Ez a dokumentumfilm nem Robbie Williamsről, hanem a bénító szorongásról, az önpusztításról és a súlyos függőségekről szól
„Nagyon fiatalon, 22-23 évesen diagnosztizáltak nálam depressziót, de akkor még azt gondolták, ha jó dolgok történnek veled, és sikeres vagy, nincs min idegeskedni. Emberek ezrei előtt kellett színpadra lépnem, miközben úgy éreztem magam, mint aki a 100. emeleten van, ég a szoba, én pedig vagy bennégek vagy kiugrom az ablakon és úgy halok meg.” David Beckham után most egy másik agyongyűlölt/szeretett brit is kapott saját netflixes dokusorozatot, hogy megint lehessen egyet nosztalgiázni a kilencvenes évekről, hogy megint el lehessen mondani, nincs rosszabb a brit bulvársajtónál, illetve azt, hogy a híresemberek is pokolian tudnak szenvedni, annak ellenére is, hogy a halandók továbbra is úgy gondolják, ha valaki annyira gazdag, hogy belefullad a pénzbe, az nem lehet depressziós, nem pánikolhat, nem szoronghat. De. Nagyon röviden utóbbi a Robbie Williamsről szóló dokusorozat lényege, aminek forgatását az énekes is csak úgy jellemezte: traumatikus beszélgetések.
link
Forrás
Robbie Williams sztorijában valójában nincs semmi különleges, új vagy izgalmas, a szokásos karriert futotta be: tizenévesen ismert lett, elkezdett inni és drogozni, aztán nem bírta feldolgozni a hírnévvel járó életet és a (brit) bulvármédia mocskolódását, úgyhogy idegösszeomlást kapott. Legyinthetünk is, kit érdekel, láttuk már, jöhet a következő. Robbie Williams amúgy is erősen antipatikus figura, rondák a tetoválásai, lehetetlenül giccsesek a ruhái, a hangja sem túl nagy szám, meg is érdemli, különbenis, mit rinyál, van egy csomó pénze, mi az, hogy depressziós, hát a gazdag és híres emberek nem lehetnek depisek.
Igen, Robbie Williams továbbra is megkérdőjelezhető ízléssel öltözködik – bár valahol csodálatra méltó, ahogy a kötött, tigrises Gucc(y)i kardigánjában sétálgat a Los Angeles-i villája kertjében – és sokszor fáj nézni azt is, ahogy alsónadrágban fetrengve beszél az ágyában, vagy ahogy hatásvadász módon szomorkodva néz ki az ablakon, viszont a róla szóló négyszer egy óra összességében nemcsak kivételesen érdekes, de ténylegesen őszinte. Még ha az utóbbi, celebdokukkal kapcsolatban fájóan agyoncsépelt szót kicsit fáj is leírni. De nehéz mást mondani egy olyan dokumentumfilmre, aminek nagyrészében eddig tényleg nem látott, kulisszák mögötti, a kilencvenes és kétezres években készült videófelvételeket láthatunk Williamsről, sokszor olyan helyzetekben, amilyen helyzetekben hétköznapi emberek sem szívesen néznék vissza magukat.
Csatlakozz a Körhöz, és olvass tovább!
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már előfizetőnk vagy? Jelentkezz be!