„A tankok lánctalpainak nyoma örökre ottmaradt Budapest utcáin. Emlékeznek erre Magyarországon és Oroszországban is. Nagyon keserű tudat, hogy a Kreml akkori urainak parancsára ezekben a tragikus eseményekben orosz katonáknak is részt kellett venniük. Tíz évvel azután, hogy a szovjet hadsereg felszabadította Magyarországot a fasizmus alól, az egyik zsarnokságot felváltotta a másik. Mélyen szimbolikusnak tartom, hogy az elnyomás ellen éppen a magyar nép lázadt fel elsőként. Meghajlunk az 1956-os áldozatok emléke előtt.”

Ma már nehéz elképzelni, de a fenti szavakat egy hivatalban lévő orosz elnök, Borisz Jelcin mondta napra pontosan harminc évvel ezelőtt, 1992. november 10-én. De milyen út vezetett a parlamenti bocsánatkérésig, mi történt a budapesti látogatáson, és őszintén lehetett-e hinni abban, hogy Oroszország más lesz, mint a Szovjetunió? Ezekről a kérdésekről is beszéltünk a rendszerváltás utáni első magyar kormány külügyminiszterével, Jeszenszky Gézával.

A második világháború után a Szovjetunió volt a legfontosabb politikai és gazdasági partnerünk. Ezer szálon, valamint sok ezer kilométernyi földgáz- és kőolajvezetéken keresztül függtünk Moszkvától. A szovjet birodalom a nyolcvanas évekre fenntarthatatlanná vált, és bár forradalmi volt a hangulat Közép-Európában, a szovjetek részéről talán a legokosabb volt feladni az egészet, kivonulni a csatlósállamokból.

Keleti menekültválságtól féltek