Tóth Gabi magányos(?) volt a nyáron, Isten tenyerébe hajtja az arcát, a megélt csodákat pedig kislányának adja át
Doktori disszertációt vélhetően senki nem fog írni Tóth Gabi új dalának verstani elemzéséből, de hát egy popdalnak ugye nem is ez a lényege.
Amiért mindenki várta a nótát, az természetesen a nyáron az országot lázban tartó Válás művészi interpretációja volt: hogyan értékeli a keresztény matyóhímzésbe burkolózó énekesnő a történteket, mit élt meg ő, mi az, amit mindebből közönsége elé tár.
Nos, sokkal okosabb e tekintetben nem lettem, pedig eskü, próbálkoztam.
Meghallgattam a számot háromszor, megtekintettem a videót, és mivel több lett bennem a kérdés, mint a válasz, örültem volna, ha elolvashatok néhány(ezer) kommentet a klip alatt, hátha valaki megfejti nekem a lényeget, de hogy, hogy nem, le vannak tiltva a hozzászólások a YouTube-on.
Úgyhogy kénytelen vagyok a saját benyomásaimra hagyatkozni. Sad.
„Átkozottul hosszú volt a nyár/Társam nem volt más, csak a magány”Ezzel a sorpárral kezdődik a mű, és rögvest fel is szalad az ember szemöldöke.
Bulvárban fürdőző barátaim! Hát nem úgy volt, hogy a művésznő lepattintotta a férjét (ún. Krauszom), és egyből áttáncolt egy másik legényhez? Vagy én emlékszem rosszul?
Persze, persze, tisztában vagyok vele, hogy a nagybetűs művészet legfeljebb ihletet merít a valóságból, nyilvánvalóan Dosztojevszkij is csak átvitt értelemben írta bele saját szerencsejáték-függőségét A játékos című kisregény mindent elsöprő nyomorúságába, szóval simán lehet, hogy Tóth Gabi magánya sem olyan magány, hanem másmilyen - talán mégis csak elkélne az a disszertáció a témában.
Bár azért ad némi kapaszkodót a szöveg a következő strófában, ahol a lírai ént megcsókolja idekint a szellő, és egy szebb élet tekint a lelkébe, majd türelemre inti magát, mély lélegzet,
„Mindig lesz, ki magadért szeret”.Az optimista felhangot újabb mélypont követi azonban, drámai képekkel övezve:
„Mondd meg Isten, mi lesz én velem/Milyen terhet szántál még nekem/Fáradt vagyok, lehunyom a szemem/S tenyeredbe hajtom a fejem” - énekli Gabi.Az ember meg csak kapkodja a fejét: milyen teher? Milyen fáradtság? Mit tehet ez ügyben Isten?
A zavarba ejtő sorok azonban sorjáznak tovább:
„Itt hagytad hát nekem a zenét/Mondd, hogy legyek így csendes feleség” - jön egyből a következő két sor. Itt már semmit sem értek, a zene az rendben, a csendes feleség viszont hogy jön ide, amikor épp válásban vagyunk (igen, mindannyian, hiszen az egész átkozott nyarunk erről a tragédiáról szólt), no pláne, hogy a strófa végén már azt halljuk: „elfújtad a magányt, életem”.
Kész vagyok, komolyan.
A slusszpoén pedig még csak ezután jön, Gabi megpihen az átkozott nyár után egy őszi éjszakán, újfent türelemre inti magát, majd így zárja az érzelmektől túlcsorduló művet:
„Megélek még száz csodát/Mit kislányomnak adok még tovább”.Szép, elegánsan előrántott gyerekkártya a patetikus végszóban: a leánygyermeknek átadandó száz csoda a jövő ígéretét hordozza magában, miközben az átkozott nyár összes magánya az arcát Isten tenyerébe hajtó énekesnő vállát nyomja. Mély üzenet, csak tudnám, miről.
Akkor magányos Tóth Gabi? Ha igen, azzal baja van? Nem jó az új ficek sem? A vallás a gyógyír mindenre? Vagy a válás? Vagy a következő generációnak átörökíthető csodák? És a csodákba beletartozik a válás is? Hogy egyeztethető mindez össze? És a legkínzóbb kérdés mind közül: akkor most ki az áldozat ebben a történetben?
Ez utóbbira azért a dal többszöri meghallgatása és a vizuális mondanivaló megtekintése után nem nehéz válaszolni: a magányos, de erős Tóth Gabi az, aki megküzdött a démonokkal, és erősebben került ki a harcból (látod, Dosztojevszkij, nem mindenki bukik ám el, csak szólok!).
Egyébként a klip vizuálisan is erős: az énekesnő monokróm szettben, monokróm színben ül egy széken, dalolász, és közben hol mosolyog, hol könnybe lábad a szeme, hol nagyon közelről látjuk minden rezdülését, hol távolba révedőn öleli át a saját vállát. Sokat legalább nem kellett szöszölni a művészi koncepcióval.
Az egyetlen pont, ahol megtörik a magány, a pont, ahol egy kéz benyúl, és végigsimítja az énekesnő arcát.Különös módon ez nem az a pont, ahol azt énekli, hogy Isten tenyerébe hajtja orcáját, hanem két sorral korábban van, ahol az Isten által kirótt további terhek felől érdeklődik. Ha ez valami újabb mögöttes tartalom, én sajnos nem vagyok elég furmányos ahhoz, hogy megértsem.
Végezetül pedig beszélnünk kell magáról a zenei hangzásról is, ha már egyszer egy zeneműről van mégis csak szó. Tóth Gabi az utóbbi időben erőteljesen ráment a műnépzenei vonalra, ezt fejelte meg most némi Karády-beütésre hajazó füstös-bús hangzással, a háttérben szomorkodó hegedű magányos szólamaival kísérve. Milyen ez így? Hát, prózaian szólva modoros. Szomorú, de nem azért, mert lassú, hanem azért, mert egész egyszerűen értelmezhetetlen.
Ahogy az egész szám, minden elemében.
Bárkinek van bármi tippje a fentebb felvetett kérdésekben, szívesen fogadom. Itt a szám, lehet rajta elmélkedni.