orosz-ukrán háború
Harminc éve megmondta: az orosz–ukrán határ nem tart örökké
- Vlagyimir Putyin szerint 1994-ben Egon Bahrra kellett volna hallgatni.
- A német külpolitikus a Nyugattal és Oroszországgal közösen vállalt volna kötelezettséget a volt szovjet belső határokra, így az orosz–ukránra is.
- A javaslat szerint Magyarország és a többi közép-európai állam nem lehetett volna a NATO tagja.
Vlagyimir Putyin múlt héten a Szocsiban megrendezett Valdaj-konferencián felidézte a Szovjetunió összeomlását követő éveket. A szovjet uralom alól felszabadult Közép-Európából kivont katonákat a nyílt mezőre vezényelték vissza magyarországi, csehszlovákiai, lengyelországi és egykori keletnémet állomáshelyeikről, mondta. Az egyoldalú lépést szerinte semmilyen jogi kötelezettség nem kísérte, legfeljebb szóbeli ígéretek voltak. (Régi vita, hogy a Nyugat – egész pontosan James Baker amerikai külügyminiszter – megígérte-e a kilencvenes évek elején az oroszoknak, hogy a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni.)
„Egyeztetni kellett volna azokban a kérdésekben, hogy miként lesz szavatolva Európa biztonsága. El kellett volna indítani egy új konstrukció kialakítását” – állította Putyin.
Itt jött a képbe a német szociáldemokrata Egon Bahr, aki a világháború utáni Német Szövetségi Köztársaság keleti politikájának meghatározó alakja volt. A Szovjetunió összeomlásakor közel hetven éves volt, de járta a biztonságpolitikai konferenciákat, cikkeket és tanulmányokat írt, nyilatkozatokat adott a témájába vágó kérdésről, a Kelet és a Nyugat viszonyáról.
Putyin felidézte, hogy Bahr harminc évvel ezelőtt egy új európai biztonsági rendszer kialakítására tett javaslatot. Ez magába foglalta volna Oroszországot, az Egyesült Államokat, Kanadát, sőt a kelet- és közép-európai országokat is – de nem a NATO-t. Az orosz elnök szerint ha Bahr javaslatát elfogadják, nem következik be a mai tragédia.
A 90-es évek apátiába süllyedt Oroszországa
Vlagyimir Putyin drezdai KGB-s kiküldetéséből érkezett haza az összeomlóban lévő Szovjetunióba. Őt nem a nyílt mezőre vezényelték, mint sok esetben csakugyan a volt szocialista blokk országaiból kivont katonákat, köztük tiszteket is. (Mellesleg az egyesült Németország komoly oroszországi lakásépítési programot támogatott, hogy minél előbb megszabaduljanak a megszálló katonaságtól.) Putyin a titkosszolgálatból kilépett – már amennyiben egy KGB-s valaha is kiléphet –, és a szentpétervári városházán az ország demokratizálásának elkötelezett Anatolij Szobcsak munkatársa lett, a külkapcsolati osztályt vezette. A Gorbacsov peresztrojkája idején feltűnt politikus szinte a pótapja volt Putyinnak, még az öltözködési stílusára is hatással volt, ő javasolta neki, hogy ne mocsárzöld színű öltönyben járjon.
A szentpétervári városházáról figyelte tehát Putyin a Szovjetunió összeomlását követő zavaros éveket. Kulcskérdés volt a NATO esetleges bővítése, de mindenki tisztában volt vele, hogy ez lassú és nehéz folyamat lesz. A Szovjetunió romjain alakult Oroszország szegény volt és kiszolgáltatott, az alkoholizmusban mind mélyebbe süllyedő Borisz Jelcin elnök ereje gyorsan fogyott. 1993-ban a parlament lövetésével, százak halálával felszámolta a kibontakozó kettős hatalmat, de 1996-ban már csak csalással tudta megnyerni az elnökválasztást.
Az oroszok magukkal és az általuk Közel-Külföldnek nevezett, legalább 25 millió orosznak otthont adó volt szovjet tagköztársaságokkal voltak elfoglalva. A szovjet megszállás alól felszabaduló közép-európai országoknak ehhez képest a mielőbbi NATO-csatlakozás lebegett a szemük előtt, ebben látták a garanciát, hogy örökre megszabadulnak az orosz fenyegetéstől.
Az 1990 és 1994 között külügyminiszteri posztot betöltő Jeszenszky Géza nyilatkozta nekünk közel egy éve, hogy a NATO-felvételünk azért tartott olyan sokáig – 1999-ben lettünk a védelmi szövetség tagjai a csehekkel és a lengyelekkel együtt –, mert tekintettel voltak az oroszok érzékenységére. Moszkva ellenkezésének kiküszöbölésére alakult meg a NATO–Oroszország Közös Állandó Tanács, mi több, a lengyelek tagságáról maga Borisz Jelcin mondta, hogy annak nincs akadálya. A cél az volt, hogy – James Baker egykori amerikai külügyminiszter megfogalmazásában – „Vancouvertől Vlagyivosztokig” liberális demokráciák jöjjenek létre.
Aztán minden másképp alakult.
Csatlakozz a Körhöz, és olvass tovább!
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már előfizetőnk vagy? Jelentkezz be!