikus, steampunkos átdolgozására. Na, ez a 44 oldalas graphic novella sehogy sem akar megfelelni ennek a prekoncepciónak. Olyannyira nem, hogy az emberben az olvasása közben fel-felébred a gyanú, hogy ezt valójában Alan Moore írta, csak az idióta szerkesztők rossz borítótervvel és névvel adták le a nyomdának.  A Frankenstein’s Womb ugyanis egy megkapó (bár mint látni fogjuk, problematikus) metafora köré épülő filozofikus-horrorisztikus diskurzus jövőről, végzetről, és a Frankenstein regény megszületésének (fiktív) körülményeiről. Mary Wollstonecraft Godwin (hamarosan Mary Shelly), vőlegénye, Percy Shelly és mostohatestvére, Claire Clairmont, 1816 tavaszán egy hintón tartanak Genevába, hogy ott találkozzanak Lord Byronnal (ez az út, mint ahogy azt a Frankenstein rajongói tudják, valóban megesett). Útközben megállnak a Frankenstein kastélynál, ami az alkimista és filozófus Johann Conrad Dippel otthona volt (sokan hiszik, hogy ez szintén megtörtént, és ez ihlette Shellyt a Frankenstein megírására, bár ezt nem támasztják alá semmilyen bizonyítékok). A nő imádja a régi kastélyokat, ezért egyedül bebarangolja annak termeit, miközben útitársai kint várnak rá – és bent összetalálkozik Dippel holtakból összetákolt teremtményével, aki megmutatja neki a saját és az emberiség jövőjét, és feltárja előtte, hogy milyen szerepe lesz a világ alakulásában.

Ellis megközelítése felettébb érdekes: nem magyarázza meg, hogyan képes a kreatúra látni a jövőt, még kevésbé azt, hogyan képes ténylegesen megmutatni Shellynek, sem pedig azt, honnan tud ilyen sokat a nőről – ugyanakkor a leghalványabban sem utal arra semmi, hogy mindez csak Shelly fejében létezik, és az egészet csak valamiféle lázálomként vagy hallucinációként kell értelmeznünk. Vagyis, Ellist nem érdeklik a miértek, csak a párhuzamok és a metaforák, amikkel pár tucat oldalon keresztül (talán kicsit öncélúan) kedvére eljátszadozhat. Izgalmas pl. az a gondolata, hogy mivel Shelly anyja pár nappal a lány világra hozása után meghalt, mind a nő, mind a kreatúra „megölték” teremtőjüket, és mindkettőjüknek holtak adtak életet. Shelly múltjának és jövőjének részletei egyébként autentikusak, az író láthatóan beleásta magát az író életébe, és úgy mossa össze a valóságot a fikcióval, ahogy azt Alan Moore teszi a LoEG képregényekben. És ha már Moore, van a Frankenstein’s Wombnak még egy aspektusa, ami rímel a torzonborz öreg egyik művére (bár ez már inkább a plágium határán egyensúlyoz). Emlékszünk a From Hell azon mondatára a hasfelmetszőtől, hogy „Én adtam életet a XX. századnak”? Ellis ugyanezt a gondolatot használja, nála Shelly munkássága szüli a jövőt – csakhogy míg Moore-nál ez a gondolat megalapozott, rémisztő és gonosz volt, addig Ellisnél inkább csak erőltetettnek hat. A „hullák és villámlás”, illetve az elektromosság motívumának ismételgetése elég gyenge érv, más pedig nincs az író tarsolyában, ami kellőképpen alátámasztaná ezt az amúgy igen ambiciózus metaforát. És minthogy az egész képregény erre épül, Ellis műve a jó ötletek (és a rá maximálisan jellemző, remek, nyers dialógusok) ellenére súlytalanná válik. Marek Oleksicki viszont gyönyörű munkát végzett. Fekete-fehér (szürkeárnyalatok nélküli) képei gyönyörűen kidolgozottak, sötétek és realisztikusak, az olvasó lélegzete rögtön a második-harmadik oldal erdős úton vágtató hintójának látványától eláll. A 44 oldalon, köszönhetően a sztori időben, térben és képzeletben csapongó természetének, alkalma van tájképek, romantikus, gótikus, horrorisztikus panelek megrajzolására, és mindegyiken öröm elidőzni. A végeredmény: tetszetős külső, de sajnos kicsit üres belső.

- Olórin


POE #1

Történet: J. Barton Mitchell
Rajz: Dean Kotz
Kiadó: Boom! Studios

Senkinek nem eshet nehezére arra következtetni a cím alapján, hogy ez a képregény Edgar Allan Poe-ról szól. Viszont aki valamiféle életrajzi történetre számít, az súlyosan téved: J. Barton Mitchell és Dean Kotz minisorozatának középpontjában ugyan valóban a legendás író áll, azonban a sztori, sőt, maga a környezet és a világ, amiben játszódik, teljesen fiktív. A Poe lényegében egyfajta tisztelgésként értelmezhető a sorozat névadójának krimi irodalomra gyakorolt hatása előtt: hősünk maga mondja az egyik jelenetben, amiben egy holttest megvizsgálásával segít a rendőrségnek, hogy azokat a módszereket használja, amiket a klasszikus Morgue utcai kettős gyilkosságok (a világ első detektívtörténeteként számon tartott, forradalmi hatású novella) írásakor ötölt ki. És főszereplővé tenni Poe-t egy olyan műfajú történetben, aminek alapjait ő maga fektette le (ugye még Sherlock Holmesnak is az említett novella nyomozója, Dupin az előképe), valóban szép ötlet. De ez csak ennyi, egy ötlet, és önmagában attól, hogy Mithcell ily módon tiszteleg a szerző előtt, a képregény még nem lesz jó – szerencsére azonban bőven vannak egyéb erényei is. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol Edgar Allan Poe nyomorultul vegetál feleségének halála után, próbálva újra rátalálni írói vénájára, és rettegve egy kisfiúnak a szobájában újra és újra megjelenő szellemétől. Viselkedése miatt azonban kizárják az intézetből, így testvére, a rendőrnyomozó William veszi gondjaiba. Ám amikor hazafelé tartanak, Williamat szólítja a kötelesség: egy rejtélyes gyilkosság helyszínére érkeznek, ahol Edgar figyelemreméltó detektív készségekről tesz tanúbizonyságot, és ezzel a lendülettel be is száll a nyomozásba. Az ügynek persze komoly természetfeletti aspektusai vannak…

A Poe elsősorban a sejtelmes, sötét, nyugtalanító hangulatának köszönhetően működik. Mitchell egy zaklatott, kísértett, őrület határán vergődő embernek ábrázolja a főhőst, aki csak akkor kap erőre, és szakad ki vegetáló állapotából, amikor detektívmunkával köti le magát – vagyis a nyomozás egyfajta szükségszerűség számára, hogy megőrizze épelméjűségét. Ez persze nem könnyű, mert a látomások így sem szűnnek meg, és baljós ómenként egy holló is folyton fel-felbukkan a környezetében. A legnagyobb kérdés az, hogy Mitchell vajon csak játszik a karakter elmeállapotával, és ez „csak” egy hatásos, hangulatfokozó eleme lesz a képregénynek, vagy ténylegesen szerves részévé válik a cselekménynek is. Bármelyik valósuljon is meg (persze az utóbbi variáció érdekesebb lenne), a Poe egyelőre minden szempontból szórakoztató, jól átgondolt, és roppant ügyesen megírt sorozatnak tűnik. Mitchell minden téren kitesz magáért. Remek az a jelenet, amiben Edgar a rendőrség elképedésére hasznos következtetéseket von le a holttest birtokában talált tárgyakból, és nagyszerű a két testvér közti dinamika is: az elején William a domináns, de öccse aztán saját területén veszi át a „vezetést”. Ami pedig a cliffhangert illeti, az szép kicsúcsosodása a detektívtörténet hátterében végig meghúzódó természetfeletti motívumnak. A rajzokat az újonc Dean Kotz követte el, és meglepően ügyes munkát végzett: pontosan azt az atmoszférikus, homályos, borongós képi világot kapjuk, amit egy ilyen képregénytől elvárunk. Az egyetlen problémát az jelenti, hogy egyáltalán nincsenek totálképek (holott, különösen egy több évszázaddal ezelőtt játszódó sztori esetében, azok sokat segítenek a hangulatteremtésben), a látószög alig-alig mozdul el a közelképektől – és az ilyesmi hajlamos a képi dinamika rovására menni. Mindenesetre, aki szereti a gótikus, Poe stílusához közel álló, természetfeletti elemekkel dúsított detektívtörténetet, annak ez a képregény kihagyhatatlan olvasmánynak tűnik.

- Olórin


PUNISHER: FRANK CASTLE #73

Történet: Victor Gischler
Rajz: Goran Parlov
Kiadó: Marvel Comics

Idomtalanra rajzolt Megtorlónk a 4 részesre tervezett Welcome to the bayou sztori első részében (GeexKomix #7) az amerikai délvidéken járva gyanút fogott, hogy valami nincs rendben a helyi fogatlan lakosság körül. A folytatásban kiderült, hogy nem is ok nélkül, mert hogy a suttyó őslakosok nem csak kukoricát meg „holfdfényt” (sufniban főtt pálesz, ezzel foglalkozott Jesse bátyó is a Hazárd Megye Lordjaiban) fogyasztanak előszeretettel, de emberhúst is. Nem elég, hogy maga az alapszitu is erősen elcsépelt, de a 72. számban olyan sok minden történt, hogy igazából nem is történt semmi. Frank megpróbálta kiszabadítani a vacsorának szánt tinédzsereket, de közben meglepték a tahók, majd a képregény nagy részében nem láthattunk mást, mint hogy emberünk legyakta őket, míg bele nem futott egy orbitális nagy ökölbe, melynek másik végén egy orbitális nagy hillbilly volt. Kevés szöveg, sok bunyó és még több kivert fog. Éreztem, hogy a sztori háromnegyedénél sem fog túl sok meglepetés érni, és ez nagyrészt igazolódott is. Ahogy az várható volt, Castle maga is fogságba esik, később a csomagtartójában lévő leszállításra váró „csomag” segítségével kiszabadul, majd kamatostul visszaadja a kapott sallert, aztán pedig iszkiri onnét, de a túlélés még mindig nem garantált, mert hogy a mocsárban valami vagy valaki még várja őket. Továbbra is csak egy kiszámítható, ötlettelen, filmes klisékből összetákolt, macsóságra kihegyezett kamu sztori, amit pillanatok alatt ki lehet végezni és elégedetlenül a sarokba vágni (a monitort, számítógépet azért inkább ne!). Még a panelelrendezés is totál fantáziátlan, de a rajzzal kapcsolatban továbbra is csak Frank háromszög alakú felsőteste és zsugorított feje zavart igazán. És még valami. A hiteleség kedvéért legalább a helyi tájszólást megpróbálhatták volna a szövegbe átültetni, de ilyesminek nyoma sincs, így aztán töketlen az egész. Izmok, szőrős felsőtestek, kantáros nadrágok, meg krokodilok és egy súlytalan történet. A befejezést illetően már nincsenek illúzióim, de legalább megtudjuk majd, hogy mi is van ott a láp mélyén, ami embereinket várja. Remélem nem egy még a korábbinál is nagyobb Izom Tibor.

- Chavez


ROTTEN #1

Történet: Mark Rahner, and Robert Horton
Rajz: Dan Doughtery
Kiadó: Moonstone Books

Undeadwood. Hehe! A találó és vicces titulus nem az én érdemem, hanem Mark Waid amerikai képregényíróé, aki a Moonstone kiadó új zombi-western sorozatának, a Rottennek a méltatásában használta. Zombis képregényből több is van, mint kellene, de szerencsére az agyonhasznált téma azért néha tud még kellemes meglepetéseket is okozni, gondoljunk csak a Geekz képregényes különítményének kollektív kedvencére*, a The Walking Dead-re. A western környezetbe ültetett zombik már nem annyira számítanak megfáradt koncepciónak, így ebben a fülledt zombi-képregény invázióban tényleg üdítőleg hatott a Rotten első, 52 oldalas száma. A vadnyugat ugye tele van fegyverekkel, elhagyott településekkel és a halálozási arány is kimagasló, tehát ideális hely a bezombulásra. A sztori úgy indul, ahogy egy westernnek illik: magányos lovas érkezik az istenháta mögötti településre, ahol aztán a kihalt utcán egyszercsak kilövik alóla a lovat. A cowboy hamarosan megtudja, hogy mire ez a szívélyesnek nem éppen mondható fogadtatás. A várost ugyanis élőhalottak látogatják gyakran, akik a közeli bányák mélyéről érkeznek. A C.O. Jones nevű főszereplő a helyiektől megtudja, hogy gyanújuk szerint a bányákat és általa a várost is a zsebében tudó gazdag ember állhat a zombikór hátterében. Mivel a magányos lovas valójában nem más, mint William Wade, az Államok elnökének saját titkosügynöke, megpróbál a dolgok után járni.

Ígéretes sorozatnak tűnik ez a Rotten. A sztori ügyesen van megírva, kellemes a tempója, fordulatokban gazdag, és annak ellenére, hogy elsősorban nem a zombikra van kihegyezve az egész, vérben, gore-ban és akcióban sem szenved hiányt. Úgy tapasztaltam, hogy amennyire csak lehetséges, próbálja kerülni a kliséket, nem akar agyatlan zombi hentelésbe átmenni, de a western örökségeiből is igyekszik minél többet felvenni, szóval a balansz szinte tökéletes. (A végén ott van az elmaradhatatlan naplementébe való lovagolás is.) Az első szám a dupla terjedelemnek köszönhetően jobban kibontja a sztorit, így már bőven kínál izgalmakat, sőt, tulajdonképpen egy félig kerek történetet kapunk, így aztán nem fogjuk azt érezni, hogy éppen csak egy gyors felvezetést olvastunk. A rajzok teljesen átlagosak, a célnak viszont bőven megfelelnek, az arcok kicsit egyszerűek, de a zombik már igencsak szépre és változatosra sikeredtek. Jó kezdet, van hangulata és látni a potenciált a sztoriban is. Ilyesmi lett volna az Élőhalottak éjszakája, ha Romero westernnek csinálja, vagy a Deadwood zombikkal.

*A négyes alliterációt remélem értékelitek!

- Chavez

SWORDSMITH: ASSASSIN #1

Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson
Rajz: Ayhan Hayrula
Kiadó: Boom Studios!

Nem mondhatjuk, hogy dúskálunk a szamurájokról szóló amerikai képregényekben, úgyhogy annál nagyobb öröm, amikor egy ilyen történet mégis felbukkan a megjelenések közt – és annál nagyobb bosszúság, amikor kiderül, hogy egy erőltetett, sebtében összetákolt kliséhalmazra futotta csak az alkotóktól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem meglepő, hiszen a nyugati művészek ritkán tudnak úgy nyúlni a keleti kultúrához, hogy a végeredmény ne legyen vagy dögunalmas, vagy röhejesen sztereotip. A Swordsmith: Assassin ráadásul eléri, hogy ne csak egyik, hanem mindkettő legyen. 1870-ben vagyunk, vagyis a szamurájok korszakának hajnalán. Toshiro Ono, kora egyik legnagyszerűbb, legnevesebb kardkészítője, miután körbeutazta a fél világot, egy porosz tábornokot látogat meg a fronton, a franciák elleni háború kellős közepén. A férfi azt kéri a tiszttől, hogy adjon át neki egy értékes, pompás kardot, amit az annak idején a sógunátustól kapott ajándékba. A tábornok persze tiltakozik, de Toshiro hajlandó fizetni: méghozzá azzal, hogy elmeséli történetét, és ezzel együtt az okokat, amik miatt a kardot, melyet régen ő maga kovácsolt, vissza akarja szerezni.

Andrew Cosby és Michael Alan Nelson minden ötlet és eredetiség nélkül mesélnek el egy ordítóan sablonos történetet, amelyben a főhős motivációi megmosolyogtatóan gyermetegek. Toshiro apjától tanulta a kardkészítést, és a vele járó felelősséget, illetve a szükséges „egyensúlyt” is, aminek lényege, hogy ezeket a kardokat csak olyanoknak adhatják el, akik valóban méltók a viseletükre. Ám a férfi persze vérszemet kap, a nagy pénz reményében boldog-boldogtalannak árulja remekműveit, és tisztességesen (tisztességtelenül) meg is gazdagszik rajta. Apja rosszallása csak némi elviselhető lelkiismeret furdalást okoz, amíg egy nap egy egyszerű tolvaj betör a házukba, és lemészárolja feleségét és gyermekét – na, kitaláljátok, kinek a kardjával? A bosszú után fejébe veszi, hogy az összes kardot, amit valaha kovácsolt, a tenger fenekére küldi. Nem szívesen vádolok egy független, szerzői képregényt azzal, hogy mainstream szuperhőscuccokból lopja össze magát, de mondja valaki, hogy ez az egész nem úgy hangzik, mint Pókember (hozzátartozó(k) halála a hős korábbi cselekedetei miatt) és Vasember (a fegyverkészítő elragadóan bájos rácsodálkozása arra, hogy fegyverével – hűazannyát! – ölnek) eredettörténetének keresztezése. És még ha ezen sikerül túllépünk, akkor is csak egy sebtében elhadart flashbacket kapunk, ami ugyan majdnem egy teljes képregényt kitölt, mégsem képes megfelelően érzékeltetni a főhős fájdalmát illetve döntéseinek súlyát és miértjeit. És akkor a logikai bukfencekről (pl. hogy a fenébe képes egy közönséges útszéli tolvaj megvásárolni egy méregdrága kardot? Egyáltalán miért vásárolja, miért nem lopja el? Egyáltalán minek neki egy neves kard az utazók és parasztok kaszabolásához?) még nem is beszéltünk. A dráma tehát nem működik, akciót meg ne nagyon várjunk, mert Tohsiro kardkészítő, nem kardforgató (ahogy a saját főhősüket komplett idiótának beállító írók ezt jól szájba is rágják). Mi marad? Legfeljebb a képi világ, ami néhány pocsékul megrajzolt képkockától eltekintve egészen korrekt: egyszerű, de többnyire hatásos vonások, elnagyolt, de a szürkés-sárgás-vöröses színvilággal mégis tetszetősen kitöltött hátterek, nem kifejezetten kreatív, ám rutinos panelkezelés, ügyes hangulatteremtés. Ja, és mellesleg egyelőre dunsztom sincs, hogy az „Assassin” szó a mi a fenét keres a címben.

- Olórin


ULTIMATE AVENGERS #1

Történet: Mark Millar
Rajz: Carlos Pacheco
Kiadó: Marvel Comics

Az a képregény, aminek első oldalán Nick Fury egy szép nagy képen káromkodik egy ízeset, már nem indul rosszul. Főleg ilyen körülmények közt: „I disappear for ten minutes and the whole place goes to hell”, mondja a szitkozódás után, utalva az Ultimatum eseményeire, és bár sosem éreztem úgy, hogy Mark Millarnak valami fenenagy érzéke van az iróniához, de azt hiszem (vagy legalábbis szeretném hinni), hogy karakterének e szavain keresztül ő is elmondta a véleményét Jeph Loeb papírszemetéről. Millar két és fél év után tér most vissza az Ultimate Univerzumba (utolsó munkája a frenetikus Ultimates 2 volt, 2007-ben), és alaposan össze kell szednie magát, hogy meggyőzze az Ultimatum miatt jogosan fanyalgó és köpködő rajongókat, hogy van még potenciál ebben a világban. Elnézve új sorozatának, az Ultimate Avengersnek az első részét (amire mindenhol Ultimate Comics Avengersként utalnak, de magán a füzeten nem szerepel a „Comics” szó – úgyhogy részemről pokolba vele, úgysincs sok értelme), egyáltalán nem kizárt, hogy sikerrel jár majd. A széria koncepciója egyébként már önmagában is ígéretes: évente két sztori lesz (illetve ennyit terveznek, de jól tudjuk már, hogy ezek a képregények hajlamosak durva csúszásokat produkálni), elvileg mindig más rajzolóval, és egymást történetenként cserélő karakterek egész armadájával. Tehát a változatosság lehetősége adott, és ez viszonylag ritka a szuperhősképregények esetében.

Az első szám Nick Fury és Sólyomszem beszélgetésével kezdődik: előbbi kikerült a fejesek kegyeiből, így a S.H.I.E.L.D.-et már Carol Danvers vezeti helyette, aki azt akarja, hogy egy titkos egységet irányítva találja meg az elmúlt napokban felszívódott Amerika Kapitányt. Egy flashbackből, amiben Sólyomszem és a Kapitány egy Chicago egén vívott csatában szembekerül a Vörös Koponyával, kiderül, hogy a csillagos-sávos hős miért tűnt el a felettesei szeme elől, és miért kezdte hirtelen a maga útját járni. Sztoriból egyelőre nincs sok, és ami van, az sem különösebben érdekes: ez a szám pusztán felvezeti a későbbi eseményeket, és lerántja a leplet egy kényelmetlen titokról, ami azonban meglehetősen szappanoperaszerű fordulatnak hat, és nem is a jó értelemben véve. Ráadásul a Vörös Koponya korántsem tűnik olyan brutálisnak, coolnak és kegyetlennek, amilyennek Millar még korábban beharangozta: tetoválásaival, khaki nadrágjával és fehér izompólójával inkább valami kigyúrt, b-filmes tahónak tűnik, mint igazán félelmetes, komoly gonosznak – úgyhogy nagyon remélem, hogy ezen a képen az író még igazít majd a jövőben. Viszont addig is, a tárgyalt negatívumok ellenére, ez mégis egy erőteljes, hatásos, és mindenekelőtt, pokoli szórakoztató sorozatnyitány. Az akció olyan, amilyet Millartól elvárunk, vagyis gyors, dögös, látványos, ötletes és nagyszabású – annak ellenére, hogy nemhogy nem dől össze benne egy fél város, de még csak fel sem robban benne semmi (mikor írt Millar utoljára egy olyan mainstream szuperhősképregényt, amiben nem robbant fel semmi?). A magam részéről pedig nem bánom, ha az író kicsit visszavesz a megalomániájából – mert ilyenkor még az is előfordul néha, hogy használja az agyát. És hogy teljes legyen a kép, Carlos Pacheco rajzairól szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: simán hozza azt a színvonalat, amit Bryan Hitch az első két Ultiamates miniben, képi dinamikusak, hátterei kidolgozottak, emberalakjai, mimikái realisztikusak, és egyértelműen látszik, hogy van érzéke egy akciójelenet levezényléséhez. Pofás kezdet. Csak így tovább, és akkor van még remény az Ultimate Univerzumnak.

- Olórin

WEREWOLVES ON THE MOON: VERSUS VAMPIRES #3

Történet: Dave Land és a Fillbach testvérek
Rajz: Fillbach testvérek
Kiadó: Dark Horse

Már maga a cím is olyan tökéletes egyszerűségében, mint egy remekbeszabott, ám egyúttal funkcionális faék. Ami egy vértócsában hever és egy közepén átszakított és félrehajított ajtót támaszt ki. Aki a Perry Rhodan-féle sci-fi ponyvák és a Tales from the Crypt füzetek körül tapogatózik az ötvenes évekből, már közel jár, de a modern, rajzfilmszerű vizuális köntös még őt is meghökkentheti az első nekifutásra. A Clone Wars rajzfilmek sikerét meglovagló Fillbach testvérek ugyanis a messzi-messzi galaxisból ugrottak át egy párhuzamos univerzumba a háromrészes mini erejéig, amibe aztán minden ponyva és B-film elemet belezsúfoltak, amit csak képesek voltak: Ted, Jeff és Stan, a három alapvetően jóindulatú, de nem túl eszes vérfarkas fejében megvilágosodik az évszázad ötlete, és az első űrjárattal a Holdon lévő kolóniára utaznak, hiszen ott a nap 24 órájában szőrösek, erősek és legyőzhetetlenek lesznek. Ennek mellékes következményeként az összes utast sikerült átváltoztatniuk, így a holdbázis parancsnoka, Maggie Pilgrim, élete egyik legnehezebb napja elé néz. Az incidens jó alkalmat szolgáltat a Hold sötét oldalán klónvámpírseregét eddig hibernáló Lord Till akcióba lépésére, így a krízismenedzselési feladat egy leheletnyivel nehezebbé válik. A jól bevett hagyományoknak (kliséknek?) megfelelően a vámpírnagyúr természetesen halálosan rajong főhősnőnkért, akinek ugyancsak vámpír apját jelenleg a Földön tartják fogva hét lakat alatt (nyilván nem sokáig), és aki nyilván szemet vet a legfessebb bundás vérjószágra, amaz pedig őrá. Láthatunk itt holdjáró csomagteréről végrehajtott vámpírgolfot, elektromos mágnes és vizelet segítségével kivégzett vérszívót, a kötelező jellegű atomfelhőt és végül a barbecue-ra későn érkező vacsoravendégeket, akik a helyi ásatástól szabadultak ki (személyüket nem fedném fel, hiszen nem akarom elrontani senki kellemes meglepetését).

A teljesen agyatlan történet nyilvánvalóan nem veszi komolyan magát, így a lánctalpakon a holdbázis felé dübörgő organikus vámpírkastély bájosan szórakoztató bumfordiságával vezeti végig az olvasót az egyszerű, de hatásos poénokon, a mérsékelt mennyiségben kiontott bélnedveken keresztül a füzetek legfontosabb egzisztencialista-filozófiai kérdéséhez: vajon a vérfarkasok a kezükkel vakarják meg a farukat, ha viszket vagy a földön húzgálják magukat végig? Mindenki tegye a szívére a kezét és mondja azt, hogy ez a kérdés még soha nem merült fel benne egy szép tiszta holdas éjjelen…

- Santito


 

2009. június 16.

D, A VÁMPÍRVADÁSZ #1

Ahol vámpír van, ott mindig kell, hogy legyen valaki, aki vadászik is rájuk. És kiből lehet a legjobb, leghatékonyabb vadász? Hát abból, aki nem fél tőlük, mert jól ismeri minden gyengéjüket. Abból, aki maga is megtapasztalta már a vér ízét, és a vérszomj kínzó érzését. Abból, aki maga is félig vámpír. Egy Dhampir!

A vérszopók különösen gyakori szereplői a nyugati típusú képregényeknek, de az európai történelemért, kultúráért és mitológiáért nagyfokú érdeklődést és rajongást mutató japánok is előszeretettel nyúlnak a vámpír témához a mangák, illetve az animék során. Akárcsak a filmek esetében, itt is egy már végletekig kiaknázott témakörről beszélhetünk, így manapság már igazán nehéz újat, vagy bármi eredetit alkotni benne. A vámpírokra vadászó félig vámpír, félig ember dhampirok (többféle írásmód és kiejtés forog a köztudatban) eredetileg szintén a kelet-európai vámpírfolklór teremtményei, de a fikciós irodalom igazából csak az utóbbi időben fedezte fel magának őket, hogy a sablonos történetekbe némi friss vért pumpáljanak általuk, ám hamarosan már pont ezek a félvér főhősök váltak a műfaj legnagyobb kliséjévé. (Gondoljunk csak Pengére, a Dampyr Harlan Drakájára, vagy a szexi Bloodraynere, illetve az Underworld nem kevésbé csábos főhősnőjére.)

A Fumax által prezentált D, a vámpírvadász mangasorozat szintén dhampir főhőse ismerős lehet a hazai közönség számára is, hiszen a 2000-ben készült D, a vámpírvadász: Vérszomj alcímmel ellátott látványos és lenyűgöző hangulatú egész estés anime egy ideje már a hazai rajongók polcát is nyomhatja. D karakterét és annak világát a japán Stephen King, Hideyuki Kikuchi teremtette meg (az illusztrátor Yoshitaka Amano-val közösen), aki a 80-as évek elejétől fogva rendszeresen szállítja az újabb és újabb D, a vámpírvadász regényeket, lassan már a 19-ediket. (Kikuchi két másik jelentős műve, a Demon City Shinjuku, illetve a Wicked City már szintén többféle feldolgozást is megért.) Érdekes módon a regényfolyam mangára való adaptálása viszonylag sokat váratott magára, mindössze pár éve jutott csak a szerző és a Digital Manga Publishing fejeseinek eszébe, hogy talán meg kellene cserélni a regényekben lévő szövegek és illusztrációk arányát. A feladatot egy kezdő női mangakára, bizonyos Saiko Takaki-ra bízták, aki átdolgozta és gyönyörűen megrajzolta az írott művet. A hazai kiadás a 2007-es őszi világpremierrel egy időben debütált, ami igazán egyedülálló eseménynek számít.

Az első kötet az első regény történetét dolgozza fel, és ugyanebből készült az 1984-es legelső anime is. 12090-ben járunk, egy a nagy nukleáris világégés utáni, technikailag fejlett, ám mégis leginkább a középkori nyomort idéző jövőbeli világban. A kozmikus sugárzás hatására mutáns lények jöttek létre, a kevés túlélő szomorítására. Ezek közül a lények közül a vámpírok (vagy ahogyan magukat hívják, a Nemesek) felemelkedtek és abszolút hatalomra tettek szert, az embereket pedig azóta kényük és kedvük szerint gyilkolásszák, illetve természetesen rendszeresen hörpintenek is belőlük egyet. A kétségbeesett népek már csak a vámpírvadászokban bízhatnak. D, a magányos vámpírvadász a kihalt vidéket járja, amikor is találkozik egy Doris nevű dús keblű fiatal leányzóval, aki felbéreli a férfit, hogy védje meg őt Magnus Lee gróftól, vagyis attól a vámpír nagyúrtól, aki korábban megharapta őt is, és aki hamarosan vissza fog térni érte, hogy magával vigye és élőhalottat csináljon belőle. D elvállalja a testőrséget, de mint kiderül, nem csak a vámpírokkal és egyéb démoni lényekkel gyűlik meg a baja, de még az idióta városi emberekkel is.

Mint látható, nem feltétlenül a történet, vagy a karakterek a D, a vámpírvadász erősségei, sokkal inkább a kiválóan és nagy gondossággal felépített sajátos univerzuma az, ami a manga és a nyilván a regények (nem olvastam) fő vonzerejét is adja. Bár első blikkre rendkívül bizarrnak tűnhet ez az egész, de valójában rengeteg érdekes ötletet és lehetőséget vonultat fel ez a poszt-apokaliptikus, gótikus, középkori western környezet. Ugyanis remek érzékkel sikerült az egymáshoz hol közelebb, hol pedig egymástól igencsak messze álló ilyen-olyan elemeket összeházasítani. Az emberek például lovakon közlekednek, de gépi meghajtású lovakon, a fegyverek, a ruhák vagy az épületek pedig a viktoriánus korabelitől, a modernen és a középkorin át egészen a futurisztikusig terjednek. A múlt és a jelen, a való és a fantasztikum egyaránt jelen van, és mégis tökéletesen működőképes marad ez a zanzásított világ. Ennek megfelelően a sztori is kimondottan jótékony elegye lett a horrornak, a sci-finek, a fantasynek, és a westernnek, sőt a gótikus vámpírtörténetekből elmaradhatatlan romantika sem marad el.

Ez a látvány és a hangulat nem kizárólag Takaki érdeme, a rajzolónőnek ugyanis Kikuchi leírásain kívül természetes figyelembe kellett vennie a könyvek illusztrációit, és persze az animék látványvilágát is. Ennek ellenére Takaki saját stílusa is jól kiérezhető a mangából. A karakterarcok elég jól megkülönböztethetőek egymástól, a kidolgozás aprólékos, a hölgyek idomai szokás szerint eltúlzottak (mondjuk egy mell sosem lehet elég nagy), a hatalmas kastély lenyűgözően monumentálisra sikerült, mindössze a harcok során megjelenő kaotikus vonaltúlburjánzás zavart kissé. Megjegyezném, hogy számomra úgy tűnt, mintha Takaki asszonyság néhol igencsak hanyagul bánt volna a ceruzával, és egy-két panelen mintha csak a találomra, hirtelen árnyékolással és szögletes, kissé elnagyolt körvonalakkal felskiccelt nyers vázlatot látnánk. Ez persze valószínűsíthetően tudatos, de az is lehet, hogy csak a határidő sürgetése miatt kényszerült itt-ott kapkodásra. Extrát ezúttal csak annyit kapunk, hogy Takaki 2 oldalban mesél los angelesi „kalandjáról”, valamint róla, és az íróról is kapunk egy kis infót.

A manga mind történet, mind pedig a rajz szempontjából teljességgel uniszexnek tekinthető, azaz a lányok és fiúk számára egyaránt élvezhető, és a kötet hátoldalán lévő 16-os figyelmeztetést sem kell "véresen" komolyan venni, az erőszak jelzésértékű, az a kevés pucér test pedig bőven átmegy a szülői rostán. Összességében ez a Fumax kötet remek nyitánya egy szórakoztató, látványos, könnyen fogyasztható sorozatnak. Az anime és (feltehetően) a regények rajongói a mangával is tökéletesen elégedettek lehetnek, de könnyen megnyerheti magának azokat is, akik a mangával találkoznak először. Szerencsére a nyelvezete könnyed, a tempója ideális, a történet hiányosságait pedig a hangulata nagyrészt pótolja. Azóta már a második kötet is megjelent, és a harmadik is a kanyarban van már.

D, a vámpírvadász #1

Írta: 
Saiko Takaki (Hideyuki Kikuchi regénye alapján)
Rajzolta: Saiko Takaki
Típus: shonen/seinen
Kiadó: Fumax
Oldalszám: 232 oldal
Fordító: Kálovics Dalma
Ára: 2200 Ft

2009. június 6.

Dampyr: A sötétség gyermeke 1-6

Keménykötésű csávó stukkerrel a kezében, borostával a pofáján, vagány, fekete bőrdzsekiben, hol „mi a franc ez?”, hol meg „szétlőlek, kisapám” tekintettel a szemében, katonáktól, vámpíroktól, gólemektől vagy éppen kísértetektől űzve. Az alkotók és a kiadó nem árulnak zsákbamacskát, a hamisítatlan ponyvahangulat már rögtön a borítókra vetett első pillantás után keblére öleli az olvasót, és most őszintén: kell ennél több egy igazi geeknek?

A Dampyr fumetti (maga a szó a szöveget tartalmazó buborékra utal), vagyis olasz képregény, közelebbről pedig a Bonelli kiadó 2000-ben indított horrorsorozata, amely odakint már túlvan a századik részen, és töretlen népszerűségnek örvend. De ezt a fonalat itt el is ejtem, mielőtt az állítólagos kritika átmegy egy ízes anyázásba, amiért a mangákba és szuperhősökbe fojtott magyar képregény-piac láthatóan képtelen eltartani egy európai ponyvaínyencséget (vagy ha a szintén bukott XIII-ra, Sörmesterekre és a döcögő Largo Winch-re gondolunk, lényegében bármit), dacára annak, hogy úgy kéne ide a jó horror, mint a karó egy vámpír szívébe. Mert bizony, a hatodik, Fekete mágia című kaland után a Fumax kénytelen volt beszüntetni a sorozat kiadását, hiába próbálkoztak több trükkel is az eladások megdobásának érdekében.

Nade, lássuk a történetet. A főszereplő Harlan Draka, egy senkiházi szélhámos, aki a háború sújtotta Balkánon használja ki a bombák és kegyetlen katonák gyötörte vidéki népek hiszékenységét – amíg rá nem jön, hogy ténylegesen képes mindarra, amit évek óta csak megjátszik (ügyes, csavaros kiindulási pont, kár, hogy később nem foglalkoznak vele részletesen). Ugyanis egy nő és egy vámpír gyermeke ő, vagyis egy dampyr, akinek vére úgy ápolja a vérszívók bőrét, mint az alieneké a tengerészgyalogosokét. Ezzel világossá válik számára, hogy múltjában sokkal több a sötét folt, mint valaha is hitte volna, így aztán a katona Kurjak, és a mesterét elhagyott vámpír, Tesla segítségével nyakába veszi Európát, hogy kiderítse, ki is ő valójában, és miért van a világon, és persze hogy közben annyi rémséget küldjön a pokolra, ahány csak elé mer kerülni.

Mauro Boselli és Maurizio Colombo tesznek a klasszikus vámpírmitológiára, és saját szájuk íze szerint formálják annak törvényeit és jellegzetességeit, miközben persze ennek ellenére gazdagon merítenek mindenből, amiből érdemes. És korántsem csak a gyökerekből, mert a Dampyr szimpatikusan felvállalt pofátlansággal olyasmikhez is bátran hozzányúl, amik már maguk is a klasszikusok megidézéséből és kiforgatásából éltek. Úgyhogy a ’30-as évek hangulatosan színpadias Universal horrorjai, a klasszikus kísértet- és vámpírhistóriák, Dario Argento atmoszférikus, nyomozós rémtörténetei vagy éppen Lovecraft tébolyító meséi mellett jelen van itt többek között a Penge, az Indiana Jones, és a képregényes ponyvahorror témájában immár teljességgel megkerülhetetlen Hellboy szellemisége is. És igen, mindez abszolút pozitívum, hisz tudjuk jól, hogy a művészetben nem feltétlenül számít bűnnek, ha valaki lop, csak az, ha rosszul csinálja – Boselliék pedig egyáltalán nem csinálják rosszul.

Mégis, az egész szinte fabatkát sem érne a remek hangulat nélkül, aminek oroszlánrészét persze az teszi ki, hogy a történetek rendre Közép- és Kelet-Európa fantasztikus érzékletességgel, részletességgel és hitelességgel bemutatott, sötét kis zugaiban játszódnak, a Balkán szívétől Oroszországon át Prágáig – olyan helyszínek ezek, amelyek zamatát sokkal magunkébbnak érezhetjük, mint valamilyen jellegzetesen amerikai környezetet (vagy akár olyan európait, amit amerikaiak ábrázolnak). Ez már az első, egyébként a későbbiekhez képest még kicsit gyengélkedő, de azért összességében frappáns felütésül szolgáló történetben is magabiztosan üstökén ragadja az olvasót, és elsődlegesen ez készteti arra, hogy a további köteteket is magához vegye. A sztori előrehaladtával Harlannal együtt tudunk meg többet és többet a múltjáról, de ahogy arra már céloztam, az írók nem korlátozzák a Dampyrt a vámpírmitológiára – az oldalak pörgésével Harlan világa egyre tágul, és tágul, és a vérszívók mellett mindenféle szörnyek és szellemek is helyet kapnak benne.

Boselliék képregénye ilyen szempontból néha kicsit kaotikusabbnak és zsúfoltabbnak tűnik a kelleténél, mert ahogy szabadon csapong a különböző horrorelemek, és az azokkal kapcsolatos hagyományok tisztelete és elutasítása között, nehézkesen alakulgat csak az az egységes kép, ami egy (mondjuk Hellboyéhoz hasonlatos) saját világ és mitológia kialakulását tenné lehetővé. Persze ennek a csapongásnak is megvannak a maga előnyei. A Tengerparti fantomok kihalt vidámparkjának hátborzongató kísértethistóriája, a Vérvörös szonáta orosz hadsereget és maffiát összekapcsoló gengszterhorrorja, A kőhíd alatt gólemet és őrült tudóst felvonultató rémmeséje (a bizarr, ősi zsidónegyedben mintha csak a Dr. Caligari expresszionista díszletcsodái köszönnének vissza) vagy a Fekete mágia okkultista egyetemi gyilkosságsorozata együtt olyan változatosságot kínál, amit ritkán látunk állandó író(duó)val rendelkező sorozatok esetében. Természetesen a Dampyr, jó, és más művekből vígan merítő ponyvához méltón nem nélkülözi a humort és a popkulturális utalásokat sem (szerencsére nem is viszi túlzásba őket), de ez már tényleg csak hab a tortán.

Ami viszont még fontos, az a főszereplők alkotta, egészen ügyesen, ötletesen összerakott trió: van ugye egy vámpírnőnk, egy vámpírvadászunk és egy „egyszerű” katonánk, akik elég különbözőek ahhoz, hogy már csak szimpla összeeresztésük ténye is izgalmas legyen, de emellett még kiválóan működik köztük a csapatdinamika is, mely nem nélkülöz sem bajtársiasságot, sem szarkazmust, sem ellenségeskedést, még a legpörgősebb pillanatokban sem. Olyanokból pedig van elég, bármelyik részről legyen is szó. A Dampyr cselekménye mindig gyorsan, nyílegyenesen halad előre, s bár igaz, hogy ez a gyorsaság olykor megbosszulja magát a felületes karakterekben, a suta dialógusokban és a sablonos szituációkban, a helyzet minden sztorival javul – azért is nagy kár ezért a képregényért, mert valóban minden felvonása jobb, mint az azt megelőző.

A sorozat képi világa annak ellenére egységes, hogy nincs állandó rajzolója – az egyes kötetek során több művész adja egymásnak a stafétabotot, de mindig érvényesül a funkcionalitás elve. A fekete-fehér képek szigorúan a történetet szolgálják, egyszerűségükben hatásosak, realisztikusak, és még a panelelrendezés is szabályos, trükköktől és virtuóz megoldásoktól mentes. A mimikák életszerűek, sosem válnak túlzóvá, a hátterek pedig szintén a sztori kívánalmai szerint változnak: ha épp a hangulatteremtés a cél, akkor minden szépen kidolgozott, ha azonban egy drámai hatást, egy szereplő reakcióját kell kiemelni, akkor annak megfelelően elnagyolt, vagy éppen üresen hagyott hátteret kapunk.

Nem hibátlan, de ennek ellenére kifejezetten szórakoztató horrorsorozatról van szó, és most szívesen mondanám, hogy mindenki rohanjon megvenni, hogy legyen esélye a folytatások megjelenésének is, de ez a vonat már elment. Úgyhogy jobbat mondok: mindenki rohanjon megvenni, hogy feltehessen a polcára hat jó kis képregényt.

Történet: Mauro Boselli, Maurizio Colombo
Rajz: Majo, Luca Rossi, Maurizio Dotti, Nicola Genzianella,
Fumax

2009. május 29.

GeexKomix 5.

Üdv mindenkinek, itt az aktuális képregényes "megmondom a frankót"! Ezúttal azzal kezdem, hogy megérkezett végre a The League of Extraordinary Gentlemen harmadik felvonásának első része, amire talán mégsem érte meg ilyen sokáig várni... Hogy miért, arról beljebb, és addig is, szerencsére van még élet Alan Moore-on túl - méghozzá tele szörnyekkel, hullákkal, világvégével, szuperhősökkel, terrorral, meg csillagháborúkkal, szóval csupa igazi geeknek való cuccal. Ha tanulságot kell vonni a heti felhozatalból, két dolog jut először eszembe: egyrészt rohadtul unalmas már Batman halála, másrészt lehet, hogy az apokalipszis egyáltalán nem olyan lehangoló és kétségbeejtő, mint amilyennek a világvége utáni filmek és irományok állandóan beállítják...

B.P.R.D. – The Black Goddess 5

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Guy Davis
Kiadó: Dark Horse Comics

Mike Mignola, a Hellboy univerzum kimeríthetetlen kreativitású atyja már évek óta építgeti azt a történetet, ami, ha minden igaz, mostanában éri majd el csúcspontját. Ha valaki nem tudná, a nemes egyszerűséggel csak békáknak nevezett békaszörnyek elleni háborúról van szó, ami a legutóbbi miniben (The Warning) egy kicsit komplikáltabbá vált, minthogy az ellenség szövetségeseket talált magának az első B.P.R.D. sztoriban, a The Hollow Earth-ben megismert földalatti rémek személyében. Valahol ironikus, hogy míg Hellboy a saját sorozatában főleg a személyes sorsával kapcsolatos kérdéseket kutatja, és noha elvileg ő a kulcs az apokalipszishoz, az mindig meghúzódik a háttérben (bármily fenyegetően is), közben éppen az ő történeteiből kinőtt B.P.R.D. foglalkozik a világ végét hozó gonosz erők elleni epikus küzdelemmel. Ironikus, de nincs vele semmi baj: Hellboynak jól áll az egykedvű hozzáállással, súlyos pofonokkal, a változatos, legkülönfélébb misztikus lényekkel és helyszínekkel teli útkeresés, az ügynökség színes, izgalmas karakterekből álló csapata pedig az összes (!) eddigi sztoriban kiválóan működött az aktuális világvégét elodázó paranormális nyomozó- és kommandós osztagként.

Az ötrészes, és frissiben véget ért The Black Goddess a The Warning közvetlen folytatása, és egyben a középső része egy trilógiának, ami majd a következő, The King of Fear című miniben zárul le. A sztori szerint a B.P.R.D. a rejtélyes Martin Gilfryd után indult, aki többször is megjelent Liz álmában, hogy figyelmeztesse őt a világvégével kapcsolatban – majd pedig elrabolta őt. A nyomkeresés hamar véget ért: hőseink már a második szám elején rátaláltak Gilfrydre és Lizre, és rögtön kezdetét is vette egy hatalmas csata – amiben azonban az elrabló és az ügynökök váratlanul egy oldalra kerültek a támadó szörnyek ellen. Valóságos írói zsenialitás kell ahhoz, hogy négy részen át úgy lehessen elhúzni egyrészt egy akciójelenetet, másrészt pedig egy heves, rendszeresen tettlegességig fajuló vitát ugyanabban a témában (mire kell Gilfrydnek Liz, és miért?), hogy nemhogy unalmassá ne váljon, de ráadásul a székébe ragassza az olvasót. Márpedig Mignola és Arcudi megfelelnek a követelményeknek, ahogy rajzolójuk, a kicsit sem szép, viszont roppant erőteljes, nyers, és szimpatikusan kaotikus vonásokkal dolgozó Guy Davis is. Az epikus hangvételt illetően ez a mini kétségkívül a B.P.R.D. sorozat eddigi csúcspontja: az írók és a rajzoló is maximálisan kiélik kreativitásukat a lehengerlő erejű, hihetetlenül dinamikus összecsapásokban, amikben az ügynökség tagjai, a hadsereg katonái, Gilfryd szerzetesei, békaszörnyek, sárkányok és óriásrobotok vesznek részt. Kell ennél több egy geeknek? Hát persze, és meg is kapja! Mert közben a vérontástól pár száz méternyire misztikum és dráma keveredik egy fantasztikusan jól megírt dialógus, és némi izgalmas múltidézés háttérében, a középpontban Gilfryd ravaszul kiismerhetetlen, titokzatos karakterével. És akkor még nem is beszéltünk a cliffhangerről, amitől minden Lobster Johnson rajongó (és hát ki nem az?) összepisálja magát örömében. Így kell ezt csinálni. Most pedig kezdhetjük számolni a napokat a The King of Fear első részéig…

Batman: Battle for the Cowl 3

Történet és rajz: Tony Daniel
Kiadó: DC Comics

Ez egy érdekes minisorozat volt. Közepesen indult, korrektül folytatódott, és pocsékul ért véget. A harmadik részben lezárult a Batman utódlásáért folytatott harc, amiről így összességében az az elmondható legnagyobb pozitívum, hogy legalább nem húzták el vagy hat részig, ahogy azt az efféle eseményekkel szokták. Sok más viszont tényleg nincs itt, aminek örülni lehetne. Lássuk csak: Gotham ugyebár lángokban áll (kezdem úgy érezni, hogy kissé eltúlozzák Batman távollétének hatásait – épp csak egy hiánya generálta gonosz fekete lyukban nem tűnik el a város), Pingvin és Kétarcú acsarkodását kihasználva a szupergonosz hadsereget toborzott új Fekete Maszk az alvilág vezérévé válik, a Batman család tagjai pedig hasztalan próbálják fenntartani a rendet a nagy káosz közepette. A képregény egy jelentős része Dick és Jason dögunalmas dialógusokkal kárhoztatott, érdektelen és sablonos harcával telik, aminek végén utóbbi folyóba zuhan egy robogó vonat tetejéről, miután elutasítja előbbi segítő kezét. Azannyát! Micsoda dráma! Ez a „jófiú meg akarja menteni a rosszfiút a halál torkából, de az inkább elpatkol” rutin nagyjából 20 éve járt abban a fázisban, hogy még csak közepesen volt klisés, a klasszikus folyóbaesés meg már fényévekkel túlvan a röhejesség határán. De most tényleg, emlékszik valaki olyan szuperhősre vagy –gonoszra, aki ténylegesen abba halt bele, hogy vízbe (könyörgöm, vízbe!!) zuhant? Én nem, viszont egy kis gondolkodással biztos tudnék mondani vagy féltucatot, aki azután is visszatért, hogy mondjuk atomjaira robbantották. Szóval ne vicceljünk már! Amúgy meg pont az történik, amire számítottunk, az ölti magára a halottnak hitt Batman jelmezét, aki messze a legesélyesebb jelölt volt, és talán csak az új Robin személye szolgál egy kis meglepetéssel (legalábbis annak, aki még nem találkozott a Grant Morrison és Frank Quietely féle Batman and Robin reklámanyagaival).

Most viszont lelövöm a „poént”, úgyhogy aki nem akar spoilerrel találkozni, az ugorjon. A hosszú évek óta Éjszárnyként tevékenykedő Dick, vagyis az első Robin lesz Batman, az új Robin gúnyáját pedig Damien, Bruce fia ölti majd magára (Morrison a szokásos szerepek felcserélését ígéri júniusban induló képregényében, vagyis lesz egy kevésbé borongós Sötét Lovagunk és egy hardcore Robinunk). Érdekes, dinamikus, kifejezetten ígéretes párost lehet faragni belőlük (ha eltekintünk attól, hogy Daniel az első részben a tökös, kőkemény, ki ha én nem, „badass” Damient egy nyöszörgő pöccsé degradálta), de ez a feldobott labda Morrisonnak szól, és attól tartok, hogy egy jottányit sem javít a Battle for the Cowl megítélésén. Ahogy a rajzok sem: Danielnek a második részben volt egy-két igazán remek pillanata, de most mintha csak rutinból dolgozott volna – és még úgy is rosszul. Egyetlen, a Fekete Maszkot ábrázoló remek oldalt leszámítva egy közepes szintet alulról nyaldosó, lelketlen iparosmunkát kapunk, csúnyán elnagyolt hátterekkel, alig-alig dinamikus akciókkal, és néhány bántóan túlzó, nevetségesség határát súroló momentummal – ilyen például a vörös szemekkel, kárörvendően vigyorgó Jason. De a lényeg, hogy letudtuk ezt is, kiderült, aminek ki kellett derülni, felhúzatott a színpad a következő darabokhoz, most már nyugodtan el lehet felejteni az egészet…

Captain Britain and MI:13 13

Történet: Paul Cornell
Rajz: Ardian Syaf, Leonard Kirk
Kiadó: Marvel Comics

Szomorú kötelességemnek kell most eleget tennem. Dacára annak, hogy pár hónappal ezelőtt a Marvel megnyugtatóan szárnyát törte azoknak az aggodalmaknak, amelyek szerint a finoman szólva is alacsony eladások miatt törlik a Captain Britain and MI:13 című sorozatot, most mégis bejelentették, hogy amint Paul Cornell lezárja a jelenlegi sztorit, búcsút mondhatunk az utóbbi évek egyik legvagányabb, legdögösebb szuperhős-képregényének. Igazán nagy kár érte, mert ez tényleg a legjobb sorozat volt, ami tavaly kinőtt a kiadó aktuális égzengéséből, a Secret Invasionből. Ahogy az a címből is nyilvánvaló, a Captain Britain Anglia szuperhőseiről szól, akik közvetlenül a kormánynak dolgoznak, vagyis igazából titkosügynökök – vezetőjük Pete Wisdom, tagjai pedig: Penge, Spitfire, Fekete Lovag, az újonc Faiza Hussan, és persze maga Britannia Kapitány, aki ironikus módon mellékszereplő a saját képregényében. A sorozat sajnos utolsó sztorijának, a Vampire State-nek a harmadik részénél járunk éppen, ami pont olyan izgalmas, mint ahogy azt a cím sugallja. Dracula és alattvalói elhagyták menedéküket a Holdon, és összehangolt, totális támadást indítottak, hogy trükkel, stratégiával és erővel elfoglalják, és fajukénak deklarálják egész Angliát (mellesleg Doctor Doom jóváhagyásával). Az offenzíva felkészületlenül érte hőseinket, és ennek végső következményeit most láthatjuk: Dracula, „generációjának legnagyszerűbb tábornoka” (akit Cornell ténylegesen képes félelmetes ellenségnek ábrázolni) beveszi Angliát, összezúzza az MI:13 csapatát, és véres mészárlást rendez a brit parlamentben.

Cornell ugyebár másodrangú karaktereket használ, amikkel nyilván sokkal nagyobb szabadságot engednek neki, mintha mondjuk Pókembert írna – így aztán hullanak a szereplők szépen (aztán, hogy melyik „halál” lesz végleges, majd elválik), és szerencsére a képregény is sokkal brutálisabb, stílusa is sokkal durvább, mint azt a Marvel élvonalbéli címeitől megszokhattuk. Dögös, tökös, hamisítatlanul brites hardcore szuperhős-képregény ez, amiben Cornell nem spórol sem a hullákkal, sem a kemény, érdes dialógusokkal, sem pedig a karakterek közti izgalmas dinamikával. Ritka, hogy egy ilyen epikus történet ennyire „underground” hangulatú legyen, olvasása közben annak ellenére is elfeledkezünk róla, hogy egy Marvel füzetről van szó, hogy Cornell odafigyel a kontinuitásra is, és elmagyarázza, hogy az amerikai hősök, nameg Norman Osborn miért nem avatkoznak be a konfliktusba. A befejezés pedig az a fajta, ami után az olvasó számolja a napokat a folytatásig… „Sajnos” a sorozat indulása óta csak egyre jobb és jobb (talán a rajz színvonala esett picit, mintha Kirk elfáradt volna, de még így is szép és realisztikus látványt kapunk), és elszomorító, hogy pont most fogják lelőni. Nagyon melegen ajánlott mindenkinek, és nem, ismétlem, nem csak a szuperhős-történetek kedvelőinek.

From the Ashes 1

Történet és rajz: Bill Fingerman
Kiadó: IDW Publishing

Imádom a posztapokaliptikus témájú filmeket/könyveket/képregényeket, így aztán nem is volt kérdéses, hogy teszek egy próbált a frenetikus humorú Bob Fingerman új sorozatával, a From the Ashes-zel – már csak azért is, mert az első résznek már a borítója is vicces. Fingerman saját magáról és feleségéről ír, akik valamilyen csoda folytán (ami baromira lényegtelen) túlélik a világvégét. Egy normál történetben ilyenkor jönne a kétségbeesés, a megszállott kutatás más túlélők után, az őrület határára való sodródás… de itt nem. Bob és Michele egyszerűen csak örülnek, hogy élnek, és hogy végre nyugtuk van: nem kell a munkájuk miatt aggódniuk, nem küszködnek a vacak számítógéppel, az idióta alkalmazottakkal, az állandóan csöngő telefonnal és nem bosszantják őket más emberek. Állnak a civilizáció füstölgő, üszkös romjain, csontvázig égett hullák gyűrűjében, és megállapítják, hogy végre szabadok, és eljött számukra a paradicsom. Hát lehet ezt nem szeretni? Fingerman láthatóan elemében van: sorra veszi a világvége utáni filmek kliséit, vagyis a túléléshez elengedhetetlenül szükséges lépéseket, de mindegyiket teljes közönnyel kezeli. Túlélők? Reméljük, nincsenek. Telekommunikáció? Annak hál’ Istennek kampec. A legfontosabb beszerzendő cuccok a rommá dőlt áruházakból? Síkosító (szex a szabadban, hisz már senki nem látja), és WC-papír (apokalipszis vagy sem, a seggem azért legyen tiszta).

Bob és Michele vidáman barangolnak a törmelékhalom közepén, jókedvűen társalognak, kárörvendnek, ugratják egymást, és már-már képtelenül gonosz, görbe tükröt tartanak a posztapokaliptikus alkotások elé. Ennek betetőzése az, amikor az író pofátlanul szembeállítja egymással a nyugodt, csendes, barátságos világvégét, és az azelőtti stresszes, idegeskedésekkel és problémákkal teli hétköznapokat – maró szatíra ez, ami látszólag csak egy jót röhög a zsáner kliséin, fű alatt azonban azt üzeni, hogy ez a világ már megérett az enyészetre. Ezzel persze nem lehet kitölteni egy hatrészes minisorozatot, ahhoz Fingermannek szüksége van történetre is, amit épp a legjobbkor hoz be a képregénybe. A végén, amikor már kezdene unalmassá és önismétlővé válni a nagy örvendezés a civilizáció pusztulása fölött, megjelennek az ilyen sztorik legsablonosabb, egyben nélkülözhetetlen kellékei, a mutánsok és/vagy kannibálok (a második szám borítója meg szörnyeket is ígér). Persze bájos hőseinktől erre is csak szarkasztikus megjegyzések érkeznek reakció gyanánt, és minden bizonnyal roppant mulatságos lesz látni, ahogy szerencsétlenkedve próbálnak majd életben maradni az apokaliptikus hordák forgatagában. Ami a rajzokat illeti, azok tökéletesen aláhúzzák a történet stílusát: cseppet sem visszafogott, erősen rajzfilmes, karikatúraszerű vonásokat kapunk, amik kellő bájjal ruházzák fel a két főszereplőt, és amiknek sajátos hangulatot kölcsönöz a fekete-fehér helyett rézbarna-fehér (és a flashbackben kék-fehér) színezés. Kifejezetten jó móka.

Killer of Demons 3

Történet: Christopher Yost
Rajz: Scott Wegener
Kiadó: Image Comics

Chrisotpher Yost bájos kis hentelős horrorvígjátéka az év egyik meglepetéscíme – ami sajnos ezzel a harmadik számmal már le is zárul (bár remélhetőleg csak ideiglenesen…). Bizonyos szempontból furcsa egy képregény ez: nem olyan véres, mint lehetne, nem olyan frenetikusan vicces, mint amire a téma alapján esetleg számítanánk, és nem is olyan gonosz és cinikus – mégis, mindezek az erények megvannak benne annyira, hogy kitűnően szórakozzunk. Olyannyira, hogy ez a mini talán csak akkor lehetett volna jobb, ha Garth Ennis írta volna (mert ez bizony neki való alapanyag). A történet középpontjában Dave Sloan áll, aki az Ég megbízásából öldösi a Földön emberi alakban tevékenykedő démonokat – akiknek igazi arcát természetesen csak ő látja. Vagyis a kiindulási pont nagyban emlékeztet Bill Paxton remek filmjére, az Isten haragjára, de míg ott a thriller és a drámai elemek voltak hangsúlyosak, Yost itt inkább elereszti a haját, és élvezi a bulit – amibe persze belevisz egy-két jópofa csavart is. Dave ugyanis olykor kételkedik benne, hogy valóban Isten küldetését végzi, vagy az egész hóbelevanc csak a fejében létezik, a démoni munkatársakkal, és az őt segítő kisfiúforma angyallal együtt. Ez a történetelem alighanem hatásosabb lenne, ha az író az olvasót is kétségek között hagyná, bár az egyrészt egy komolyabb hangvételt kölcsönözne a műnek, másrészt meg le kellene mondanunk miatta a harmadik rész igencsak frappáns (és folytatást ígérő) befejezéséről.

Ebből a számból kiderül, miért is létezik a démonok gyilkosa, honnan ered feladata, és miért hagyja az Úr, hogy a pokol teremtményei az ő egy szál katonájától eltekintve szabadon garázdálkodhassanak a Földön. A magyarázat vicces és cinikus: miután Lucifer kitaszíttatott a mennyből, megkapta feladatául a poklon való uralkodást, de rá kellett valahogy venni, hogy ezt a munkát el is végezze… Yostnál egyébként a démonok egyszerű, hétköznapi emberek álcája mögül viszik kísértésbe a szerencsétlen halandókat: túlbuzgó gyorséttermi dolgozókként, munkakerülő főnökökként, gyilkosságot sugdosó, buja pultoslányként, az új munkatársakat drogozásra csábító hivatalnokokként, vagy épp elmegyógyintézeti dolgozókként. Ötletes és logikus megoldás, hisz ha jól meggondoljunk, valóban minden nap egy egész sor olyan szituációba botlik az ember, amiben valamilyen kísértés éri, és ezt az író itt nagyon frappánsan érzékelteti. A komikumba bújtatott gyilok egyébként kellemesen gyors sodrású, a fordulatok mindig a kellő helyeken lökik tovább a sztorit, és bár Yost a karakterekkel nem nagyon foglalkozik, erre itt nincs is szükség. Scott Wegener rajzfilmes, bájos, elnagyolt vonásai pedig sokszor már önmagukban viccesek, főleg az emberi ruhákban parádézó, bamba képű démonok sikerültek nagyszerűen. Remek kis mini ez.

The League of Extraordinary Gentlemen: Century: 1910

Történet: Alan Moore
Rajz: Kevin O’Neil
Kiadó: Top Shelf Productions

Keleti hadvezéres akció-kaland és marslakóinváziós ponyva sci-fi után Alan Moore és Kevin O’Neil most az okkultizmus és a világvége területén vág keresztül a világirodalomból kölcsönvett karakterek forgatagában. És ha azt vesszük, mennyit kellett várnunk egy újabb LoEG képregényre, mennyire sóvárogtunk az új kalandért a zseniális első két felvonás és a Black Dossier után, akkor ez a háromrészes mini egyelőre elég vaskos csalódásnak néz ki. Ha nem azt vesszük, akkor is. Pedig a Century egy igen grandiózus vállalkozásnak tűnik, már csak azért is, mert egy egész évszázadot akar felölelni. Az első rész, ahogy az alcíme (vagyis al-alcíme) is mutatja, 1910-ben játszódik, a másodikhoz majd ugrunk 1969-be, hogy aztán a záróakkord napjainkba hozza az apokalipszissel kacérkodó történetet. A középpontban ezúttal is a liga még megmaradt tagjai, vagyis Mina Harker és a megfiatalodott Allan Quatermain állnak. Mellettük a csapat még kiegészül Virgina Woolf halhatatlan, kétnemű Orlandójával, a tolvaj A. J. Raffles-zal és Thomas Carnacki okkult nyomozóval. Utóbbinak olyan látomásai vannak, amik a világvégét vetítik előre, szóval a liga nyomozni kezd az ügyben, hogy aztán végül ne jussanak semmire, legfeljebb arra a következtetésre, hogy a veszély nem most, hanem a jövőben leselkedik az emberiségre. Mindeközben a haldokló Némó igyekszik meggyőzni lányát, Jannit, hogy folytassa örökségét, de az inkább elszökik tőle, hogy a saját életét élje – és persze a szálak végül összefutnak.

Chris Claremont mondta Moore-ról, hogy ha egyszer megtanul történetet írni, mindenki más csomagolhat. Arra utalt ezzel, hogy a brit képregényisten szinte utánozhatatlan, ha hangulatteremtésről, karakterkezelésről és kreativitásról van szó, de az általános vélekedés szerint a sztori nagyon nem az ő asztala. Lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, hogy tehetségének eme aspektusa csupán a többihez képest tűnik haloványnak – de most mindenesetre meglátjuk, mire is elég önmagában. Merthogy az 1910-nek pont az a legnagyobb hibája, ami az előző felvonások legnagyobb erénye volt: a karakterkezelés és a hangulat. Moore továbbra is remekül írja a mindig bizonyítani próbáló, és mindig bizonyításra kényszerülő, erős és határozott Minát, és mivel a fókuszpontban rajta kívül Janni áll, a Century határozottan nőközpontúvá válik. A baj csak egyrészt az, hogy Janni az íróhoz méltatlanul elnagyolt figura, akinek motivációi kidolgozatlanok, pálfordulása pedig elsietett és átérezhetetlen, másrészt meg az, hogy a többiek nagyrésze teljesen elsikkad. Quatermain, azzal, hogy Moore megfosztotta őt a róla élő legendás kép és az öreg drogos kontrasztjától, teljesen sótlanná és unalmassá vált, Carnacki és Raffles meg mintha ott sem lennének. Egyedül Orlandónak vannak sziporkázó pillanatai, ő az egyetlen, aki van olyan markáns figura, hogy az előző liga tagjaihoz lehessen mérni (illetve még Andrew Norton, "London fogja" egy izgalmas adalék). A helyzetet nehezíti, hogy ezek a szereplők szinte totálisan passzívak, kicsit mennek, kicsit beszélnek, kicsit nyomozgatnak, hogy megtudjanak pár információt, ami aztán nem vezet sehová, és mindezt egy olyan környezetben, ami ráadásul jelentősen kevesebb jópofa geget és utalást tartalmaz, mint az elődök esetében. Szerencsére az 1910-nek így is megvannak a remek pillanatai, nem utolsósorban a Koldusopera dalbetéteinek merész, roppant stílusos történetbe ágyazásának (ez egy olyasfajta narratív bravúr, amire kevés más író képes), az ügyesen félrevezető, és a Moore saját From Helljére is utalgató hasfelmetsző jackes szálnak, a katartikus befejezésnek és persze Kevin O’Neil szokásosan lenyűgöző, részletgazdag, fantasztikusan hangulatos rajzainak köszönhetően. De ezúttal mindezek is csak egy erős közepesre elegendők.

Star Trek Crew 3

Történet és rajz: John Byrne
Kiadó: IDW Publishing

Na, kérem, ezt nevezem én Star Treknek, nem azt a színes-fényes-hangos tiniakciót, ami most fut a mozikban! John Byrne minisorozata egy igazi, intelligens, ötletes, izgalmas képregény, ami az érdekes sztoriknak és a remek főszereplőnek hála egyaránt megfelel az univerzummal csak most ismerkedők és a régi, nagy trekkie-k igényeinek is. A Crew „Egyesről” (Number One) szól, aki még az első Star Trek sorozat eredeti pilotjában, a The Cage-ben tűnt fel, mint Christopher Pike kapitány női elsőtisztje (nem is tetszett az NBC-nek, hogy egy ilyen fontos pozíciót nem férfi tölt be a filmben, így aztán Gene Roddenberry később lecserélte Spockra – kárpótlásul meg feleségül vette egy Egyest alakított Majel Barrettet). Az első, bőven a The Cage előtt játszódó részben Egyes (akinek igazi nevére sosem derült fény – itt sem) még épp csak kikerült az Akadémiáról, hogy rögtön első küldetésén klingonokkal szálljon szembe, a másodikban egy idegen űrhajó támadását kellett túlélnie a legénység többi tagjával együtt, most pedig (ugyanis minden szám egy-egy kerek történetet tartalmaz, akárcsak annak idején a tévésorozat) egy igazi rejtély megoldása vár rá. Hősünk a U.S.S. Venture-on szolgál, amelynek kapitánya rábukkan egy jó 500 éves emberi kolóniára, valahol a semleges zóna szomszédságában. Csakhogy a kolónia egy ’60-as évekbeli amerikai kisváros tökéletes mása, az első utcakőtől a gyerekszobákban fekvő utolsó játékmackóig, és pont csak maguk az emberek hiányoznak belőle.

Tökéletes kiindulási pont egy Star Trek történethez, és Byrne láthatóan jól tudja, mitől működik ez a világ. Értsd: a szereplők nem azzal oldják meg a rejtélyt, hogy szétlőnek és robbantanak mindent, ami eléjük kerül. A képregény első fele azzal telik, hogy vizsgálják a különös szellemkolóniát, következtetések vonnak le, bizonyítékokat gyűjtenek, és találgatnak, Byrne pedig mindezt kifejezetten gördülékenyen, izgalmasan, érdekfeszítően írja meg. Aztán persze eljön az akció ideje is, de abból csak annyi van, amennyi a sztori előrelendítéséhez, majd lezárásához szükséges. Tehát a Crew végig a jól felépített történetnek és az ötleteknek köszönhetően működik, és ehhez kapunk még egy melankolikus, drámai hangvételű flashbacket is a kolónia sorsáról, és egy gyönyörű utolsó panelt, ami összeköti ezt a képregényt a későbbi pilottal, és amitől így minden trekkie szíve nagyot fog dobbanni. És természetesen Byrne Egyest is pontosan úgy ábrázolja, ahogy kell: erős, okos, öntudatos, hidegfejű, bátor nőként, aki mindig tudja, mit kell tenni, és sosem adja fel, de közben nagyon is sebezhető és emberi. Ami pedig a rajzokat illeti, van bárki, akinek magyarázni kell Byrne stílusát? Markáns, nyers arcai az érzelmek igazi térképei, hátterei részletekben gazdagok, paneljeivel pedig most is ügyesen, rutinosan vezeti a szemet – ja, és Lovern Kindzierski puritán, az élénk és fényes képi világ trendjével szembenő színei is nagyon szépek. Ami a negatívumokat illeti… olyanokat most nem nagyon tudok mondani.

Star Wars: Clone Wars 6

Történet: Henry Gilroy
Rajz: Scott Hepburn
Kiadó: Dark Horse Comics

Nos, ezzel a kis jawa bogyórakással kapcsolatában legalább azt el lehet mondani, hogy alkotói nem árulnak zsákbamacskát. Úgy értem, vessetek csak egy pillantást a borítóra: hát nem fantasztikusan kifejező? Akár azt is ráírhatták volna, hogy „hülye, aki olvassa”, úgy sem lett volna egyértelműbb, hogy milyen kínok várnak arra a szerencsétlen Star Wars rajongóra, aki Anakint meghazudtoló vakmerőséggel beleveti magát a „történetbe”. Igaz, a tisztesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez a képregény nem nekem, nekünk készült, hanem sokkal inkább a 14 éven aluli korosztálynak. Csakhogy az alkotók pechjére elmúltak már azok az idők, amikor egy gyerekeknek szánt műnek pusztán a célközönsége miatt megbocsátottuk az ostobaságot, az unalmat és a kreativitás teljes hiányát. Utóbbi már a címből nyilvánvaló: most tényleg szükség volt még egy klónháborús sztorira? Nem elég az a rakás animációs sorozat, könyv és képregény, ami ezt a témát boncolgatja? (Szó szerint, mert a szerencsétlen rókának már rég a belsőségeit húzzák, nem a bőrét.) De jó, legyünk kicsit pozitívabbak: végülis a Star Wars: Republicnak voltak remek pillanatai, és az első, hagyományos animációval készült Clone Wars sorozat is egész pofásan sikerült. Szóval lássuk, mivel tud szolgálni nekünk a hatrészes, Slaves of the Republic című sztori záróakkordja. Obi-Wan, Anakin és Ashoka sikeresen kiverték a szeparatistákat a semleges Togruta bolygóról, ám ellenségeik addigra a teljes népet eladták rabszolgáknak. Az elmúlt számok azzal teltek, hogy hőseink próbálták megtalálni és kiszabadítani őket, miközben folyton-folyvást csapdába és fogságba estek. Persze kell valami módszer, amivel a kínosan lapos és egyszerű cselekményt valahogy el lehet húzni hat füzeten keresztül.

A baj csak az, hogy ennek köszönhetően hőseink az egész történet során inkompetens barmoknak tűnnek, akik képtelenek szinte bármit is véghezvinni, és szinte csodával ér fel, amikor a sokadik értelmetlen, időhúzó közjáték és bosszantó dramaturgiai mellékvágány után elérik céljukat. Ráadásul a mű élvezetében nem segít a karakterek ábrázolása sem, ugyanis mindenki röhejesen egydimenziós. Anakin a forrófejű tanítvány, Obi-Wan a megfontolt diplomata, Ashoka meg a komikus mellékzönge, akit sikerült majdnem olyan idegesítőre írni, mint annak idején Jar Jar Binkset (külön öröm, hogy a klónháborús időszak legfantáziátlanabb karakterét, Asajj Ventresst ide is sikerült ideerőszakolni, hogy néhányszor gonoszan nézzen, és csúnyákat mondjon, de egyébként ne csináljon semmi érdemlegeset). A humor primitív, az akciók unalmasak és ötlettelenek, a cselekmény elnyújtott és kiszámítható, egyes fordulatai pedig heveny röhögőgörcs állapotát idézik elő az olvasóban (ld. Miraj „nagy drámai haláljelenetét”: de tényleg, miért is kellene, hogy érdekeljen egy kegyetlen rabszolgavezér elpatkolása? Mert fűződött egy röhejes szerelmi szálszerűség közte és Anakin közt, amihez képest A klónok támadás romantikázása maga volt a XXI. századi Elfújt a szél?) És minthogy ez a képregény a dühítően ronda 3D-animációs sorozat „csatolt terméke”, a képi világ keretei adottak: minden úgy néz ki, mint a tévéshow-ban, azaz szögletesen, csúnyán, irritálóan. Húzzuk le a wc-n az egészet, a júliusban érkező folytatással együtt. Tudom, azt még nem olvastam, úgyhogy ez egy csúnya, rossz előítélet… de leszarom.

The Umbrella Academy – Dallas 6

Történet: Gerard Way
Rajz: Gabriel Bá
Kiadó: Dark Horse Comics

Így lesz egy emós rockerből megbecsülésnek örvendő író: Gerard Way, a My Chemical Romance frontembere 2007-ben kezdte írni a The Umbrella Academy – The Apocalypse Suite című hatrészes minit, ami az év egyik legnagyobb meglepetéseként robbant a comicpiacon. A bájosan abszurd, vicces, brutális és groteszk képregényt egyaránt keblére ölelték az olvasók és a kritikusok, úgyhogy nem is csoda, hogy Way tavaly egy újabb sztoriba kezdett bele – természetesen az első rajzolójával, Gabrial Bával közösen. A Dallas ott vette fel a történet fonalát, ahol a The Apocalypse Suite elejtette. Hőseinket megviselte saját nővérük elleni harcuk, otthonuk pusztulása, és persze a tény, hogy csaknem beköszöntött a világvége. De hiába az önsanyargatás, elhízás, bűntudat és betegen, sérülten fekvés a szedett-vedett csapatnak újabb fenyegetéssel kell szembenéznie, amit a jelek szerint ismét egyik saját társuk képvisel. A ludas ezúttal Number Five, a tízéves testében rekedt hatvan éves időutazó, akit rejtélyes ügynökök üldöznek, és próbálnak belekényszeríteni egy évtizedeken átívelő küldetésbe, miközben a többiek igyekeznek összerakni a képet, és kideríteni, mi áll a háttérben – és Number Five múltjában (nameg jövőjében).

Szóval időutazós sztorival állunk szemben, annak összes – mondhatni, kötelező –paradoxonával, csavarával és bájos múltmegváltoztatásával együtt. Ezeket pedig Way láthatóan jól kezeli, olyannyira, hogy a negyedik rész végén az utóbbi évek egyik legfrappánsabb, legfrenetikusabb cliffhangerével lepte meg az olvasókat (de a hatodik számban is van egy pillanat, ami 2009 egyik legemlékezetesebbike lehet: ld. Rumor és Kennedy elnök jelenetét).  A legfontosabb különbség az előző minihez képest, hogy a Dallas sokkal komolyabb annál, és így bizony jóval kevesebb idő jut a poénkodásra – de a cselekmény van olyan sodró lendületű, abszurd és ötletes, hogy ezt ne érezzük problémának, és ha a humor nincs is annyira előtérben, a képregény sajátosan könnyed, groteszk hangulata, vagyis a legnagyobb ütőkártya a változatos, izgalmas, többdimenziós karakterek mellett továbbra is megmaradt. Hogy lehetne megunni egy olyan világot, ami egyszerre futurisztikus és anakronisztikus, ami tele van mindenféle ponyva sci-fibe kívánkozó kütyükkel és régies járművekkel, nem is beszélve az intelligens csimpánzokról, akik itt a jelek szerint együtt fejlődtek az emberi fajjal? Way vidáman és brutálisan (folyik a vér és a bél rendesen) kavargó stílusforgatagát nem lehet nem szeretni, mert annak ellenére (vagy éppen azért), hogy ezer helyről, vagyis hozott alapanyagokból dolgozik, azokkal olyan ügyesen zsonglőrködik (egy újabb pipa a szuperhős-zsáner kiforgatása mellé), hogy az eredmény egy egészen sajátos, eredeti mű lesz, amelynek történetmesélési mechanizmusát rengeteg író megirigyelhetné. Ami pedig Bát illeti, ő tökéletesen kiszolgálja, sőt, fokozza Way stílusát – annak könnyedsége, abszurditása az ő furcsa, kicsit Mike Mignolára emlékeztető vonásainak köszönhetően válik még hangsúlyosabbá. Tökéletes szórakozás, ennél többet kívánni is nehéz lenne.

Unthinkable 1

Történet: Mark Sable
Rajz: Julian Totino Tedesco
Kiadó: Boom! Studios

Emlékszem, amikor 1998-ban mozikba került Denzel Washington és Bruce Willis Szükségállapot című filmje, amiben terroristák bombamerényletek egész sorát követték el New Yorkban, a kritikusok jóízűen röhögcséltek a sztori képtelenségén. Aztán három év múlva, egy álmos kedd reggelen ledőltek a tornyok, odalett a sérthetetlenség illúziója, és egy rakás kacaj a torkokban ragadt. Megtörtént az elképzelhetetlen. Mark Sable új, ötrészes minisorozata 1999-ben kezdődik, és továbbgondolja ezt az elképzelhetetlent, megspékelve valószínűleg egy csinos kis összeesküvés elmélettel. A történet főhőse Alan Ripley, viszonylag híres regényíró és filmproducer, aki terrortámadásokról szóló könyvekkel és akciófilmekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Aztán eljön 2001. szeptember 11., és a világ megváltozik. Alan, akinek katona testvére odalett a támadásban, hirtelen egy kormány által pénzelt, titkos csoportban találja magát, amelyben helyet kap rajta kívül egy hacker, egy ügyvéd, egy közgazdász, egy mikrobiológus, egy feltaláló és egy tiszteletes. Feladatuk az, hogy elképzeljék az elképzelhetetlent, vagyis kiagyaljanak olyan, Amerika elleni támadási lehetőségeket, amik térdre kényszeríthetik az országot – még mielőtt az ellenség kitalálná őket, hogy aztán ha megteszi, akkor meg tudják akadályozni. Az olajutánpótlás elvágása egyetlen csapással, ebolához hasonlóan halálos vírus, mely úgy terjed, mint a nátha, kézigránát méretű atombomba és így tovább. Alan és társai megteszik a dolgukat, főhősünknek még egy gyors románc is kijár a csinos mikrobiológussal (gyorsan, de roppantmód ügyesen lezavart mellékszál), de nyolc évvel a csoport feloszlatása után az ország ellenségei szép sorban elkezdik valóra váltani a titokban kiötlött támadási szcenáriókat…

Az ötlet egyszerű, ugyanakkor hátborzongatóan nagyszerű, és komoly lehetőségeket rejt magában. Az első résznek nincs más dolga, mint lefektetni a történet alapjait, amit kiválóan meg is tesz. Sable remek dialógusokat ír, a képregény csúcspontja kétségkívül az, amikor a csoport az Amerika elleni, „elképzelhetetlen” támadásokról beszél (az egyetlen butaság az inkább paródiába illően túlzó megjegyzés a vezetőről, akinek aktái annyira titkosak, hogy még ő sem olvashatja el őket). Ijesztő forgatókönyvek követik egymást aktuálpolitikai felhanggal, személyessé fajuló ellentétekkel, és némi egészséges szarkazmussal, miközben az egészet belengi a paranoia kiválóan elkapott hangulata. Ez a paranoia egyébként az egész képregényre rányomja a bélyegét már az első oldalaktól kezdve, és onnantól egyre csak fokozódik az erőteljes befejezésig, ami minden bizonnyal még jobban rájátszik majd erre az érzésre. A rajzokat az igen tehetségesnek tűnő Julian Totino Tedescónak köszönhetjük, akinek nyers, realisztikus stílusa leginkább Alex Maleevet és Michael Larkot idézi emlékezetünkbe, ami sosem egy rossz képzettársítás – az abszolút pozitív összképhez pedig hozzájárulnak még az elegánsan visszafogott, szép színek is, amelyek egyes jelenetekhez (például a temetéshez) fantasztikusan sokat képesek hozzátenni. Az Unthinkable egy izgalmas, érdekfeszítő, intelligensen megírt történet, ami jó úton jár ahhoz, hogy akár a legjobb post 9/11 képregény legyen belőle.

Amazing Spider-Man 594

Te jóságos ég, végre! Ideje volt, hogy az egyébként remek Mark Waid, befejezze ezt a meglepően kínosra és semmilyenre sikerült háromrészes sztorit, amit egyébként bölcsebb lett volna egyetlen számban lezavarni. Az egésznek ugyanis semmi haszna azonkívül, hogy felvázolja, mi minden változott meg a hálószövő körül, miután a Fantasztikus Négyessel egy hónap után visszatért egy másik dimenzióbéli kalandból. Röviden: felbukkant börtönben sínylődő szobatársának nővére, May néni bepasizott, J. Jonah Jameson polgármester, Norman Osborn meg Amerika egyik leghatalmasabb embere lett. Ja, és felbukkant egy kicsit sem érdekes, és még kevésbé izgalmas új gonosztevő, akit Waid nagyon görcsösen próbál félelmetesnek eladni, de sehogy sem sikerül neki. Nincsenek jó poénok, csak lapos cselekmény, unalmas akció, és hősünk részéről egy, noha semmiből érkező, de komoly és ígéretes, elhatározás a végén, amihez viszont megint csak nem kellett volna három rész. Ami a rajzot illeti, Mike McKone és Barry Kitson sem vannak topon, a mimikák eltúlzottak, a dinamika meg-megbicsaklik, a panelelrendezés sem túl fantáziadús… a színek meg persze túl élénkek, de hát ezt már megszokhattuk (és nem csak itt). Viszont a remény él, hisz a héten indul Joe Kelly igencsak ígéretes American Son című sztorija, mely az Amazing Spider-Man 600-ban éri majd el csúcspontját.

Blackest Night 0

„Először sötétség volt. Aztán fény. És elkezdődött köztük a háború.” Akinek még lett volna bármi kételye afelől, hogy Geoff Johns Green Lantern története, a Blackest Night lesz az év legnagyszerűbb képregényes eseménye, az vegye kézbe a Free Comic Book Day kereteiben megjelent, nulladik, bevezető részt, aminek hála most kap egy ízelítőt a július közepén induló crossoverből. Voltaképp nem több ez, mint egy kis merengés a halálról a közelmúltban, vagy akár az évtizedekkel ezelőtt elpatkolt DC-szereplőkkel kapcsolatban (minthogy a halálnak, köszönhetően a feltámadott holtakból álló Fekete Lámpásoknak, nagy szerepe lesz a történetben), de annak tökéletes. Hal és a frissen visszatért Barry (ld: Flash: Rebirth) saját „halálukról” és Batmanéről elmélkednek, hozzátéve a képlethez J’onnt és Aquamant, és pár gondolatot arról, hogy mit is jelent mindez az Igazság Ligájára, rájuk, és a világra nézve. A sötét, baljós hangulatot (melyhez hozzájárulnak Ivan Reis gyönyörűen borongós képei is) csak egy kellemes, szép jelenet enyhíti, amelyben Hal barátként emlékezik Batmanre, akivel egyébként bőven voltak összezördülései. A flashbeckekkel tarkított nulladik rész összességében fantasztikusan erőteljes hangulattal, remek karakterpillanatokkal és baljós előjelekkel vezeti fel 2009 comic eseményét – tessék olvasni, és számolni a napokat július 15-ig.

Wolverine: Weapon X 2

A The Adamantium Men második része pontosan azt nyújtja, amit egy fasza kis Rozsomák címtől elvárunk: hosszú, vad, tökös kaszabolást, kellő mennyiségű vérrel és rosszfiúval, és egy morcos, elszánt antihőssel, aki szarik mindenre, és egyszerűen csak teszi, amit tennie kell. Vagyis egyelőre úgy tűnik, hogy Jason Aaron új sorozatának első sztorija nem kifejezetten a csavarokra és az intelligens történetvezetésre fog koncentrálni, hanem Logan karmaira – amivel nekem nincs is különösebb bajom, amíg van benne spiritusz. Márpedig van benne. Akad ugyan egy mellékszál egy riporternővel, aki elhatározza, hogy áskálódik egy kicsit Rozsomák múltjában (nem kell zseninek lenni, hogy megjósoljuk: rossz ötlet), de ez egyrészt olyan lassan halad, hogy valószínűleg bőven túlmegy majd ezen az ötrészes sztorin, másrészt meg a hangsúly tényleg az akciókon van. Logan szembetalálja magát a címbeli rosszfiúkkal, a Roxxon vállalat energiakarmos végrehajtóival, és legnagyobb örömünkre prezentálnak nekünk egy fél számon keresztül tartó brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát – meg egy bájos cliffhangert, ami még több brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát ígér. Ron Garney rajzai ugyan jóval élettelenebbek és kidolgozatlanabbak, mint lenniük kéne, de a Weapon X ettől függetlenül is egy roppant szórakoztató címnek tűnik – legalább annyira egyszerűsége ellenére, mint éppen azért.

2009. március 8.

Blood: The Last Vampire - előzetes

Pont jókor, a vámpírfilm konjunktúra kellős közepén készült el a 2000-es Blood:The Last Vampire című anime élőszereplős feldolgozása. A sztori ígéretes (egy kormányügynökség alkalmazásában álló vámpírlány démonokra vadászik), a főszereplő, Ji-hyun Jun (aki mostanában Gianna Jun-nak hívatja magát) pedig talán a legszebb és leghíresebb koreai színésznő jelenleg. Ami érdekes: a történet Japánban játszódik, Jun tehát (ezek szerint) koreai létére egy japán lányt alakít.

2008. december 29.

Lesbian Vampire Killers

QT és RR valószínűleg nem tudták, mit cselekszenek, amikor bemutatták a Grindhouse-t, azóta ugyanis boldog-boldogtalan összekacsintós ál-trasht akar forgatni. Egy idő után mindez baromi unalmassá fog válni, reméljük, hogy a leszbikus vámpírok kalandjai kivételt képeznek majd. Az első teaser alant tekinthető meg, de érdemes lesz majd a jelenleg még fejlesztés alatt álló pofás kis honlapot is látogatni.